A NAGYAPA JELENVALÓSÁGA

Ha valaki betér dr. Rajki Márton ügyvéd irodájába, azonnal szembetűnik egy nagyon-nagyon öreg írógép a polcon; egy díszoklevél, egy portré-festmény a falon és egy régi-régi névtábla, a néhai nagyapáé: Dr. Rajki Márton ügyvédé.  Valahogy olyan érzésem támad, hogy tárgyai nem csupán az emlékezést szolgálják, hanem inkább a jelenvalóságát.

- Ez így van! - mondja az unoka, dr. Rajki Márton. - Hadd szóljak előbb a festményről. Egyszer védtem egy kollégát, akit fölmentett a bíróság egy elég súlyos bűncselekmény vádja alól. Ő elment egy festőhöz a nagypapa utolsó börtönképével, ami a kivégzése előtt készült. A művész annak alapján készítette el a portréját, még kezet is festett, ami a fotón nem volt. Így egész más lett a kép. A fényképen én inkább olyan megvetést látok a nagypapám szemében, ezen a portrén pedig mintha egy icipicit vidámabb lenne, gondtalanabb.

      - A kivégzés napja 1959. július 30. volt, de a halálos ítéletet március 15-én, vasárnap mondták ki első fokon, összesen tíz újpesti forradalmárra. Hetet végre is hajtottak, köztük volt a nagyapja, akit ön nem ismerhetett meg.

- Én 1958-ban születtem. A börtönbe nemcsak a hozzátartozók nem mehettek be, nyilvánvalóan én sem, mint pici gyerek. Kis postai cetliken írhatott, ceruzával, amit ellenőriztek. Rólam sokat beszélt a levelekben, annak ellenére, hogy sosem látott. Azt se tudta, hogy nézek ki. Az utolsó alkalommal engem is megemlített, hogy nagyon büszke rám, meg legyek olyan, mint ő volt, és nagyon szeressem. Mivel én is Marci voltam, és ő is. Gondolom, ez jól esett neki. Apu szerint nem volt szerencsés ez a névválasztás, mert állítólag a zsidóknál - a nagypapa zsidó származású volt, bár áttért a katolikus hitre - nem lehet a nagyszülő nevét adni a gyereknek, mert az szerencsétlenséget hoz; ő így tudta. De mivel a nagypapát elvitték, mégis Marci lettem.

       - Mikor találkozott először a nagypapa emlékével?

- Tizenhat éves koromban, körülbelül. Elmentem a könyvtárba, kivettem egy könyvet, a Kik voltak, mit akartak című szörnyűséget, és ott láttam, hogy benne van a nagyapám. Én nem is tudtam a sorsáról. A családban nem beszéltek erről. Apu semmitől nem félt, szerintem, de nem beszélt róla. Később se sokat. Ő is ügyvéd volt, aztán 1958-tól 68-ig segédmunkás, fröccsöntő, és utána vették vissza ügyvédnek, akkor a Monori Ügyvédi Munkaközösségben dolgozott. A nyolcvanas évek elején került Budapestre, vissza, Újpestre. Mi újpestiek voltunk.

      - Amikor azt a könyvet elolvasta vagy beleolvasott, és látta, hogy benne van a nagypapa története, mit érzett?

- Először is csodálkoztam, hogy én zsidó vagyok, vagy legalábbis részben, mert erről fogalmam sem volt. Nem volt ilyen téma nálunk. Azon is meglepődtem, hogy kiskereskedők voltak a dédszüleim. Megdöbbentett, hogy a könyv szerint egy csomó gyilkosságot szervezett, a törvényes államrend megdöntésére irányult a tevékenysége. Aztán kiderült, hogy ez pont fordítva történt. Ugyanis megkérdeztem aput, és elmondta az igazságot, hogy semmi ilyet nem cselekedett, és hogy a kommunisták kivégezték.

       - Valójában megalapította a Keresztényszocialista Pártot, és a forradalmi bizottság elnöke volt Újpesten...

- ... Mindössze három napig. A párt sem alakult meg igazából, tehát nem volt politikus. Viszont megmentett néhány ávóst attól, hogy meglincseljék, ez tény. Az ávósok persze azt vallották, hogy disznó volt, lecsukta őket, pincébe záratta. De - mint később kiderült azért, nehogy a nép az agyonüsse őket. Megmentett egy csomó embert, ő jó ember volt, tehát biztos nem gyilkolt vagy adott utasítást erre...

       - Mennyiben határozta meg az életét a továbbiakban ez a felismerés?

- Attól kezdve, hogy mindezt megtudtam, ügyvéd akartam lenni, hogy másokon segítsek, természetesen. Az egyik ok az volt, hogy az adott helyzetben megtegyem a rendszer ellen folyamatosan, amit lehet; a másik, hogy elérjem nagyapám igazságtalan ítéletének megváltoztatását és a fölmentését.

       - Mennyiben sikerült?

- Semennyiben. 1985-ben lettem ügyvédjelölt, 1988. július 1-jétől vagyok ügyvéd. Az eskütétel után bementem a Fővárosi Bíróság büntetőelnökéhez, hogy kikérjem az iratokat. Nem kaptam meg, mert hogy ezek titkosak! Az elnökhelyettes viszont nagyon kedves és együttműködő volt - ha jól emlékszem, Szabó János volt a neve, egy meglehetősen idős ember - , ő nézte meg, hogy mit tud tenni. Az első meglepetés akkor ért, amikor megtudtam tőle, hogy 1973 óta nem titkosak az akták, amik a büntetőirodán voltak! A második meglepetés az volt, hogy egy órán belül kiadta az aktát, s rendelkezésemre bocsájtott egy külön szobát, ahol egyedül lehettem addig, ameddig csak akartam. A harmadik meglepetés pedig az, hogy hazavihettem azokat az iratokat, amikből több példány volt. Utána intéztük volna a perújítást, de 1990-ben szinte azonnal megsemmisítették ezeket az ítéleteket, tehát erről lekéstem. A politika elsöpört. És ez egy kicsit rosszabb, mert azért nem ugyanaz, hogy mindenkiét megsemmisítik vizsgálat nélkül, vagy pedig személyenként megnézik, és azt mondják, hogy tévedtünk. Én azt akartam, hogy az a bíróság mondja ki, aki elítélte. Hiszen azok tévedtek. Mert már az akkori törvények szerint sem lehetett volna elítélni!

      - 1959-ben sem lehetett volna elítélni?!

- Nem. Szerintem nem. És hát ez volt a lényeg.

      - A nagypapa munkásságáról mit tudott meg?

- Sok mindent. Abban a bizonyos Kik voltak, mit akartak című könyvben azt olvastam, hogy háborús bűnösöket védett, ami kiderült, ez hazugság. Ő olyan papokat védett, katolikus papokat, akik a zsidók menekítésében aktívan részt vettek, de utána nem értettek egyet az iskolák államosításával, nem értettek egyet a kommunizmussal. Teljesen mindegy, valamivel nem értettek egyet, és ezért büntetőeljárást indítottak ellenük, ilyeneket védett. A lányom történész lett, történelemtanár, és ő szakdolgozata témájának választotta a Varga Remig József atya ellen, 1945 és '48 között zajlott pereket. Őt is nagyapa védte -, hiszen korábban Újpesten lelki vezetője volt. A lányomnak én adtam az aktát, egy jó vastag iratköteget, s ő még kutatott hozzá dokumentumokat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Engem nagyon megragadott a története. Az atya a Gestapo ellen is föllépett, 1945 után pedig azért ítélték hat év, három hónapra, mert abszolút nem értett egyet az egyházi iskolák államosításával, és ezt a vasárnapi prédikációkban elég sokszor, nagy nyilvánosság előtt előadta.

       - Amikor olvasta az anyagokat, akkor milyen embernek ismerte meg, mi volt a legjellemzőbb tulajdonsága?

- A bátorság. Kiállt, védte ezeket az embereket, akkor is, amikor ez nem volt divat. Pedig veszélyt jelentett a megélhetésére, a munkájára, a családjára. Ő mindig is bátor volt. Zentán született, ami Trianon után Szerbiához került, szabadcsapatokat szervezett, és állandóan a szerbeket piszkálta, a katonákat meg a rendőrséget, ezért többször kiutasították Szerbiából, de ő mindig visszament, újból szervezett, aztán egyszer csak ittragadt.

      - Vajon visszakapott-e valamennyit a mások iránti emberségből?

- A nagyapámat kivételesen egy olyan ügyvéd védte, aki rendes ügyvéd volt, nagyon derék ember. Tartotta apuval a kapcsolatot. Tőle tudta meg apu a halálos ítéletet. Titkos jelek voltak előre megbeszélve, hogy például a telefon hármat csengett, nem ötöt. Apunál találtam később egy levelet, Kádárnak írta, hogy adjon kegyelmet nagyapámnak, de akkorra már rég kivégezték. Ezt a nagyanyám onnét tudta meg, hogy egyszer csak bedobtak egy levelet, amiben benne volt a pecsétgyűrűje, egy könyv, és a Büntetésvégrehajtástól jött. Tehát ebből tudta meg, hogy kivégezték. Utána mentek el Rákoskeresztúrra, keresni. Ott találkoztak egy jószándékú sírásóval, aki elárulta nekik, hogy hol van elföldelve. Aztán azt a sírásót elítélték hivatali titok megsértése miatt, de legalább megtudtuk, hogy hol van. És oda jártunk ki, a 301-es parcellához.

       - Önben állandóan ott él a nagyapja?

- Ő mindig ott élt. Én úgy tekintettem rá, mint egy igazi jó emberre. Meg még amikor Újpesten laktam - 1980-ig -, elég sok idős emberrel beszéltem, akik ismerték, és mindegyikük úgy beszélt róla, hogy rendkívüli, rendes ember volt. Forradalmártársai közül csak Hornyák Tibi bácsival találkoztam, aki a Rabparlament nevű pártot megalapította. Kaptam tőle egy '56-os kitüntetést, pedig nem éltem még'56-ban. Alighanem nagyapám helyett...

      - Volt-e olyan eset az ön ügyvédi életében, amikor nem igazán találta meg a megfelelő módot, hogy az ügyet tovább vigye, s arra gondolt: a nagypapa miként döntene?

- Előtte gondolkoztam, néhány ügy előtt, hogy ő elvállalná-e. És ha nem, akkor én sem, ha igen, akkor elvállaltam. De utána én már nem gondolkoztam, akkor már végigcsináltam. Az biztos, hogy a génjeimben valahol benne van a semmivel nem értünk egyet című rész is, azt hiszem, hogy ő sem volt soha megelégedve az éppen regnáló hatalommal, ő is mindig el tudta képzelni, hogy van annál jobb, hiszen valószínűleg azért hozta létre a keresztényszocialista pártot, mind a kettő benne van a nevében, érdekes lehetett...

       - Hol nyugszik most a nagypapa?

- Maradt a 301-esben. Ezen vitatkoztam apuval, ő azt szerette volna, hogyha elviszik Újpestre, a nagymama mellé, aki ott van eltemetve. Mivel nagyapának nem volt sírja, apu úgy járt túl a hatalom eszén, hogy a nagymama sírjára ráíratta a nagypapa nevét, és hogy 1959-ben halt meg. Fölvésetett egy bibliai idézetet, ez a Mária Rádióból maradt meg bennem: "Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a Mennyek országa". Azok az idióták nem ismerték ezt az idézetet. Tehát 1963 óta ott van azon a síron a nagypapa neve, és ez az idézet. A nyolc boldogság-mondás közül az egyik.

- Szerintem ez volt a legnagyobb poénja...

      - Mi lesz ezekkel a tárgyakkal, amiket itt őriz, ha esetleg nyugdíjba vonul valamikor?

- Négy lányom van, ügyvéd egyik sem lett, mindegyiket sikerült lebeszélnem, de a történelem iránt erős az érdeklődésük. Tehát a nagypapa holmijait nem hagyhatom itt. De én nem fogok nyugdíjba vonulni. Az ügyvédek nem szoktak nyugdíjba menni, azaz nyugdíjasként is dolgozunk. Hát akkor valahova elviszem őket. Ugyanis más valakinek ezek csak tárgyak, csupán számomra van jelentőségük.

      - A nagypapa révén 1956-nak milyen jelentősége van az ön számára?

- Én azt hittem, hogy az 1990 hasonlít majd hozzá. Nagyot tévedtem, dehát nem volt forradalom, ez tény, azonban voltak azért itt is rendes emberek. Sokan. Ez a jelentősége.

Vennes Aranka