A PARLAMENT OSTORA LETT

Ritkán megy ki a kertbe, fárad a test anyaga. De az ősfenyők illata betér a nyitott ablakon, ahol a foteljában pihen. Körülötte könyvek, iratok - 1956-ról. Úgy tűnik, a 92 esztendő nem törte meg harcosságát, hangjában és mondataiban megőrizte! Most is egyenesen és keményen fogalmaz. Visszaidézzük azokat a napokat, 1990 májusát, s annak előtörténetét, miként született meg benne a gondolat egy törvényről, amely aztán az első lett, amit az első szabadon választott parlament megszavazott.

LELKÉBEN ÉL A FORRADALOM

- Lezsák Sándor kétnapos előkészítő értekezletet tartott a Műszaki Egyetemen a képviselőjelölteknek - meséli Dénes János. - S ekkor berobbant Debreczeni József, a kecskeméti sikerképviselő, aki bejutott még a Németh Miklós-féle parlamentbe, javasolta, hogy az MDF szakítson az MSZMP-vel, az MSZP-vel és minden hozzájuk tartozó civil szervezettel. Én azt éreztem, hogy tulajdonképpen Pozsgay Imre háttérbe szorításáról van szó. Tudtam, hogy nincs esélyem vele szemben, épp ezért egyetértettem a javaslatával; csak csupán kiegészíteni óhajtottam: mondjuk ki, hogy 1956. október 23. forradalom és szabadságharc volt. Leszavaztak! Beleizzadtam! Hazajöttem, átöltöztem, visszamentem, és írásban is elvittem a lemondásomat a képviselő-jelöltségemről; mondván, nem tudom teljesíteni, ha ez ellenkezik össznemzeti-, össztársadalmi- és '56-os elkötelezettségemmel! Végül rábeszéltek, hogy maradjak, és tulajdonképpen itt született meg az a lehetőség, hogy 1990. május 8-án a parlament első törvénye ez lett, amit az Országgyűlés legfiatalabb tagja, jegyzője, Glattfelder Béla terjesztette be, a teljes parlamenti skála jegyében, nevében.

      - A törvény kimondta, hogy 1956. október 23-a forradalom és szabadságharc volt; s október 23. nemzeti ünnep. Milyen érzés volt?

- Énnekem csodálatos! Nem csináltam belőle hiúsági kérdést, mert ez már másnapra Zimányi-Dénes-javaslat lett. Akkor ennek tapsoltam. És ezt a törvényt gyalázták meg 1990-ben, október 25-én, a harmincharmadik évben, amikor Szabadságharcos Világtalálkozó volt Budapesten. A napok is úgy estek, mint ama Szent Októberben. Ezt gyalázta meg a taxisblokáddal az SZDSZ!

       - Ez a taxisblokád mennyire törte meg?

- A taxisblokád hatására kényszerültem otthagyni az MDF-et, és átülni a független oldalra. A blokád idején résztvettem az utca lüktetésében, és aztán bementem az MDF-központba, ahol szinte senki nem volt. Bementem a Parlamentbe, tudtam, hogy Antall Józsefet kórházba vitték, tehát üres volt a frakcióiroda, az Antall-iroda, kivéve egy-két ottfelejtett bolsevik hölgyet. És ebben a mezőnyben nekem tájékoztatnom kellett az eseményekről Szabad György urat, aki a ház elnöke volt. Ekkor döntöttem úgy, hogy átülök a függetlenek közé. Majd később, amikor az is ellehetetlenült, a megalakult MIÉP-be léptem be, hogy mégis frakció-lehetősége lehessen. Mindig kertelés nélkül kimondtam, amit gondoltam - többnyire nem dicséretek voltak! - és így lettem a parlament ostora.

       - Vajon tisztelték-e ezért?

- Engem a börtönben is tiszteltek, de széles skálán. Az '56-ban betöltött szerepem, kiváltságos helyzetbe hozott a rabtársadalomban. Megvolt a helyem, tekintélyem. Még akkor is, ha Csurka, Demeter, Dénes, Dienes, keresztbe feküdtünk - négyen-öten - egy egyszemélyes ágyon. Mert viszonylagos "túlnépesedés" volt a börtönben.

       - A börtönben is lázadt, a maga módján?

- Én ilyen holmi kis smasszerocskával nem álltam oda berzenkedni. Amikor például a rab-öntudatom utolsó szikráját akarták eltaposni, akkor azt mondtam, ha beledöglök, akkor sem hagyom! Engem több bántalom, sérelem ért, mint a másokat. Többek között a Nagy Imre kivégzése után a vesztőhelyre vittek dolgozni, a munkát az első téglánál megtagadtam, és ezért kaptam tizennégy hónap elkülönítést, szigorítást a váci börtönben. Dehát nekem a börtönön belül letöltött időm egyharmada fegyelmi jelleggel ment el. Vácról elkerültem Sátoraljaújhelyre, ahol megint nagyon szigorú körülmények vártak rám. Betettek a "büntető házba", a köztörvényesek közé, akik meglehetősen utáltak bennünket; a börtön vezetősége ugyanis ránk uszította őket. Azzal is, hogy az ő kedvezményeiket egyszerre lecsökkentették. Végül a varrodába tettek dolgozni A kórházból jött vissza Tóth Lajos rabtársam, akit meós volt, ki akartak tolni vele: beloptak egy összeégetett anyagot az elsőrendű áruba, hogy megbüntethessék. Tóth Lajos beteg ember volt, kiálltam mellette. Így aztán még onnan is fegyelmi után hoztak Pestre, a Gyűjtőbe.

       - Nagyon el voltak keseredve a rabok a börtönben?

- Én a legelkeseredettebb embereket nem a börtönben, hanem jóval korábban, a katonaságnál találtam. 1950. október 23-án még a Magyar Honvédséghez vonultam be, ahol hagyományos katonaöltözéket kaptunk. Zubbonyunkon Kossuth-címeres gomb volt, bocskai-sapkánkon piros-fehér-zöld sapkarózsa. 1951. január elsején parancshirdetéskor megtudtuk, hogy a bajtárs megszólítás helyett ezentúl elvtársat kell mondani. Gatyára vetkőztettek bennünket, és kaptunk ruszki gimnasztyorkát, sonkanadrágot, pufajkát, usánkát; a hagyományos katonareggeli helyett "scsi" ruszki káposztalevest. Megváltoztatták a tiszti rangokat is. Tányérsapkás, váll-lapos tisztjeinket alig tudtuk megkülönböztetni a szovjet tisztektől. Így lettünk egyik napról a másikra honvédségből néphadsereggé. Megkezdték a tisztikar tisztogatását, képzetlen de jó kádereket akár magas rangra emeltek. És akkor még nem szóltam a Szabad Nép-félórákról, a politikai oktatásról, a számos szovjet katonai tanácsadóról. Egyébként sem voltam örömkatona, de két év helyett hármat kellett szolgálnom egy korábbi rendelet miatt. Mindezeket megtapasztalva lett a néphadsereg számomra pillanyitogató...

       - Három év után hogyan tudott beilleszkedni a civil életben?

- Jelentkeztem a korábbi munkahelyemen, ahova nem vettek vissza. Azt tanácsolták, hogy menjek új helyre, s így kerültem az Egyesül Gyógyszeráru Gyárba, ahol a termelési főosztályra tettek beosztott diszpécsernek, s a hatodik munkanapon elküldtek egy tervegyeztető tárgyalásra a minisztériumba. Szakképzettség, minden ismeretanyag nélkül! Ezért tovább akartam képezni magam a Petrik Lajos Vegyipari Technikumban. Arra az évre, '54-55-re már nem kerültem be, halasztanom kellett. Pár hónap múlva a biokémiai üzemvezető mellé tettek diszpécsernek - a részlegvezető mérnökök fölé, szakképzettség nélkül! Nem voltam rokonszenves emiatt a dolgozóknak, de igyekeztem ott segíteni, ahol csak tudtam. Fél év múlva oldódott ez az idegenkedés. Ekkor tudtam meg, hogy leszerelt ávósnak gondoltak! Lassan befogadott a biokémiai üzem száznegyven fős, vegyes összetételű közössége. Hozzá még futballozni is kezdtem a gyári csapatban. S sok jó ismeretséget szereztem a sport-szurkoló munkások között.

       - Végülis miért nem végezte el a technikumot?

- A nyáron, a gyári üdülőben megismerkedtem Czele Jánosné igazgató szép szőke titkárnőjével, akivel itthon sem szakítottuk meg a kapcsolatot. Meglehet, ez nem tetszett az elvtársnőnek, aki kirúgta őt - sőt, az öccsét is! - engem pedig "racionalizált", végzettség hiányában felmentett az állásomból. Azonban nem mentem el, maradtam a biokémiai üzemben, fizikai munkásként. A lehető legrosszabb, szinte embertelen körülmények közé osztottak be. Azt remélték, hogy majd megszököm. De csakazértis kibírtam, maradtam! Ugyanakkor "létszám betelt" indoklással nem vettek föl a technikumba. Az életem szűk keretek között mozgott: munkahely, otthon. De olvastam újságot, néha nyugati rádiót is hallgattam, hallottam a Petőfi Körről. Tudtam arról, hogy a csehek, a lengyelek elégedetlenkednek. Reményt keltő volt, hogy Ausztria szovjet zónájából kivonultak az orosz csapatok. Talán mi következünk?

       - De nem így történt!

- Nem! Viszont egyre jobban felszínre jöttek a bajok, egyre világosabb lett, mi is történik valójában ebben az országban. A Magyar Dolgozók Pártja kifejezetten parasztellenes volt, az erőszakos szövetkezetesítés révén egyre többen elmenekültek a falvakból, a városokba mentek dolgozni. Az internáló táborokból, börtönökből szabadult emberek munkahelyeiken, titokban beszéltek mindarról, amit velük tettek. Lelepleződött a párt és a szakszervezetek hazugságáradata. 1956. október 16-án a Szegeden megalakult MEFESZ egyetemista és főiskolás mozgalom már érzékeltette az egypárt rendszer tarthatatlanságát. De mindez a párton belül is fölerősítette az elégedetlenkedő hangokat.

       - Miként élte meg a forradalom napjait?

- Október 23-án délelőttös voltam a gyárban, olyan nap volt, mint a többi. De műszakváltáskor már beszéltünk a tüntetésről is, illetve annak betiltását latolgattuk. Este meghallgattuk Gerő Ernő beszédét a rádióban. Annyira fölháborodtam a betiltáson, hogy elindultam, nővéremmel, a Rádióhoz. De nem jutottunk el oda, mert már lőttek ott, és az ÁVÓ-sok a Gutenberg teret is lezárták. A következő napokban igyekeztem eljutni minden fontos helyre. Hírek jöttek-mentek, nem tudtuk, melyik igaz, melyik nem; lövéseket is lehetett hallani, civilek az égő szovjet páncélautóról szerelték le a golyószórókat. Fiataloknak mutattam meg, hogy kell kezelni a "davaj gitárt". A Baross utca és a Nagykörút sarkánál láttam két "zöldávós" halott katonát. 25-én mire letten figyelmes az Astoriánál? Fiatalok barátkoztak a szovjet katonatisztekkel, a nyelvismeret nem volt akadály, mert az orosz kötelező volt. Elmagyarázták nekik, hogy nem a grófok, bárók fogtak fegyvert, hanem a munkások! Közben vérengzés zajlott a Kossuth téren. 30-án jutottam el oda, de addigra már megtisztították. Nemcsak forradalmi volt a hangulat, hanem ez maga volt a forradalom!

       - 1956. október 30. nevezetes nap volt az életében...

- A Keleti környékén találkoztam két munkatársammal: Bősze Jánossal és Formán Jánossal. Tőlük tudtam meg, hogy munkásgyűlés zajlik a gyárban, munkástanácsot választanak. Káosz és hangzavar fogadott; gyűlölködés és személyeskedés uralkodott, leváltásokat követeltek. Méregbe jöttem, és dühömben felugrottam egy kézikocsira. Onnan kiabáltam, hogy nincs helye most az ellenségeskedésnek, amikor piros a pesti utca a fiatalok vérétől! "Most egy a jelszó: Ruszkik, haza!" Hatott a haragom, csillapodtak. Engem beválasztottak a munkástanácsba, majd az elnökségbe; s nagy többséggel megszavazták, hogy én legyek az elnök! A gyár igazgatója, dr. Alföldi László volt, bejött a gyárba, és azt mondta: a történelem folyamán most először és igazán a munkásság - a munkástanácsok révén - birtokba vette a gyárat. Nekem akkora nagy élmény volt, huszonhat és fél évesen, hogy a munkástanács elnöke lettem a - többször nevet cserélt, ezernyolcszáz fős Richterben - és helyt kellett állni. Mindenki felelősségteljesen dolgozott. A legfontosabb volt az életmentéshez szükséges gyógyszerek gyártása és szállítása, hiszen folytak a harcok. Vidékről kaptunk élelmiszer-szállítmányokat, amiket jelképes áron eladtunk. A befolyt pénzt a munkástanácsnak adtuk, hogy a kárt szenvedett dolgozótársainkat és családjukat segítsük. November 4. után is dolgoztunk tovább, de a gyárat megszállták a pufajkások, mert az igazgatót eltávolították, helyette Németh Ernő nevű kormánybiztost nevezett ki a Kádár-kormány. Feloszlatták a Nemzeti Bizottságokat, a Nemzetőséget. A fegyveres megszállás ellenére létrehoztuk a kerületi-, városi-, megyei munkástanácsokat, és megalakult a Nagy-budapesti Központi Munkástanács, Rácz Sándor vezetésével. A salgótarjáni vérengzés hatására december 11-12-re országos sztrájkot hirdettünk, ekkor viszont letartóztatták a Nagy-budapesti Központi Munkástanács - és más munkástanácsok - vezetőit, és betiltották a működésüket... Ekkor már 1957 februárjában jártunk. 26-án lemondtam, kényszer hatására. Március 13-án pedig letartóztattak. A Tutsek ítélt el, és hamarabb, mint a Rácz Sándorékat, aki életfogytot kapott; nekem eredmény volt a tizenöt év. Én abból a tizenöt esztendőből letöltöttem hatot, és az 1963-as amnesztiával kerültem ki a börtönből. Tehát nem szabadultam, csak kikerültem a börtönből!

      - Mit érzett a börtön után'56-tal kapcsolatban?

- Meg voltunk győződve '56 igazságáról, nem adtuk fel, de nem sokra mentünk vele. A forradalom csupán kitört, és a mindennapi hétköznapokban a borzasztó túlerővel szemben hősiesen, apró-cseprő, örömet adó, vélt eredményeket értünk el, a forradalmat mindjárt eltaposták a szovjet lánctalpak... A családom csodálatosan és jelesen várt. Nem így a társadalom, amelynek egy része az elmúlt évek alatt mocsokká gyúródott. Ebben a közegben fel kellett találnom magamat: voltam én piaci tróger, illegális tojáskereskedő, nem kis pénzt kuporgattam, kevertem-kavartam össze, és megismertem ezt a kereskedő társadalmat. Nekem egy szoros, zárt, számomra sokszor majdnem ellenséges közegben is élnem kellett, családot kellett alapítanom, és nagyon büszke vagyok a fiamra, érdemem, hogy én megtanítottam dolgozni, és tud is, és az unokák is, úgyhogy ez a családi alap tette lehetővé, hogy ezt a társadalmi közeget el tudjam viselni. Túl tudjam élni.

       - Számos könyvet írt, az egyik sorozatnak az a felcíme, hogy Őfelsége, a magyar nép. Ebből úgy érzékeli az ember, hogy fölnéz a magyar népre, mint egy uralkodóra, királyi felségre. Hogy született ez a megfogalmazás?

- Erre nincs magyarázat. A lelkemből fakadt.

       - Most a 65. évfordulóra készülünk. Eszébe jut a forradalom?

- Nekem a forradalom nemhogy eszembe jut, hanem a lelkemben él, Isten megadta ezt a hosszú életkort, és van rálátásom, visszapillantásom. Sajnos ez avval jár, hogy szembe kell tudni nézni a saját magam által levont konzekvenciákkal. Ezek a következtetések napjainkra sem előnyösek. Tudniillik '56-nak, annak a tizenkét napnak nincs társadalmi szintézise, de a 33 kádári évnek van! De nekem mégsincs szégyenkezni valóm. Sem a börtönbeli magatartásom miatt, sem a gyári, sőt az az utáni, teljesen kiszolgáltatott időszakomban sem volt. Az Isten megadott egy olyan fizikumot nekem, hogy bírtam-győztem, végig tudtam csinálni.

Vennes Aranka