A NAP ÉS A FÉNY SZÁMÁRA UGYANAZ

2021.10.26

"Amikor meglátogattam Simon Endrét Törökbálinton" - kezdte köszöntőjét Tolvaly Ferenc író a Tájrétegek - Színhorizont című kiállítás megnyitóján, 2021. október 12-én - "egy kicsit olyan volt, mintha édesapámhoz mennék, a szülővárosomtól, Marosvásárhelytől nem messze fekvő mezőségi Pókába" .
Én pedig, amikor beléptem a Falk Miksa utcai E-Galériába, úgy éreztem, mintha a gyimesi táj felé tartanék. Ugyanis a nagyméretű, a 220x156 centiméteres, Kilátás címet viselő festményen egy település látképe tárult elém: a kanyargó út, a piros tetős házak és körbe-körbe a magas hegyek.

SIMON ENDRE FESTŐMŰVÉSZ
VISSZAVÁRJA AZ ÉLMÉNYT

- Hegyek mindenütt, szinte minden itt látható festményen. Pedig ön már Magyarországon él, ahol ilyenek nem láthatók. Ennyire nem ereszti a szülőhaza? - kérdeztem Simon Endrétől.

- Hegyek között nőttem fel, nem is tudnám elképzelni az életem hegyek nélkül! - mondta. - Vagy legalább dombos vidékek nélkül. Az is mindig ad az embernek egy mélységet, egy bizonyos pontot, hogy merrefelé, hová tekintsek, milyen irányba. Marosvásárhelyt voltam gyerekkoromtól kezdve, de azért Székes megpihenő hely volt mindig. Kimentem, amikor csak tehettem, mert szerettem azt a tájat. Nagyon szép, festői vidék, itt kaptam az első inspirációkat. Jónéhány képet készítettem onnan. Ezek az alkotások sokfelé elkerültek tőlem: múzeumokba, hazai és külföldi magángyűjteményekbe, főleg az első időszakból. Én gyermekkoromtól szerettem rajzolgatni. szüleimmel jártunk múzeumokba, képtárakba. A Képző- és Zeneművészeti Líceumban folytattam tanulmányaimat, ott a képzőművész tanárok támogattak, szinte vittek tovább. Ha kérdeztem valamit, hogy ezt vagy azt, mit, hogyan lehetne megoldani még másképpen, szívesen válaszoltak az öreg mesterek. Közöttük volt Piskolti Gábor, Incze István, Izsák Márton. Ők irányítgattak, hogy menjek festő szakra. Később, a képzőművészeti főiskolán Miklóssy Gábortól, Abrudán Pétertől, Teodor Harșiától tanultam. Bordi András mestert pedig egész kicsi koromtól ismertem.

- "A kiállított képeket az elmúlt években a Törökbálint környéki táj ihlette. Mi sem bizonyítaná jobban, mint ezek a művek, hogy Simon Endre szülőföldjét szívében magával hozta és meggyőződésem, bárhol is jár a világban, ecsete mindig Erdélyt idézi..." - fogalmazott a megnyitón Tolvaly Ferenc. Érdekes, hogy embert nemigen látni a képein. Lelkéből fakad, hogy csak tájakat fest?

- Ez így van. Akadálya nem volt egyáltalán, mert a természetnek a szépsége állandóan előttem volt. Ceruzát és a papírt folytonosan vittem a zsebemben. Bármerre mentem mindig lejegyeztem valamit, ami megtetszett. Már gyerekkortól kezdve belenőttem ebbe a világba, a természet szépségébe; az ilyen nagyon szép tájakba, ahol erős a fény. A falu úgy helyezkedik el, hogy reggeltől estig süt rá a nap.

- Miért nem látni akkor napot a festményein? Bár a fény ott van - árnyék nélkül.

- A nap és a fény számomra ugyanaz. A nap megvilágít mindent, fénybe vonja a természetet, aminek ragyogása csak így jön elő.

- Még a meghívón látható Őszbefordulva című képen is felsejlik a fény. A legtöbb ittlévő alkotása a tavaszt vagy a nyarat idézi: Szikes táj, Hegyipatak, Tó a falu szélén. A téli képekben - A tél java, Január, Érmentén - az a különleges, hogy bár a havat-havas hegyoldalt festi, mégsem keltenek hideg érzetet. Ez technika vagy valami belső kisugárzás?

- Ez inkább belülről jön, nekem mindig meleg volt az én szülőfalumban. Abban az időszakban éltem én Székesen, amikor ott lényegében a nyár majdnem áthúzódott a télre, az évszakok szinte teljesen egybefolytak. Olyan volt a megvilágítása a településnek és az éghajlata is, hogy mindvégig érte a napfény. Ezek a belső élmények bennem maradtak, egész idős korig, tehát mostanig.

- Különös hatás, hogy nem lehet közel menni a festményeihez... A kisugárzásuk szinte megállít egy bizonyos, tiszteletteljes távolságban.

- Én sem megyek bé a természetbe nagyon mélyen. Amit rajzolok, amit megfestek, azzal egy bizonyos távolságot zárok le. Körülbelül tudom, hogy tíz-tizenöt méter távolságra kezdődik a képen is a kép, és ameddig tart, az a háttér. Tehát az a képnek a háttere is. Nagyon sok tájképet festettem. Azért nagyon fontosak, mert a táj igen sok motívumot rejt el magában. A változatosság gazdagsága, színbeli gazdagsága mind megtalálható benne. És ezek azok, amik reám hatnak; ezeket keresem másban is, amikor egy portrét festek, az össz-színhatást az öltözékkel, az arckifejezéssel, tehát ennek legyen mindig közös színharmóniája.

- Miért nemcsak úgy festi meg a tájat, ahogy a szemünkkel látjuk, hanem lefordítja saját képi nyelvezetére?

- Le is kell tudni fordítani. Másképpen az élmény nem marad meg. Én magam is olyan alkotó vagyok, aki a hatásokra nagyon könnyen és gyorsan reagál. Az élmény határozza meg az alkotásnak a minőségét: milyen útra térjek, milyen technikával dolgozzak. Sokszor bekerülnek korábbi benyomások, amikor egy új festmény készül. Előjönnek színek vagy harmóniák.

- Az ön színvilága csupa élénk színből áll. Még a fehér is! Ha a képeken ugyanaz is a téma, de mindig másként jeleníti meg. Miként lehetséges ez?

- Amikor valamilyen témához hozzányúlok, annak meg kell figyelni a jellegzetességét, a színkarakterét, a formák karakterét. Nem másolom a természetet se teljesen, hanem létrehozok egyfajta alkotást, ami belőlem jön, az én élményemet adom át a kép által. Van, amikor egyszerűsítek, máskor viszont kiegészítem színekben és formában is, amiként a harmónia megkívánja.

- A Műcsarnokban is volt egy nagyszabású kiállítása Színtér-Álomtér címmel, amelyet augusztus 27-től október 17-ig lehetett megtekinteni. Ott egészen más témájú festményeket is láthattunk, némelyik közelített az absztrakthoz. Sőt, egyik-másik szó szerint kitöri a képkereteket, mint például a Kis Golgota című festményen Krisztus keresztje, ami túlnyúlik azokon. Kísérlet vagy másik út?

- A Műcsarnokban bemutatott kiállításon még a 90-es évekből származó képek is szerepeltek. Olyan kompozíciók, amik társadalmi kérdéseket feszegettek, amiket csak ilyen módon lehetett megfogalmazni. Voltak ott torzítások-nagyítások a valósághoz képest, hogy a mondandó célba érjen. Nemcsak a természet formáinak szeretete él bennem, hanem érdekelnek az elvont formák is. A valóságos és az álombeli terek jelentik a világomat. Egyszerre több képpel is foglalkozom, lehet az kompozíció, figuratív dolog, portré, csendélet, tájkép, tehát minden az égvilágon. Ha az élményanyagok felgyűlnek bennem, megpróbálom megfesteni. Bár nyolcvanöt éves vagyok, de még mindig eszembe jutnak új megoldások.

- Amikor szemben áll a saját festményeivel, akkor hogyan néz rájuk? Mit érez?

- Ugyanazt, amit alkotás előtt például a táj láttán: amilyen élményt adott az nekem, azt az élményt várom vissza a képeimből is. És meg is kapom, megjelenik. Azonban megtörténik, amikor úgy vélem, hogy ezt vagy azt egy kicsit másképpen kellett volna megoldjam.

- Ön a Bolyai Társaság vezetőségi tagjaként megalapította a Bolyai Képzőművészeti Alkotótábort, 1990-től több erdélyi képzőművészeti tárlatot szervezett Erdélyben, Nyugat-Európában; Budapesten több marosvásárhelyi alkotót, illetve az erdélyi magyar képzőművészeket összefogó kiállítást rendezett; sőt, katalógust szerkesztett. Hogyan tudta mindezt összeegyeztetni művészi tevékenységével?

- A képzőművészet csak úgy képes létezni, sőt, fejlődni, ha erősítjük a közösségeket. Erre 1960-tól nyílt lehetőségem, amikor a Marosvásárhelyi Képzőművészeti Múzeumhoz kerültem, mint muzeológus. Ekkor kezdtem kiállítások szervezésével és kiadványszerkesztéssel is foglalkozni, és folytattam nagyjából a 2010-es évekig. Mindeközben 1988-tól 1993-ig az Új Élet - Erdélyi Figyelő című társadalmi-kulturális képeslapnál - Sütő András kollégájaként - elláttam tördelőszerkesztői feladatokat. Ugyanakkor szintén alapító tagja voltam más táboroknak, mint például a gyergyószárhegyi, és örökös tagja a hortobágyi táboroknak, többek közt. Nagyon fontos volt számomra, hogy újra indítsuk a Barabás Miklós Céh-et, aminek alelnöke lettem. A több évtizedes szervező tevékenységemet 2002-ben Szolnay Sándor-díjjal köszönték meg.
       Gyakorlatilag mindig-mindenhol alkotók munkáival foglalkoztam, és sok tapasztalatot szereztem általuk. Például hogyan fogalmaztak meg ők egy tájat, vagy hogyan helyezték el a figurákat egy adott tájkép által biztosított keretben. Mert nekem, mint alkotónak mindig ez a képkeret határozza meg, hogy milyen lesz az alkotás. Azonban az alkotóművészek munkáit mindenkor távol tartottam magamtól, nehogy azokból kezdjek inspirálódni. Az ember teremtse- és tartsa meg az egyéni alkotói útját.


Vennes Aranka


*
A tárlat 2021. november 12-ig megtekinthető az E-Galériában, szerdától péntekig 15 és 18 óra között. Címe: 1055 Budapest, Falk Miksa utca 8.
Weboldal: https://varmegyegaleria.hu
Telefonszám: +36-1-318-81-48