A KARÁCSONY A VALÓDI EMBERI MÉLTÓSÁG ÜNNEPE

"Karácsonykor annak a születését ünnepeljük, aki testvérként jött közénk. Az ünnep azt üzeni, hogy Isten nem idegenként, hanem partnerként kezeli az embereket. Sőt, minden nehézségével együtt vállalta az emberi életet, és megmutatta, miként, illetve miért érdemes élni" – nyilatkozta egy ízben Kiss-Rigó László, Szeged-Csanád vármegye püspöke. Ezekről a gondolatokról kérdeztem püspök urat.

Jobbak lesznek, akik jót tesznek

– Miként, miért érdemes élni? Ezek a kérdések talán leginkább karácsony alkalmával kerülnek előtérbe. Amikor a hívők Jézus Krisztus születését ünneplik, a nem hívők a szeretetet. Bár Jézus maga a szeretet. Ha arra gondolunk ilyenkor, hogy Isten fia emberi testet öltött, emberré lett, mennyire és milyen módon képes megújítani az emberi lelkeket?

– A karácsonyt valóban sokféleképpen élik meg az emberek; nem mondhatjuk, hogy mindenki ünnepel. Van, aki számára ez a néhány nap csak alkalom arra, hogy ne kelljen dolgozni, kellemes "külső" körülmények között nagyokat lehessen enni és inni. Aki csak ezt éli meg karácsonykor, annak még testi-szellemi egészségkárosodást is okozhat. Mások számára viszont a karácsony a család, a szeretet ünnepe. Megújító, lendületet adó erőforrás lehet, legalább a szűk család tagjainak, ha néhány órát vagy egy-két napot békében tudnak tölteni. Azt azért ne felejtsük el, hogy a szeretet, amit ilyenkor "ünnepelünk", nem csupán egy idilli hangulat vagy érzelem, nem majomszeretet, hanem együttérző, tevékeny szolidaritás azokkal, akik nálunk sokkal rosszabb, bármilyen negatív helyzetben, állapotban vannak – sokszor saját hibájukon kívüli okokból. Ilyenkor a legkérgesebb lelkű emberek is hajlamosabbak arra, hogy valami jót tegyenek. S ez nemcsak azoknak jó, akikkel teszik, hanem nekik, maguknak is, mert jobbak lesznek ettől. Minél több áldozatot, szeretetet nyújt vagy ad valaki, annál több lesz a szeretet, a jóság benne is.

Az pedig, aki szép hagyományt követve, tudatosan ünnepli a karácsonyt – mint a Názáreti Jézus születésének napját, akit ismer, akivel élő kapcsolatot ápol, és akinek követője – az tudja, hogy ő nemcsak megszületett, hanem saját példájával és örökérvényű tanításával megmutatta, milyen az emberhez igazán méltó élet. Vértanú halálával és feltámadásával pedig bizonyította, hogy ő az élet végső győztese és forrása. Győzelmét pedig mindenkivel megosztja, aki elfogadja őt testvérnek, és vállalja a vele való közösséget. A benne hívő ember számára ezért a karácsony a hála, az öröm, a valódi emberi méltóság ünnepe.

– Ön mindössze másfél éves kisgyermek volt az '56-os forradalom kitörésekor. Mégis közel áll önhöz ez a történelmi esemény. Olyannyira, hogy gyakorta mutat be engesztelő szentmisét ötvenhatos emlékünnepeken. Hogyan, miért alakult így?

– Vallásos hittől függetlenül a nemzet minden tagjának emberi kötelessége hálával őrizni, azok emlékét, akik függetlenségünkért, szabadságunkért, az igazságért képesek voltak egzisztenciájukat, életüket is feláldozni. A hívő ember ezen túl Isten irgalmába és szeretetébe ajánlja a hősöket és az áldozatokat. Abban a reményben, hogy az örök hazában részesülhetnek, vég nélkül, a tökéletes szabadságban és az ő szeretetében. Másrészt 1956 és 1848 egyaránt megmutatja, hogy az energiamegmaradás törvénye nemcsak a fizikában igaz, hanem a történelemben is: 1848 véres áldozata nélkül nem – vagy más formában – jött volna létre a kiegyezés 1867-ben; 1956 értelmetlennek tűnő áldozata nélkül nem, vagy nem úgy élvezhetnénk a szabadságunkat a rendszerváltás óta, ahogy azt élvezhetjük. Bár helyesen élni is kellene vele. Azaz nincs áldozattal igaz ügyért befektetett szellemi-lelki energia, mely kárba veszne, és előbb-utóbb ne térülne meg, ne kamatozna.

– Sok ötvenhatostól hallottam, akik börtönben sínylődtek, hogy a karácsonyt volt a legnehezebb megélni. Viszont voltak, akiknek éppen a Megváltó születése adott reményt, újra és újra, a túléléshez. Önnek mi a tapasztalata?

– Azok a börtönben sínylődő '56-osok, akik karácsonykor csak arra tudtak gondolni, hogy távol vannak családjuktól, akik sorsa felől ráadásul bizonytalanságban voltak, nyilván és érthetően keserűséget, szomorúságot éreztek. A Krisztusban hívő foglyok azonban átérezhették Pál apostol paradox tapasztalatát is: "amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős". Nekem, Istennek hála, ilyen extrém helyzetből fakadó tapasztalatom nincs! De arra az "élményre" asszociálok, hogy a 80-as évek vége felé, még a rendszerváltás előtt, Esztergomban, az éjféli mise közben, a közelben gyakorlatozó szovjet csapatok gépfegyvereinek, ágyúinak hangját hallottuk. Ma már nincsenek szovjet csapatok Magyarországon, sőt, egyáltalán nincs Szovjetunió.

– Ma is harcban állunk, például világjárvánnyal; mindazokkal, akik hagyományos értékeinket szétrombolni akarják. Úgy érzem, nemzetünket nap mint nap keresztre feszítik, hitünket és hittestvéreinket pusztítják, keresztény-keresztyén mivoltunk a tét. Meg tudunk-e kapaszkodni Jézus Krisztusban?

– Napjainkban is alattomos és veszélyes támadásokkal kell szembenéznünk. Egyik, a világjárvány, ami globális, de ami ellen oltással lehet védekezni. A másik támadás sokkal alattomosabb és veszélyesebb, lassú halált okoz. Arról a szellemi vírusról van szó, amellyel egy józan észt nélkülöző, bomlott agyú ideológia támadja családi, nemi, nemzeti identitásunkat, értékeinket, kulturális gyökereinket. Akik ezt a kórt terjesztik, magukat a legfejlettebb demokrácia bajnokainak tartják, valójában a nihilizmus diktatúráját akarják ránk erőszakolni. A támadás ebben az esetben is globális, de főleg Közép-Európára, leginkább Lengyelországra és Magyarországra összpontosul, mert a józan észnek és a történelmi tapasztalatnak köszönhetően itt a legerősebb az immunitás az önpusztító ideológiával szemben. Azonban egy választáson majd szabadon dönthetünk: továbbra is a szabadságot, az életet választjuk – vagy az önpusztítást, a lassú halált. Karácsonykor az Istentől ajándékba kapott élet, szabadság és szeretet ünnepe készítsen fel bennünket a jövő évi megújulásra!

Vennes Aranka