A RAJZASZTALTÓL A MIKROFONIG

Utak. Életutak. Hosszúak, rövidebben; egyenesek, kanyargósak. Vagy éppen olyanok, amik visszavisznek a kiinduláshoz: nagy ívet írnak le. Mint amilyet például Ámon Antal, a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének elnöke megjárt. Irodájában, a Kossuth tér sarkához közeli, csodálatos műemlék épület, a Nádor utca 36. negyedik emeletén beszélgetünk mozgalmas életértől. Nem most találkozunk először... Hajdanában-danában, amikor még két szűkös szobában, de alkotói egyetértésben készítettük hétről-hétre a Vasárnapi Újság műsorait, beállított egy szőke fiatalember. Új voltam, nem ismertem őt, de többen örömmel üdvözölték, és kérdezték tőle: hoztál anyagot, Anti? Énnekem maradandó emlékem az a kép, amit átadott: ezen egy gólya volt látható, csőrében egy béka, amit lenyelni készült. Ám ez az ugráló jószág mellső lábaival a gólya nyakát fojtogatta. Ez állt alatta: Magyar béka, soh'se add fel! Nos, Anti, Ámon Antal nemcsak rajzot hozott, hanganyagot is Ausztráliából…

Azóta sok év telt el, nem tudni, hová került e kép, s az a régi Vasárnapi Újság is megváltozott, "feloldódott" a modern időkben… Most, hogy felidéztük a régmúltat, teszem fel neki a kérdést:

ÁMON ANTAL ÉS 1956
Interjú Ámon Antallal,
a POFOSZ elnökével

– Hogy kerültél olyan nagyon-nagyon messzire, Ausztráliába?

– Amikor 1975-ben sikerült disszidálnom, akkor így mondták, azért választottam Ausztráliát, mert megfelelt mindegyik elképzelésemnek. Az egyik: minél messzebb a Szovjetuniótól. A másik kettő az volt, hogy melegebb legyen az éghajlat, illetve, hogy angol a nyelvterület. A családomat gyakorlatilag földönfutóvá tette a kommunizmus. A családomat azért üldözték, mert vállalkozó volt az egyik nagyapám és nyugalmazott katonatiszt volt a másik nagyapám. Mint nyolcadik kerületi srác, a Práter utcai általános iskola ötödikes diákja, tizenegy évesen, megéltem '56-ot. Aztán megtapasztaltam azt a rengeteg hazugságot és elhallgatást, ami a Kádár-rendszerben körülvette. Miközben én pont ellenkezőképpen láttam. '56-ban szerettem volna, ha a szüleim disszidálnak, engem és a húgomat is visznek, de nem vállalták. Évtizedekkel később magam tettem meg ezt a lépést, és erre 1975-ben volt lehetőségem, akkor egy IBUSZ-utazás során.

– Hová tartott ez a csoport?

– Ez egy hétéjszakás körút volt, Ausztria egy éjszaka, Olaszország négy, és a mai Horvátországban – tehát akkor még Jugoszlávia –, Zágrábban aludtunk volna egy pár éjszakát. De az olasz és a zágrábi útra már én nem mentem, mert Klagenfurtban felültem egy éjszakai vonatra, Bécsig meg sem álltam. Akkori feleségemmel a házasságunk már elromlott, de ezt a hatóságok nem tudták, így kaphattam útlevelet. Ő itthon maradt, mint "túsz". Viszont segített, adott egy bécsi telefonszámot, amit külföldre menekült szüleitől kapott, s amit odaérkezésem után felhívtam. Nagy szerencsémre egy magyarul beszélő hölgy vette fel a telefont, aki azt mondta, hogy tud rólam, üljek be egy taxiba, és menjek oda. Így kezdődött a külföldi élet. Egy másik helyen befogadtak koszt-kvártélyra, ház körüli különböző munkák elvégzéséért cserébe. Úgyhogy körülbelül nyolc hónapot töltöttem Bécsben, amíg elintéződött az ausztráliai továbbutazásom lehetősége.

– Azért ez messze esett az eredeti, műszaki hivatásodtól…

– Igen-igen. Én már tizenhárom éves koromtól rá lettem állítva édesapám révén a műszaki életre, nyári munkával, aminek az volt az indoka, hogy "kisfiam, ha be akarsz kerülni az épületgépészeti technikumba, akkor már a VII. általános után el kell menned az építőiparba nyári munkára, hogy a jelentkezési lapodon ezt fel tudd tüntetni". Valóban így sikerült is. Aminek nagy hasznát vettem Ausztráliában. De előbb a bevándorló táborban, Melbourne-ben, ahol közel egy évig éltem, munkát vállaltam, kertész voltam, éjjeli őr, mindenes, ezzel tudtam egy kis pénzt keresni. Igaz, addig sem hagytak volna ellátatlanul, mert munkanélküli segélyt kaptam volna. De nem is ez a lényeges, hanem az, hogy két intenzív, tehát három-háromhónapos nyelvtanfolyamot végeztem, így ennek a periódusnak a végén már munkára tudtam jelentkezni, műszaki rajzolóként. Egy magyar – későbbi barátom – segítségével felvettek egy élelmiszergyár tervrajzainak a készítésére. Olyan megállapodást kötöttünk, hogy a kezdő műszaki rajzolói bértől, fél éves ugrásokkal, a kezdő mérnöki bérig emeltek nekem. Közben tanultam, és rajzoltam, és megismertem az ausztrál szabványokat, a műszaki nyelvet.

– Gondolom, gyártási utakat és hasonlókat kellett tervezni?

– Így van, és mindent. Ez egy élelmiszergyár lett később, úgyhogy a híres ausztráliai pitét is itt készítették. Az egy pörkölt töltésű tészta-tasak, ami nagyon híres ott, az úgynevezett pie, ahogy az ausztrálok mondják… Finom is, és hasznos is. Az eredeti voltaképpen juhhússal van töltve, így ez egy viszonylag olcsó, és az ausztrálok kedvence.

– Hogy kaptál kedvet az újságíráshoz, illetve a riporterkedéshez?

– Ezt megelőzte az, hogy bekapcsolódtam a magyar életbe. Felléptem emigrációs ünnepélyeken, verseket mondtam. De az Ember tragédiája első jelenetében Lucifert játszottam, s én rendeztem az egész jelenetet. Amikor az akkor már működő magyar nyelvű rádióadás vezetője nyugdíjban gondolkodott, kaptam tőle egy telefonhívást, hogy Antikám, mi lenne, hogyha kezdenél bekerülni, és részt venni a magyar nyelvű csoport munkájában? Így indult, hogy engem kipróbálásképpen meghívtak, bár már láttak színpadon. Én ezt azonnal elfogadtam, de voltak, akik figyelmeztettek, hogy nagy megterhelés lesz. Az is volt, mert az Ausztráliában töltött harminc évemnek a középső évtizede az "kétállásos" volt. Tehát a műszaki élet folytatódott, és a rádiós élet kezdődött.

– A költségeket magatok fedeztétek?

– Nem, a rádió állami volt, először közösségi rádió volt, tizenketten is lehettünk, kéthetenkénti elszámolás-periódusban dolgoztunk, hogy így mondjam, darabbérért. Nagy elődök tanították a szakmát, akik a régi Magyar Rádiónál dolgoztak 1947–48-ig. Ők is Ausztráliába jöttek, amikor a Kossuth Rádiót átvették a kommunisták.

– Ausztráliában találkoztál ötvenhatosokkal?

– Hogyne, működtek '56-os szervezetek. De csak egy-kettő van már, hiszen az élet véges. Azonban mind a mai napig vannak közöttük barátaim. 1956 beleivódott az életembe, az emlékei mindvégig velem voltak.

– Miként kerültél kapcsolatba a Vasárnapi Újsággal?

– 1991-ben jöttem haza először. Ausztráliában én politikai menedékjogot kaptam, ami azzal járt, hogy Magyarországon másfél év börtönre, teljes vagyonelkobzásra és három év közügyektől eltiltásra ítéletek, távollétemben. De én annyira büszke voltam a politikai menekült státuszomra, hogy nem is akartam Magyarországra visszajönni. Bekövetkezett a rendszerváltozás idehaza, és 1991-ben sor került a pápalátogatásra. A kinti rádió adott egy megbízást, hogy tudósítsak erről a nagyjelentőségű eseményről, úgyhogy néhány tudósítást is készítettem, és talán már abban az évben felkerestem a Vasárnapi Újságot.

– Akkor volt Győri Béla volt a felelős szerkesztő. Sajnos néhai…

– Megismerkedtem a csapattal. Hogy hoztam-e anyagot nekik? Valóban hoztam, de sokkal kevesebbet, mint amennyit a Vasárnapi Újságtól kaptam, válogatott jó anyagokat, a mi ausztráliai rádióműsoraink számára. Kezdetben háromszor egy óra volt a heti magyar nyelvű anyag, aztán ez háromszor négy órára bővült, a bővüléssel együtt megnyitották az országos adásokat is, és így ezt a négy órát a Sydneyben is kialakult szerkesztőséggel úgy osztottuk meg, hogy kettő és fél órát gyártott Melbourne, és másfél órát Sydney.

– Hogy emlékszel vissza erre a rádiós időszakra? Hiszen mellette kenyeret is kellett keresned, és egy műsorszerkesztés nem egy, hanem legalább másfél embert kíván.

– Másfelet, igen, igen. Visszatekintve azt kell mondanom, hogy a családom is megfizette ennek az árát. Addigra már megnősültem, és két lány is lett a második házasságomból, tehát így visszatekintve, hideg fejjel azt kell mondanom, hogy nem tölthettem elegendő időt a családdal. Viszont én komolyan vettem a magyar politikai emigrációs létemet, ami azt jelentette, hogy nem azért mentem én Ausztráliába, hogy a Melbourne-i víz- és csatornázási műveknél dolgozzam, hanem ott is a magyar ügyet szolgáljam. Ezt a rádiózás által meg is tehettem. A nem műszaki életem az a fellépésekben nyilvánult meg, és az olvasásban; könyvek gyűjtésében. Tehát '56-ról és a magyar történelemről megjelent angol nyelvű könyveket kezdtem gyűjteni. Ezeket haza is hoztam, ezek megvannak.

– Nagyot léptél most az időben! Már a hazatelepülésről beszélsz. Hogyan és miért szüntetted meg azt a kinti létet? Hiszen a gyerekeid kint maradtak.

– Igen. A gyerekeinket magyarnak neveltük, a családon belül csak magyarul beszéltünk hozzájuk, és reméljük vagy reméltük, hogy használni is fogják ezt a magyar tudást. Voltaképpen használták, mert mindkét lányom dolgozott Magyarországon is. Az egyik hosszabb, a másik rövidebb ideig. Megismerték Magyarországot. Sajnos az idősebbik meghalt, a fiatalabbik pedig visszament Magyarországról Ausztráliába, és most ott él. Tehát amikor én ezt mondom, akkor nincsenek a gyerekeim már a közelemben, viszont van egy másik "gyerekem", egy elfoglaltság, hogyha ez nem hangzik túl fellengzősen: a POFOSZ.

– Amikor elterveztétek, hogy hazaköltöztök, voltak-e kialakult terveid?

– Nem, nem voltak. Azon gondolkoztam, hogy a sok-sok angol nyelvű olvasásomból könyvet írok különböző témákban, de aztán ebből nem sok lett, néhány cikken kívül. Viszont 2006-ról beszélünk, amikor visszajöttünk a harmadik feleségemmel Ausztráliából. Ő egyébként úgy a harmadik feleségem, hogy a "másfeledik" is, ugyanis a disszidálásom előtt vele jártam titokban, mert, mint említettem, a házasságunk elromlott, de a látszatát fenn kellett tartani az útlevélszerzés érdekében. Tehát ez volt, mondjuk így, a másfeledik házasság…

– De ő itthon maradt annak idején?!

– Ő sajnos itthon maradt, mert beárulták a hatóságoknál, hogy mire készül. Nekem sikerült kimenni, viszont amikor már a tanulmányait befejezte, szeretett volna utánam jönni, de nem sikerült. Így el lettünk választva egymástól évtizedekre.

– Amikor hazajöttél, egyértelmű volt, hogy a legnagyobb '56-os szervezetet megkeresed?

– 1956 az életemből nem maradt ki sohasem. Életem meghatározó esemény-, tapasztalat- és emléksorozata szent dolog számomra, ennek a tanulmányozása, és szellemiségének, az akkori magyarság összefogásának az emléke és a táplálása. Már kintről, még 2000-ben kérvényeztem a felvételemet a Magyar Politikai Foglyok Szövetségébe, még Fónay Jenő idejében, akivel egyébként találkoztunk Ausztráliában, mert látogatást tett ott a másik híres ötvenhatossal, Wittner Máriával együtt. Fel is vettek, és miután hazajöttünk, 2007-ben, fel is kerestem a POFOSZ-t, hogy mit tudnék segíteni?

– Akkor már Mádi Jenő volt az elnök, sajnos már ő sincs az élők sorában…

– Igen, vele is beszélgettünk egy sort, és akkor engem besoroltak a XVII. kerületbe. Ott Zsámbokréty Zénó volt az elnök – és ma is ő. Többször megkért engem, hogy a budapesti értekezletekre jöjjek be helyette a "messzi" XVII. kerületből, mint helyettese, és így ismertem meg a POFOSZ munkáját, lépcsőzetesen. Ha most így visszagondolok, az első négy elnök a "pozícióban" halt meg. Az ötödik, Lengyel János, szerencsére még él, és én vagyok a hatodik.

– Az '56-osok sokat szenvedett emberek. Hogyan lehet egy ilyen közösséget jól vezetni?

– Tapintattal elsősorban. De ehhez hozzátehetem azt, hogy voltam én a fegyelmi bizottság tagja és elnöke is. Felfigyeltem igaztalan támadásokra, és arra gondoltam, hogy ezt meg kell állítani. Kritizálni lehet egymást, de amikor valaki tényszerűség nélküli rombolással állna a másikkal szemben, azt nem szabad tűrnie egy szervezetnek. De empátiával kell kezelni ezeket a helyzeteket. Tehát mindig, újra és újra el kell érni azt, hogy az egymással való vita helyett a szent cél 1956 legyen. Az a magatartásforma, amit én tapasztaltam akkor, gyerekként, az a közös öröm, az az egymás segítése, a legkisebbtől a legnagyobb dolgokig; amikor az egész nemzet az én szememben egységes volt és jó hangulatú. Erre van szükség most is, szerintem az egész országban is, erre az együttműködésre, erre a sorsközösségre.

– Hogy látod '56 jövőjét?

– 1956 bevonult a történelembe. Lehet kritizálni, az 56-osokat is, akik a rendszerváltás után nehezen találták meg a helyüket, feladatukat, hogy miért is hagyta a Jóisten, hogy a kommunizmus bukása után újabb esélyt kapjanak. A forradalom és szabadságharc a kommunizmus koporsójába szöget vert be. És ezt nemcsak én mondom, hanem az angol nyelvű, róla szóló irodalom is mondja, amikor Walter Cronkite, egyébként liberálisnak mondott amerikai újságíró röviddel az '56-os forradalom leverése után készített egy műsort Amerikában, aminek azt a címet adta, hogy Lehullt az álarc. Ebben benne van az, hogy a kommunizmus térnyerése hazugságokon, álarcviselésen keresztül történhetett. 1956 maga teremtett jövőt. Azzal, hogy a kommunizmus terjedését megállította. Még az elkötelezett embereket is gondolkodásra késztette, még az úgynevezett keleti blokkban is; a nyugati nagy kommunista pártok a világban rengeteg tagot veszítettek. Világformáló eseménnyé vált.

– Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy időben és térben nagyon-nagy kanyart tettél meg. Ezt te hogy értékeled?

– A Jóisten hordozott a tenyerén egész életem során. Ez nem hit, ez az én tudásom arról, hogy velem mi történt, és mi történhetett volna. Hordoz most is, hogy hazahozott engem.

Vennes Aranka