A KITELEPÍTÉS HAGYATÉKA

Borzongás futott végig mindenkin, pedig különösen nagy meleg volt azon a napon, 2011. május 21-én, amikor Budafok mindhárom templomának harangja egyszerre kondult. A lélek mélyéig hatoltak a hangok. S kezdetét vette a Budapestről Kitelepítettek Emlékművének, v. Majzik Mária képzőművész megrendítő alkotásának avató ünnepsége az evangélikus templom kertjében. Felállítását a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége kezdeményezte, s a kitelepítettek tagozatának - sajnos már néhai - elnöke, Németh Árpádné, volt kitelepített, elhivatottsága és emberfeletti szervező munkája révén valósította meg.
Azt hiszem, egyetlen jelenlévő sem felejti el azokat az emelkedett pillanatokat. Talán valamiféle csekély elégtételt is jelentett mindazoknak, akiket 1951. május 21-én - immáron 70 esztendeje - megfosztottak otthonuktól, szabadságuktól. A rákosista hatalom, az ÁVH-ra támaszkodva, akkor kezdte meg a nemkívánatos elemek, osztályidegenek kitelepítését a fővárosból tanyákra, falvakba, kulákok házaiba zsúfolva. Családostul deportálták őket Budapestről; javaikat elvették, és soha nem kapták vissza. Megélhetést nem biztosítottak számukra! Egyes források tizenegyezer emberről, mások tizenötezerről szólnak. Nincs pontos adat. Az viszont biztos, hogy az így "felszabadult" lakásokba főként a párt- és államapparátus tagjai költöztek be.

MEGISMERTE A GYÖKEREINKET -
SZERENCSÉS TERMÉSZET

      Jankovics Marcell polihisztor, író, filmrendező, grafikus, kultúrtörténész, a Nemzet Művésze, szép számú  ragos - többek között - Kossuth- és Balázs Béla-, Magyar Örökség- és a Cannes-i Arany Pálma-díjjal kitüntetett, igen közismert és köztiszteletben álló személyiség. Édesanyjával és nővérével Öcsödre száműzetett azon a napon. Akkor ő tizedik életévében járt. Számukra is szomorúan indult a történet, órák alatt össze kellett pakolni, vonatra rakták és vitték őket - nem tudni hová.

- Nagyjából huszonnégy órás út volt, jóllehet csak egy százötven kilométerre fekvő faluba mentünk. Lemeszelték az ablakokat, hogy ne tudjuk kinézni rajta, ott ácsorogtunk az álló vonaton. Sötétedéskor indult már csak el. Az első éjszaka az szörnyű volt, beleértve a nappalt is! Hajnalban, még sötétben érkeztünk meg Kunszentmártonba, ahol szemerkélt az eső. Fölraktak minket egy nyitott vontatóra. Egyébként a lakásból is nyitott vontatón vittek, ha jól emlékszem, fejenként száz kilóval. Ami egy olyan családnak, mint az én anyám által képviselt família - mert apám börtönben volt -, a száz kiló az nem volt sok! Én mind a két hónom alatt egy-egy könyvet vittem.

Egyébként, csak úgy közbevetőleg mondom, a legnagyobb fájdalmam az volt,  amikor a rokonok, barátok, ismerősök széthordták a lakásban még meglévő holmikat -, mert vagyonelkobzás is volt nálunk -, én akkor azt hittem, bíztam abban, hogy mindent vissza fogunk kapni. Hát abból a huszonhét, első kiadású Verne-ből mindösszesen egyet kaptam én vissza, amit a mi bejárónőnk tett el. Az összes többit nem! Már itt kezdődött a nagy tanulság, hogy ki miként viselkedik. A Logodi utcában van egy lakás, a mi házunknak a másik oldala volt - hogyha az ember elsétál mellette -, ott lóg az anyám kedvenc csillárja mind a mai napig, abban a lakásban. Azt hiszem, egy ávósnő költözött bele.

Szóval, szitált az eső, fölraktak minket a vontatóra, és megálltunk Öcsödön. Egy öreg hölggyel voltunk összezárva egy szobában. Az öreg hölgy még útközben elintézte, hogy máshová kerüljön. Voltak, akik pénzzel indultak el, és azáltal előnyökhöz jutottak, jobb körülmények közé kerültek. Bennünket végülis nem a tisztaszobába raktak, oda egy másik család költözött be, hanem a kulákéknak a saját lakószobájába, akiket viszont kitettek a nyári konyhájukba.

- Milyenek voltak ezek a kulákok?

- Ötvenholdas gazda volt, és nem akármilyen ember! Anyám mesélt egy jó történetet vele kapcsolatban, mert fölfedezett nála brazil feliratú kávés zsákokat. Megkérdezte Lajos bácsit - Nemes Lajosnak hívták - : hogy kerültek ide ezek a zsákok? Lajos bácsi rácsodálkozott és visszakérdezett: Csak nem képzeli, hogy én az aratóimnak nem babkávéból főztem reggel a kávét?! Ki voltak fosztva ők is, lerongyolódva.  Rátarti emberek voltak. A mama az szenilis volt már akkor, s a szegénység is közrejátszott abban, hogy beleivott, beleevett az ételünkbe. Belopózott a konyhába, levágott egy szeletet a kenyérből. De annyira szorult helyzetben voltak, hogy amikor anyám kiöntötte a mosogatólét az udvarra, és az abban maradt  paradicsommagból kikelt a paradicsom, akkor azt körülvették egy kis kerítéssel, hogy ne egyék meg a libák. A lányukat - aki akkor negyven év körüli volt -, Valikát én nagyon szerettem.

Anyám egy idő után munkát kapott a háziipari szövetkezetben - úgynevezett strómannal, mivel a saját nevén nem dolgozhatott -, sálakat szőtt. Szabadidőben, télen én is segítettem neki sálakat szőni. A nővérem eljárt az állami gazdaságba, én pedig folytattam az iskolát. A nővérem volt talán a legszerencsétlenebb, mert tizenhét évesen került oda, már kamaszlány volt. Szerzett ugyan barátokat, élte a falusi fiatalok életét. Csk hát nem tudott leérettségizni.

Én is pénzkereső lettem. Úgy volt, hogy karácsonyi, húsvéti, névnapi, születésnapi levelezőlapokat festegettem, mint kisfiú, amiket a nagynéném - aki engem imádott, és hitt abban, hogy énbelőlem majd lesz egyszer valamilyen művészféle - egy forintért árult Budapesten. Engem is vittek dolgoztatni az iskolával, az kötelező volt, mentünk gyapotot szedni.

Segítettek a pesti rokonok, ahogy tudtak. Anyámnak az anyósa, tehát a nagyanyám, adogatta el azokat a bútorokat, amelyeket még sikerült megőrizni, hihetetlen olcsó áron. Én ugyan szépészeti szempontból nézek vissza erre a dologra: tehát, hogy sajnálom azokat a szép tárgyakat, amelyek elvesztek.

- Mikor jött a hír, hogy elhagyhatják ezt a kényszer-lakhelyet?

-  Meghalt Sztálin 1953. március 5-én. Az év nyarán már mindenki tudta. A nővérem fölcsempészte magát, akkor ő már dolgozott a DCM-nél, a Dunai Cementműnél volt kazánfűtő. Az én kis nővérem! Egy barátnője, akivel korábban együtt járt a Baár-Madas Református Gimnáziumba, cseléd volt az egyik nyugati követségen. Ő bejuttatta egy másik követséghez, cselédnek. Végülis az ő esetében, ez lett minden folytatásnak az ugródeszkája, mert így jutott ki Amerikába. A gazdájának a szülei vették magukhoz, akik egyetemre kezdték járatni. Ez jó dolog volt!

Engem 1953 augusztusában fölküldtek Budapestre, hogy nyaraljak egy kicsit! Ez is jó, hogy én Budapesten nyaralok! Aztán visszamentem szeptember elején, de 27-én már visszaengedtek Pestre. Gyakorlatilag napveszteség nélkül folytattam a tanulást a Krisztinában. Jellemző színfoltja ennek az időszaknak, hogy az első magyar dolgozatomnak a végére odaírtam, éljen Sztálin. Öcsödön ugyanis ez kötelező volt! A többiek hahotáztak rajtam, még a tanár is! Nyilvánosan megszégyenültem, hogy én, a kitelepített gyerek, ilyeneket írok oda, a dolgozat végére. Az ember ezt átvette rutinból. Énekeltem én a Sztálin-kantátát is, meg amit kellett. A gyerek nem gondolt akkor arra, hogy rögtön összekapcsolja a politikával. Kiválóan tudtam rajzolni, egyszerre jobb- és balkézzel, például Sztálint a táblára.

- Ha visszatekint arra az időszakra, s az azóta eltelt hét évtizedre, mi az, ami ebből a kitelepítési időből beépült az ön munkásságába, lelkébe, szellemiségébe?

- Egy idő után én elkezdtem nem a kitelepítetteket sajnálni, hanem a befogadókat! El sem tudtam képzelni kisfiúként, fogalmam nem volt arról, hogyan él egy parasztember 1950-51 táján, milyen nyomorult állapotban volt. Ezt a másfél-kétmillió embert, akiket ez az időszak tönkre tett; és mint osztályt, fölszámolt! Mert mi itt vagyunk! Az az úgynevezett parasztság, az már nem létezik többé! Ami őhozzájuk köt engem - a kultúrájuk! Mert a magyar kultúra alapvetően népgyökerű. Öcsöd például, én ezt gyerekkoromban nem tudtam, puritán falu volt, s ezért nem volt díszítő művészete. Viszont nagyon-nagy, komoly szájhagyománnyal rendelkezett, amit én felnőtt fejjel tudtam meg: mesekincs, dalok, és így tovább. S a viseletük is valamikor igényes volt. Nem egy kis településről van szó! Mert 1940 táján még nyolcezer lakosa volt, tehát mezőváros méretű! Aztán elkopott. A mi időnkben már csak négyezer volt, s most meg háromezer körüli.

Tehát az a lényeg, hogy elsősorban a szociális érzékenységem erősödött meg! És az, hogy én miben gyökerezem, mi az igazi világ, ami bennünket körülvesz. Gazdagodtam attól, hogy közel kerültem ahhoz az életformához is. A Körös-mente egy csodálatos vidék! Amikor néhány évvel ezelőtt- felkérésre - készült velem egy tévéműsor a Szerelmes földrajz-sorozatban, mindenki olyanokat mondott ebben a műsorban, hogy például a Balaton szerelmese, oda mentek el a stábbal; akkor én azt mondtam, hogy Öcsöd. Mindenki meg volt döbbenve! Magyaráztam, hogy odanőtt az a két és fél-három év az én gyerekkoromból. Érzem annak a nyárfának az illatát, ami a Körös partján nő. Most is benne van az orromban. Érzem a Körösnek az illatát, a víznek az illatát. Annyi minden köt engem oda, ahhoz a kicsit mocsárszagú holtághoz! Mindenféle fantasztikus vadmadár volt, élő rákot lehetett látni; s amikor az ember ment a víz partján, a homokos kis vízparton, akkor a békák ezrei ugráltak, és éjszaka békakórus szólt. Ez ma már nincs! Itt-ott létezik talán, de ez egészen más volt. Amit Arany János a Családi kör-ben megírt, azt én személyesen átélhettem.

Akik felnőttek voltak, azokat is nagyon sajnálom, mind a mai napig. Én azért számítok kivételnek talán ebben a történetben, mert a természetem is szerencsés: képtelen vagyok a rosszat tartósan őrizni magamban.

Ezen a bizonyos forgatáson a Szerelmes földrajz-sorozathoz, elmentünk a televízióval, s megálltunk a ház előtt, ami két nappal korábban dőlt össze. Amikor megérkeztünk, akkor egy hölgy megkérdezte: mit csinálnak maguk itt? Olyan korombeli volt. Mondtam: én ebbe a házba voltam kitelepítve! Abban a pillanatban elkezdett zokogni! Helybeli asszony volt, aki kicsi lányként a falu népével együtt állt a tanácsháza előtt, amikor mi megérkeztünk, több vontató egymás mögött, kora reggel. Akkor a tanácselnöknő tartott egy beszédet, s azt kiabálta: maguk itt fognak megdögleni! Ez őt akkor annyira megviselte, hogy rögzült az emlékezetében; az enyémből pedig kitörlődött. Hát ez a különbség: ez az adottság, hogy nem jegyeztem meg, elfelejtettem ezt a szörnyűséges mondatot.

Vennes Aranka