A TÁVIRAT

Ezek a forró nyári napok sokaknak élményt, felüdülést hoznak vízparton vagy éppen árnyas hegyen, netán hűs szobában. De felidézhetnek réges-régi emlékeket, amiket a szomszédunkban dúló, pusztító háború hírei elevenítenek fel. Egy olyan időből, amikor az emberek hasonlóan meleg nyári napokat éltek meg. Ám azok másként teltek, mint a mostaniak. v. Ország György: A távirat című, novella-szerű írásában nagyapjára, a bajszos szakaszvezetőre gondol, akinek egy tragédia boldogságot is hozott...

A TÁVIRAT
(Nagypapám emlékére)

        A serdülő leány az emeleti ablakból kihajolva locsolta a muskátlikat. Nyár közepén jártunk. Hatos Pali bácsi, a tényői rokon szokta mondani: "Igazi nevelőidő van a kertekre". A Nap teszi a dolgát, nem törődve azzal, hogy a gonosz politikusok háborúba küldték embertársaikat. Bizony, kell a locsolás, mert kiszáradna a pirosban pompázó muskátlicsalád. Azelőtt apuka öntözte a virágokat, de egy nap jött a postás, a kezében SAS-behívóval. El kellett mennie kellett, hívta a Haza – gondolta a lány. Révedezve nézett a vasúti töltés felé, melyet belepett a gaz. Régebben a vasutasok kaszálgatták, de nekik is más most a dolguk.
Ismerős hang hívta vissza a valóságba:
– Csöppke, Csöpike!
Még egy pillantást vetett a sínen zöld jelzésre várakozó szerelvényre, ami pöfögve, kelletlen elindult célja felé. Mintha elege lenne mára a rohanásból, neki is kéne egy kis pihenés.
Az édesanyja szólította. Ő szemeit törölgetve lépett a konyhába.
– Mi bajod, te lány? Sírás helyett inkább végy egy tányért, és ülj le a hokedlira az asztal mellé! Merek bele egy kis hamisgulyást, a húst majd hozzá képzeled – próbálta a családi rendet tartani az édesanya. Aki mindennap sietett haza a munkából, gyorsan megfőzött, de így is késő délután lett, mire főtt étel került az asztalra.
– Nem is tudom – fordult az ablak felé a leány. – Mintha a várakozó vonatból apuka szólt volna erős hangján…

Öccse, Laci, hamar végzett a délutáni ebéddel, abbahagyta a láblóbálást. Várta, hogy a nővére folytassa. De miután ő nem szólt, az édesanyjára nézett, aki megtörölte kezét, és az ablakpárkányra támaszkodott.
– Én is sokat gondolok apukátokra – szólt –, vajon merre lehet? Hiszen tudjuk, hogy a vasúti felépítőszázadnál teljesít szolgálatot. Ide-oda utazik. Kár, pedig itt is van sín, még ha ép is.
– Rövid idő múlva folytatta: – Annyit tehetünk, hogy felváltva figyeljük a vonatokat...
Este a szerény, de tiszta lakásra csönd telepedett. A család tagjainak szemeire nehezen jött álom.
A feleség, a fiú, a leány gondolatai a családfő körül jártak. Képzeletükben megjelent a mindig szigorú, pedáns, de jókedvű apa. Szeretettel dédelgették az emlékképet. Tudták róla, hogy keserves gyerekkora volt. Tanítónő édesanyját nem is ismerte, akit a szülés után nem sokkal elvitt a tüdőbaj. A mostoha, mint a nevében is benne van, ridegen bánt vele és testvérével. Ami szeretetet elvett tőle a sors, azt a családjának kamatostul próbálta megadni.
Reggel édesanyjuk keltette fel a gyermekeit. Egyikük sem beszélt az előző estéről, bár mindhárman folyton arra gondoltak. Mielőtt elindult volna dolgozni, kiadta utasításait: mivel a háború miatt szünet van az iskolában, a leánynak rendet kell tennie a lakásban. A fiú meg vegyen vissza a rosszaságából – szólt az ukáz. Azután elindult az Üllői úti munkahelyre, a Neuwald Légyfogó és Cipőpaszta Üzembe.
A leány elmosogatott, eltette az edényeket, beágyazott, majd elővette levelezőlap gyűjteményét, s elmélyülten nézegette. Öccse ideje nagy részét az ablakban töltötte, a barátok hívták ugyan játszani, de ő nemet mondott. Délután megérkezett az édesanya, sietve főzni kezdtek. A leány, nógatás nélkül pucolta a krumplit a krumplis tésztához. Az elkészült ételből felváltva ettek, majd az egész család az ablakba könyökölt.
Jöttek-mentek a vonatok. Egyik síppal köszönt, a másik csak végigrobogott. Az édesanya szeme az erőltetett nézéstől meg az egésznapos munkától könnybe lábadt. Gyakran törölgette a zsebkendővel. Már-már elveszítették a reményt, mikor az egyik szerelvény lassított, majd megállt! Valósággal eltörpült a nagy vasúti kocsi mellett egy baka alakja, egy bajszos szakaszvezető, aki két kézzel integetett. Az apa az! A kis család lóhalálában rohant a lépcsőházba, majd a töltés felé. Ölelték, csókolták egymást.

Hát ilyent még nem láthattak az egykedvű vasúti talpfák! A többi bajtárs pedig mind az ablakban. Ki szemét törölgette, kinek füléig ért a szája.
Csak pillanatok adattak, s már búcsúzni kellett. De mielőtt elment, előkerült egy ládika, benne hitler-szalonnának csúfolt kemény, szeletelhető lekvárral. A gyermekei kezébe nyomta.
A család hazaérve még este is a találkozás örömteli élményéről beszélt.
A következő napok a megszokott módon teltek. Jöttek-mentek a vonatok, lassítottak, de nem álltak meg. Folytatódott a várakozás. De egyik nap valahogy egyre erősebben érezték, szinte sugallatra, hogy másnap megtörténhet a találkozó. Tervet eszeltek ki. Ahogy az édesanya a munkából hazatért, már ki volt készítve a vájling, benne a palacsintának való massza. A lábasban sercegett a zsír, csurgatták-forgatták a serpenyőben a kikevert tésztát. A kész palacsintákra Laci gyerek ujjal kente lekvárt. A tálcán egyre magasabb lett a palacsinta-hegy. A konyhában még terjengett az illata, mikor fáradtan kikönyököltek az ablakba.
A remélt szerelvény csakugyan megérkezett és megállt! A családfő leszállt és integetett! A család a lekváros rakománnyal szinte szaladt a vonathoz. Mind több katona ugrált le és lakmározott belőle. A szemafor zöldre váltott, a vasutas felemelte táblát. Az édesapa egy papírfecnit nyomott hitvese kezébe, és felugrott a mozgó vonatra, onnan kiáltotta: veszélyes helyen van a házunk itt, a pályaudvar közelében! Megbeszélte egy dunavarsányi katonatársával, hogy kapnak ott egy szoba-konyhát, míg a front elvonul... A családapa utasítása szerint a legszükségesebb holmikkal elköltöztek Dunavarsányba.

Az édesanyának jóval korábban kellett innen munkába indulnia, de kárpótlásul nyugodtabb volt a környék. Az egyre sűrűbb bombázásokat csak távolról hallani. Az édesanya azért különböző indokkal haza-hazalátogatott az elárvult otthonukba. Egyik este már későre járt, de még nem érkezett meg. A testvérpár tanakodni kezdett: mit tegyenek? A leány felöltözött, és Pestre készült megkeresni őt. Laci hallani sem akart arról, hogy egyedül maradjon. A nagy készülődésben megérkezett az édesanya, és rögtön az ágyra rogyott.
– Gyerekek, lebombázták a házunkat, semmink nem maradt! – mondta zokogva.
– A levelezőlapjaim?! – kérdezte sírva a kislány, választ sem várva, hiszen tudhatta...
…Másnap reggel a laktanyában a Délvidéki Vasúti Felépítő század eligazításra készült. A századparancsnok frissen borotválkozva, fényes csizmában várta a sorakozót. A bajszos szakaszvezető elé lépett, és rendkívüli eltávozást kért. A századparancsnok egy táviratot nyújtott át neki, mikor meghallotta a baka nevét. A feleségétől jött. A katona feltépte, és elolvasta, azután hirtelen a felettese nyakába ugrott.
– Mi történt magával, szakaszvezető, megbolondult!? – kérdezte a századparancsnok.
– Nem, hadnagy úr! Lebombázták a házunkat, mindenünk odaveszett! De a családom él!

v. Ország György