A KATONA ADDIG SZOLGÁL, AMÍG ÉL

Az idei Hősök Napján, május 29-én, éppen úgy esett az eső, mint azon a napon, amikor Pákozd-Mészeghegyen gyászszertartás zajlott. A Doni-emlékkápolnában örök nyugalomra helyezték a II. világháborúban hősi halált halt ismeretlen magyar katona földi maradványait. Azt a képet és azokat az órákat nem lehet elfelejteni, amikor 1999. október 31-én százak zarándokoltak fölfelé a domboldalon. Sokan akkor tudták igazán elsiratni a háború poklában elesett, eltűnt hozzátartozójukat. Többen azt mondták, legalább már lesz egy sír, ahová eljöhetnek emlékezni, nemcsak a "mindenki keresztjénél" gyújthatnak mécsest a temetőkben. S bő fél évszázadnyi elhallgattatás után, szégyenérzet nélkül beszélhetnek róluk. Ezáltal megszabadították az elesett magyar katonát - apákat, testvéreket, férjeket - a gyalázkodó jelzőktől. Hősökként gondolhatnak rájuk.

ERDŐS LÁSZLÓ ÉS A HADISÍR-DIPLOMÁCIA

- Hős, hősi halott, gyakorta fogalmazunk így, de valójában kit-kiket tekintünk hősnek? - Kérdezem Erdős László nyugállományú honvéd ezredestől, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézete és Múzeuma volt Hadisírgondozó Irodájának egykori igazgatójától.

- Hősnek azt a személyt lehet nevezni, aki az életét áldozza a hazáért, azért az ügyért, eszméért, amit magáénak vall; amire esküt tett, és az eskü szellemében teljesíti azt. Nem alkuszik senkivel. De lehet hős az is, aki hősies magatartást tanúsít a hon védelmében, vagy egy adott helyzetben, a védelmi képességét összeszedve, mindent elkövet, hogy a legjobb tudása szerint megmentsen egy embert vagy embereket veszélyhelyzetben. Illetve a környezetében olyan eredményes munkát végezzen, amivel elhárítja a veszélyt. Tehát vannak hétköznapi hősök és háborús hősök.

Minden háborút szövetségben vívtak az érintett hatalmak. Magyarország a II. világháborút a tengelyhatalmak tagjaként vívta. Az elszakított területek visszacsatolásáért, Erdély megtartásáért rákényszerültünk a háborúban való részvételre. Ugyanis Hitler ígéretet tett a románoknak, hogy Erdélyt az fogja megkapni, aki a legnagyobb részvétellel harcol az ő oldalán. Történelmi igazság, mi nem üzentünk hadat a Szovjetuniónak, hanem bejelentettük a hadiállapotot velük, a kassai bombázások miatt. Ugyanígy tettünk az Egyesült Államokkal szemben. Most a NATO-tagállamok sorába tartozunk, az alapokmánya szerint részt kell vennünk egy konfliktushelyzetben. Hallani ilyen vádakat, hogy csatlósok vagyunk, igazságtalan ügyért szállunk harcba, és hasonló ostobaságokat. Vádolni sok mindennel lehet a katonát, de egy dologgal nem: a politikát nem a katona csinálja, ő a törvény szellemében tesz eleget kötelességének.

- Ön Pécsett kezdte meg hivatásos tiszti szolgálatát. Azokon az úgynevezett kommunista ünnepeken - április 4., május 8., november 7. - az ezredtől mindig kivezényeltek egy díszszázadot, koszorúzáshoz. Mire gondolt, amikor a parancsot teljesítenie kellett?

- Énnekem ott szorult össze mindig az öklöm meg a torkom, 1967-68 táján, akár a bolgár, a szerb, akár a szovjet emlékműnél, amikor elkezdték játszani a másik nemzet himnuszát, hogy mikor fognak egyszer az elesett magyar katonák, magyar hősök emlékére ugyanilyen ünnepséget rendezni? Az ő becsületüket és tisztességüket helyreállítani? Mint fiatal hadnagy jártam azért is a temetőkbe, mert szemrevételezni kellett mindig az adott sátoros ünnep helyszínét, mint a díszszázad parancsnoka. A pécsi temetőben volt egy nagy parcella az első világháborúban, a szerbiai hadszíntéren elesett magyar katonáknak, illetve az első világháborús kórházban elhunytaknak, elhanyagolt állapotban. Élesen él az emlékezetemben, hogy amikor gyermekkoromban, Siklóson, református lelkész édesapámmal jártam a temetésekre, ott láttam először a szerb hadszíntéren harcolt és meghalt katonák sírjait. Még nagyon soknak a nevére emlékszem. Az első világháborús hősi emlékműre föl voltak vésve a nevek, hevenyészett kis márványlapon pedig a második világháború halottainak nevei voltak.

Szigetvár elestének négyszázadik évfordulója alkalmából díszszázaddal vettünk részt az ünnepségen. Délelőtt volt a koszorúzás, és este pedig a főtéren a fáklyafényes megemlékezés, az oroszlános szobor mellett. Azzal szemben volt a szigetvári első világháborús emlékmű. Odajött hozzám egy idős férfi, és azt kérdezte: a fronton elesett magyarokért mikor szólnak majd a harangok, és mikor koszorúz a magyar? Mint katonatiszt szembesültem azzal, hogy az emberek nem nyugodtak bele a háborúba bevonult magyarok lefasisztázásába, akiket még holtukban is gyaláztak. De a legerőteljesebb szembesülés Baján történt, mikor ezredparancsnok lettem. A bajai laktanya az 1945-ben létesített ideiglenes hadifogolytábor, gyűjtőtábor területén volt. 1946-47-ben emlékművet állítottak azoknak a szerencsétlen magyar hadifoglyoknak, akiket az országból áthajtottak Romániába, gyalog. Ebben a hadifogolytáborban tífusz ütött ki, és rengetegen meghaltak. Az emlékmű a laktanyának a kapujával szemben volt, ahol én parancsnok voltam. Akkor már nagyon munkált bennem, hogy a magyar hősöknek is megbecsülést kell adni.

- Miként találta meg ennek a módját?

- Jól képzett és tanult főiskolás katonáim is voltak, azt gondoltam, hogy kár lenne ezeket most itt a gyakorlótéren ugráltatni. Megkérdeztem tőlük, tudnának-e reprodukciókat készíteni nemzeti nagyjainkról: Kossuthról, Zrínyiről, Rákócziról - életnagyságban -, és a hadi eseményekről. Leszedettem a folyosókról a szovjet típusú tablókat, amiken a szovjet Vörös Hadsereget dicsőítették, s ezeket tetettem föl helyettük. A következő történtet már hosszabb volt. Mészáros Lázár, a Batthyány-kormány hadügyminisztere Baja szülötte volt. Megkeresett engem dr. Kincses Ferenc tanácselnök - tartsa meg a Jóisten sokáig még -, hogy legyen méltó emlékhelye az altábornagynak. Ott a szülőháza, amit hagynak lepusztulni. Javasolta, hogy kezdeményezzük a Honvédelmi Minisztériumban Mészáros Lázár földi maradványainak hazahozatalát, aki az angliai Eywoodban volt eltemetve.

      Azonnal írtunk a honvédelmi miniszternek, és kértük azt is, hogy a Dózsa György laktanyát róla nevezzék el. Kaptam szép választ a hazahozatalának akadályáról, hogy a Brazíliában élő egyik rokona tiltakozik a hamvak hazahozatala ellen, ugyanis a néhai hadügyminiszter végakarata szerint ez addig nem teljesíthető, amíg a szülőföldön idegen katonák állomásoznak. Ugye még mint 1848-49-es tábornok, nem arra gondolt, hogy Magyarország majd szovjet megszállás alatt lesz! Kiderült, nem lehet levenni a laktanyáról a nevet, mert Dózsa Györgyöt nem érheti olyan vád, hogy méltatlanná vált erre. De javasolták azt, hogy a helyőrség művelődési otthont nevezzük el Mészáros Lázárról. Nagyon belelkesedtem, s megbeszéltem dr. Kincses Ferenccel, hogy rendezzünk egy Mészáros Lázár-emlékülést, és felújítjuk a szülőházának a homlokzatát, ahol egy emléktáblát tudunk elhelyezni. Igen ám, de Baján van eltemetve Perczel Miklós honvédezredes, Tolna-Baranya megye egykori főispánja, az ozorai hős - Perczel Mór öccse -, aki Temesvár parancsnoka volt ezredesként; amikért kilenc évet kapott Kufsteinban. Így aztán az ő gyönyörű síremlékét is megkoszorúztuk, ahol feleségével, Latinovits Rózával nyugszik. Még találtunk nyolc, 1848-as honvédsírt a bajai temetőben. Ennek a hírére bajai mesterek is felajánlották ingyen a munkájukat. Teljes volt összefogás.

- Szerteágazó és nagyon mély történelmi-hadtörténelmi ismeretekre tett szert.
Hogyan?
Kutatott?

- A szülői házból hoztam magammal a valós történelmünk ismeretét, többek között a Nagy Tolnai Világtörténelem könyveiből, én szinte azzal feküdtem és keltem. Azonkívül ott volt Siklós vára, gyönyörű fegyverkiállítással; aztán Benyovszky Móricz és a Benyovszky-család múltja! Édesapám irodalomtörténetben is nagyon elmés volt, sokat mesélt az esti vacsoráknál. A nagynéném szintén nagyon művelt, okos nő volt, a nagyanyáméktól pedig tanultam Rákóczi dicsőségéről. Az én anyai nagyapám volt a Brassó-bertalani hős. 1916. október 8-án, amikor megindult az Erdélybe betört románok elleni támadás, hogy kiverjék Erdély földjéről őket, akkor az én nagyapám mint főhadnagy, géppuskás osztag-parancsnokként szolgált. Azt a feladatot kapta október 7-én, hogy az éjszaka leple alatt közelítsék meg a Brassóban állomásozó román erőket, derítsék fel, hogy a másnap hajnalban induló támadáshoz pontosított adatai legyenek a hadosztályparancsnoknak. El is indultak, azonban nem maradt más választásuk, mint hogy ők kezdjék meg a harcot az első román gyalogezreddel, amit harcképtelenné tettek.

- Hogy élte meg ilyen ismeretekkel és háttérrel, amikor a kiadott program szerint a beszédeiben a győzteseket kellett dicsőítenie?

- Borzasztó belső konfliktusok zajlottak bennem. Ezekbe a dolgokba úgy mentem bele, hogy mindig azt mondtam: semmit nem ér annak a győztesnek a győzelme, és nem szabad dicsőíteni, aki csürhét győzött le. De aki hősöket győz le, hazájukat védő katonákat, annak a hősiessége megfelelő súllyal esik latba, amikor a történelem ítélőszéke elé kerül.

- Mondhatni, kockázatos cselekedet volt, hiszen még bőven a kádári időket élték!

- Elindítottam valamit, és még nem volt vége, mert ugyan 1982. szeptember 29-én megtörtént a helyőrségi művelődési ház névadó ünnepsége, a Mészáros Lázár-emlékülés, belevettük Tóth Kálmán '48-as katonaköltőt, Türr Istvánt, aki majd Garibaldi tábornoka lett, később a Korinthoszi-csatorna egyik építője. Aztán amikor lezajlottak az ünnepségek, a következő nap reggelén huszonnégytagú ellenőrző bizottság jött a nyakamra, és megszállták az ezredet, hogy hol vannak azoknak a birkáknak a bőrei, amelyeket az ünnepségre levágattam!? Megnyúlt a képük, amikor az enyémek megmondták, hogy halászlé volt. Hát Baján mi legyen az ünnepi ebéd, ha nem halászlé?! Fölhívtam az illetékes pártfőfunkcit Székesfehérváron, hogy azonnal rendeljék vissza ezt a vizsgáló bizottságot, mert lázadás fog kitörni Baja városában, akkora a felháborodás. Egyébként is itt van a miniszteri levél, hogy Mészáros Lázár nevét kapja meg a művelődési otthon. Pár hónap múlva egy fő politikai funkci mondta, hogy hát szóval tudod, az volt az igazság, hogy egy kicsit túlméretezted te azt az ünnepséget.
Elkerültem Kiskunfélegyházára, és mit látok a városi múzeumban? Betyárok képeivel volt telerakva a folyosó! Ugyanakkor Kossuth Lajos országgyűlési képviselő-választásáról szóló dokumentum a pincében volt! Fölháborodva szóvá tettem, és  tüntetőleg megkoszorúztattam Kossuth Lajos szobrát.
Fiatal tisztek jöttek szólni, hogy boconádi Szabó János honvéd altábornagy síremléke ott van a temetőben elhanyagolva. Ő volt a Ludovika első parancsnoka. Az önként jelentkező honvédek gyönyörűen felújították a kriptát. Adódott egy komikus helyzet az avatásakor. A városi pártbizottság első titkára, viszonylag csendes, jóindulatú ember volt. Amikor meglátta, hogy magyar királyi honvéd altábornagyról van szó, gyorsan el is ment! Aztán jött nekem ott súgni valaki, hogy te, ide figyelj, ebből botrány lesz. Nem lett, de amikor feloszlatták a hadosztályt, nem akartak olyan beosztásba helyezni, ami érdem szerint járt volna. Nem hagytam annyiban, és így kerültem Budapestre, egy négyhónapos tanfolyamra a Honvédelmi Minisztériumba. Ez egy szervezési és mozgósítási tanfolyam volt, amit mi "akadémiai jelvényfényesítésnek" neveztünk.

- Akik az ön cselekedeteit támadták, tudtak-e arról, hogy már 1917-ben Tisza István miniszterelnök kezdeményezésére az Országgyűlés törvénybe iktatta: minden település állítson emlékművet a nagy háború hőseinek? Majd 1924-ben törvényt hoztak a hősök napjáról. Egyáltalán, hatályát vesztették valamikor ezek a törvények?

- Igen, 1946-ban. A II. Világháború Tolna Megyei Halottaiért Alapítványt ötödmagammal hoztam létre, 1989. május 5-én hivatalosan bejegyezték. E hónap utolsó vasárnapján tartottam Kajdacson - a helyiek által fölújított - első világháborús emlékmű újraavatását, amire felkértek. Történelmi zászlókat hozattam a Hadtörténeti Intézet és Múzeumból, és ott szóltam arról, vissza kell állítani a Hősök Napját. Ezt követte az, hogy a sióagárdiak egy gyönyörű háborús emlékművet állítottak, 1989. október 23-án, amit az alapítvány közreműködésével avattak fel.

Mint Tolna megyei hadiegészítő és területvédelmi parancsnok, az alapítvánnyal a megyében kutattuk a katonasírokat. Ennek hírére keresett meg munkatársaival a Német Hadisírgondozó Népi Szövetség elnöke, Hans-Otto Weber. Ők már bejárták Európát, Moszkvában is tárgyaltak. A Szövetséget 1919. november 11-én német katonatisztek egy szűk csoportja alapította egy ezredes vezetésével. Esküt tettek arra, hogy Albert Schweitzer szellemében felkutatják Európában és más kontinensen elesett német katonák sírjait és temetőit, hogy méltó emlékhelyeket létesítsenek. Óriási munka volt a Szövetség mögött! Az elnökkel megegyeztünk, hogy ahol hatásköröm van - Tolna-Baranya megye területén - támogatom és segítem az ügyet. Szerencsére a tanácselnökök olyan emberek voltak, akik ezt megértéssel fogadták.

Éppen akkor kezdtük el az együttműködést, amikor engem itthon támadtak. Viszont 1991. június 7-én megkaptam a németektől, nagyon szép ünnepség keretében, a szekszárdi városházán az Albert Schweizer-emlékplakettet. 1991 őszén, a Honvédelmi Minisztériumban, már személyzeti főosztályvezetőként részt vettem a magyar-német hadisírok jogállásáról szóló kormánymegállapodás előkészítésében, amit 1993-ban alá is írtak. Még ebben az évben kezdeményeztem a Honvéd Hagyományőrző Iroda létrehozását a magyar hadisírok felkutatására és gondozására, ezt a miniszter jóváhagyta. Kinevezett az Iroda igazgatójának főosztályvezetői jogállással. A németek minden évben meghívtak Németországba konferenciákra, kivittek temetők avatására Európa több országába. Rajtuk keresztül kerültem kapcsolatba az Osztrák Fekete Kereszt szervezettel, akik első világháborús temetők felújításával és gondozásával foglalkoznak.

- Kikkel kötöttek még megállapodást?

- 1992-ben kezdtük meg a magyar-orosz hadisíregyezmény előkészítését, amit 1997-ben írtak alá. Ezzel párhuzamosan megállapodtunk Moldáviával és Ukrajnával. Tárgyaltunk a lengyelekkel, szlovákokkal és a románokkal. Az utóbbival nem sikerült tető alá hozni a megállapodást, az olaszokkal sem, de ők jóindulattal álltak hozzánk.

- Az Oroszországi Föderáció hatalmas terület, és hatalmas harcok révén rengeteg volt az áldozat. Hány emlékhelyet tudtak kialakítani?

- Kettőszázat. Bolgyirevka lett az első magyar emlékhely. Törő György fafaragó népi iparművész úgy tervezte meg, hogy felülről a Szent Korona rajzolatát adja. A létesítéshez a helyiek népszavazással járultak hozzá. Személyesen kerestem fel a kormányzót, aki pozitívan állt a kérdéshez. De amikor Keleti György átvette a hivatalt 1994 májusában, el akart távolítani. Nem vettem tudomásul a döntését. Mivel nem személyesen közölte, és nem indokolta meg. Az irodát feloszlatta, és másodmagammal kitett a Hadtörténeti Intézet és Múzeum épületébe, minden munkafeltétel nélkül. 1994. augusztus 22-én fogadott a miniszter, és akkor szembesítettem, hogy itt vannak a németek, és várják az egyezményben leírtak teljesítését. Kiderült, hogy ő minderről semmit nem tudott. Jóváhagyta, hogy folytassam a munkát, készítsem el a tervet. Fedezetért a Honvédelmi Bizottsághoz fordultam, ahol az ülésen meghallgattak, és elkülönítettek tízmillió amerikai dollárt az orosz államadósságból az oroszországi magyar hadisírok rendbehozatalára és temetők létesítésére. Ezen bizonyos személyek nagyon felháborodtak, hogy feldúlatom a tábori lelkészek által beszentelt magyar katonai temetőket. Fogalmuk sem volt arról, hogy Sztálin a földdel tette egyenlővé a katonai és hadifogoly temetőket! Amelyek fölött a települések szemétdombjai és marhalegelők voltak! És hogy a tízmillió dollár ott van a páncélszekrényemben, és a kényem-kedvem szerint osztogatom! Holott a nemzetközi pénzügyi elszámolás alapján a Gazdasági Minisztérium és Kormányzati Ellenőrzési Hivatal végezte az elszámolást a nemzeti bankok jóváhagyásával; a pénzforgalom csak papíron működött. Azzal is vádoltak, hogy én 1957-ben ávós őrnagy voltam, és a Bartók Béla Katonapolitikai Laktanyában gumibottal vertem az 56-os hősöket.

- Hány éves volt 1957-ben?

- Tizenkettő.

- Hogyan haladtak eközben a magyar-német katonai temetők létesítésével?

- Tizenkilenc készült el Magyarországon. A legnagyobb lett a budaörsi gyűjtőtemető, Európa Békeparkja, amit 1998. október 23-án avattunk fel, és 24-én pedig a pécsi I. világháborús felújított temetőt, szintén nagy szervezésben. A Doni Bajtársak Szövetsége kérésére 1999 nyárvégen terveztük az ismeretlen magyar katona hazahozatalát és a Pákozd-Mészeghegyi Doni Emlékkápolna szarkofágjába történő újratemetését. Az exhumálás és búcsúztatás az oroszok részéről példaértékű volt! Az itthoni fogadás, a felravatalozás méltó és kegyeletes. A végső nyugalomba helyezés a legfőbb közjogi és egyházi méltóságok, állami és katonai vezetők, a diplomáciai testületek jelenlétében az MTV élőadásában, ország-világ előtt megtörtént, 1999. október 31-én. Huszonnégy ágyúlövés és az ország valamennyi templomának harangja búcsúztatta a Doni Hőst. Az eseményhez tervezett konferencia annak rendje és módja szerint eredményesen lezajlott. Nevezetes napon, november 4-én, a forradalom leverésének évfordulóján megkaptam az elbocsájtó szép üzenetet: egy tollvonással megszüntették a Hadisírgondozó Irodát, indok nélkül.

- Mégis mit gondol, miért?

- Alighanem útban lehetett a személyem. Olyan ember vagyok, aki nem rejti véka alá a véleményét. Nem csomagolom be. Nekem a fekete az fekete, a fehér pedig fehér. Ha értetlenséggel találkozom, sokszor indulatosan beszélek. Márpedig sokszor találkoztam értetlenséggel, és fölemeltem a hangom. Hát hogy nem lehet azt megérteni, hogy a mi hősi halottaink kapjanak méltó végső nyughelyet?! Nem pedig szanaszét legyenek, olykor hant nélküli sírokban! Ha igazam volt, az lehetett bosszantó, ha pedig nem, akkor az. Így aztán már nem lehettem ott Rudkino-ban, ahol a legnagyobb, nyolcvanezres magyar katonai temetőt létesítettük, hosszú évek és nehéz tárgyalások árán, amit aztán mások avattak föl. Visszaköszönt az az eset, amikor 1995-ben a vitézi rend fölkért, hogy a hősök napján tartsak egy beszédet a Hősök terén. Ezt követően írtak Keleti György miniszternek - katonatisztek is voltak köztük -, hogy azonnal váltson le, fosszon meg a rendfokozatomtól, mert méltatlanná váltam, ugyanis nem a hivatalos előírásoknak megfelelően méltattam a Magyar Királyi Honvédség II. világháborús szerepét. Én őket hősöknek és győzteseknek neveztem.

Társadalmi szervezetektől viszont sok elismerést kaptam. A II. Világháború Tolna Megyei Halottaiért Alapítvány kuratóriumi elnöki tisztét 1989-től 2002-ig töltöttem be. A Magyarok Világszövetsége három Világkongresszusának voltam főszervezője. Felvettek a Szent György Lovagrend tagjai közé, főkapitány, majd 1997-ben Nagymester lettem. A Vitézi Rend - nemzetbiztonsági tagozatának tagjaként - vitézzé "ütött" 1994-ben. Ugyanettől az évtől, öt esztendőn át a Kormányközi Hadisírgondozó Bizottság elnöke voltam. 1996-ban elnökévé választott a Nemzeti Társas Kör, 2018-ig töltöttem be ezt a tisztet. A Koronaőrök Egyesülete tiszteletbeli elnöke lettem 1998-ban. Főtanácsadóként tevékenykedtem a Tartalékos Katonák Országos Egyesületében 2001-2015-ig. Az Aranykopjások Fővezéri Tanácsa vezérré választott. 

- Ön már ismertté vált az országban, nagyon sok helyre hívták előadásokat tartani, határon túli magyar szervezetekhez is. Ez mennyiben adott erőt ahhoz, hogy két súlyos, életveszélyes betegségből is fölépüljön?

- Úgy látszik, hogy a Teremtő a tenyerén tart engem. Most, amikor átestem másodszor egy ilyen krízisen, és az életmentő műtét után, beszéltem egy kedves volt munkatársunkkal, aki nagyon boldog volt, hogy megmaradtam. Azt mondta, hogy "a Teremtő veled szemben nagyon kegyes, mert úgy döntött, hogy ott, fönn még nincs helyed". Nem állok le, rengeteg helyre hívtak előadást tartani, amíg nem ért el bennünket a világjárvány. Mindennapos feladat, hogy az unokáimnak igyekszem átadni mindazt a tudást, amit otthonról hoztam és az életem során gazdagítottam. Mindemellett figyelemmel kísérem a magyar honvédelem helyzetét. Jóleső érzés, hogy újra építik, megerősítik a honvédséget, korszerűsítik az eszközöket. Olykor-olykor jószándékú észrevételeimet írásban is eljuttatom illetékeseknek. A pákozdi Krajcáros Alapítvány a pákozdi emlékhely alapítványa, felkért arra hogy írjam meg az egész pákozdi eseményt; máshonnan is megkerestek, mert a Honvédelmi Minisztérium archívumából eltűntek a dokumentumok, hogy mit értünk el a hadisírgondozásban, egészen az ismeretlen doni hős hazahozatalig és újratemetéséig.

Én katona vagyok, esküt tettem. Egy katona addig szolgál, amíg él.

Vennes Aranka