AHOVÁ MINDIG VISSZA KELL TÉRNI:

LENGYELORSZÁG
KORONÁS SAS

Hosszú idő óta élünk olyan körülmények között, amelyeket nem szoktunk meg, de a pandémia rákényszerít mindannyiunkat. A járványveszéllyel járó kijárási korlátozás révén, sokadmagammal együtt "időmilliomossá váltam", amit korábban el sem tudtam volna képzelni! Mihez is kezdjek? A korábbi éveket is felülmúlva még gondosabban tisztán tarthatom a lakást, rég elmaradt hosszú beszélgetéseket folytatok barátaimmal interneten, telefonon. Mert hiszen mindig siettünk valahová. Többet ülünk le feleségemmel, hogy a felidézzünk régi emlékeket, régi fotókat nézegetünk, és újra átéljük az elmúlt évek-évtizedek szép és derűs pillanatait.
De egyszer csak belefárad az ember a nosztalgiázásba. No, akkor elő a tévé távkapcsolóját, és indulhat a keresés a sok adó között. Megjelent az M5 adó jele, "ráklikkeltem". Egy történelmi film cselekményében találtam magamat. Elhangzott a sok név között Jagelló Ulászló és Anjou Hedvig neve, a történet ismerősnek tűnt, főleg, mikor Német Lovagrenddel folytatott harc kérdését boncolgatták.
Mire belemelegedtem a fim nézésbe, hirtelen vége lett. Gondoltam, biztos korábban kezdték el, megnéztem az adó honlapját. A Koronás sas című lengyel történelmi filmsorozat egyik epizódját láttam. A sorozat a régmúltban, Kázmér király idejében játszódik. Feleleveníti a közös lengyel-magyar történelmet, és azt, hogy az uralkodóházak milyen sok szálon kapcsolódtak össze azokban az időkben.
Felidéződött bennem, hogy ifjú koromban divat volt a szocialista táboron belüli kapcsolatok elősegítése, persze, a politika által tudatosan irányítva és ellenőrizve. A Világ Ifjúsága magazinban jelentek meg nevek, címek, akikkel levelezni lehetett. A lengyel-magyar barátság számomra tehát még az iskolában kezdődött. Nem létezett internet, facebook, de mégis megismerkedhettünk más országok korunkbeli fiataljaival. Az egyik levelezőtársam Katowicében lakott, illetve lakik, Michał Krawiec, nagy bélyeggyűjtő. Talán ennek a barátságnak köszönhető, hogy én is beléptem a bélyeggyűjtők népes táborába. Ám, most nem akarom efelé terelni a kedves Olvasó figyelmét!
A Koronás sas című filmsorozatban sok szó esik a Német Lovagrendről. Könyvszekrényem polcáról leveszem Henryk Sienkiewicz: Keresztes lovagok című regényét; szemezgetve olvasom, szinte hallom édesanyám hangját, "Késő van! Holnap folytasd, le kell feküdni! Mert másnap iskola!" A film minden kis epizódja újabb és újabb emlékeket idéz, nem könnyű válogatni, hiszen hat alkalommal voltam Lengyelországban. Ezért nehéz a döntés, hol időzzek el hosszabban.
Ha azt mondom Lengyelország, mindenkiben sok-sok történet és élmény elevenedhet fel.
A lengyelek "imádják" a recsegő és zsizsegő szavakat. Olyan városneveik vannak, hogy Przemysl, Bydgoszcz, Szczecin, Rzeszów, Gdańsk. Ha ezeket begyakoroljuk, nem lesz bajunk a lengyel szavak felismerésével.
Az első személyes találkozásom lengyel emberekkel 1981 augusztusában történt meg. A városban szinte forradalmi volt a hangulat, mert a Szolidaritás Szakszervezet sztrájkot hirdetett. De, amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, kedves ismerősként szóltak, segítőkészek lettek, útba igazítottak: "Lehetetlen Gdansk felfedezését elképzelni anélkül, hogy ne sétálnátok végig a híres Királyi Úton". Igazuk volt!
Az olcsó szállodában nem volt hely, egyik új ismerős meghívott a családjához: amíg Gdańskba vagytok maradhattok nálunk, mondta. Az igazat megvallva, akkor nem sokat értettem abból, ami a városban történt. Este, amikor Jan hazaért a munkahelyéről, a szomszédokkal lengyel-magyar baráti sörözés közben, Jaruzelski és Kádár neve gyakran elhangzott - nem éppen dicsérően.
Elnézést, csak annyira jó barátaim a lengyelek, hogy néha teljesen elfeledkezem magamról, biztosan másokkal is előfordult már. Tehát: "Lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát, vitéz s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre".
Illik lengyelül is leírni: Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba żwawi, niech im Pan Bóg błogosławi

1981 és 2017 között eltelt évtizedekből nem lehet elmesélni minden történetet, ahhoz könyvet kellene írnom. Csak a 2017. évi lengyelországi emlékeimből idézek fel töredékeket.
2017. november 10-12-e között a Civil Összefogás Fórum és a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány szervezésében hazánkból kétszázhetvenen utazhattunk Lengyelország egykori fővárosa, Krakkóba, a lengyel királyok hajdani bölcsőjébe és nyughelyére, egyben a lengyel nemzeti öntudatot jelképező Krakkóba, hogy részt vegyünk Lengyelország Függetlenségi Ünnepén, magam a magyar nemzeti lobogót vittem.
November 11-én délelőtt a katyńi keresztnél találkoztunk lengyel barátainkkal. Itt kezdődött a közös ünnepség. Az ünneplő lengyelek sorfala között mentünk végig a királyi útvonalon. Elérve Krakkó sajátos "szalonját", a Főteret, a Sukiennice (Posztócsarnok) előtt katonazenekarok szolgáltatták a muzsikát, azután táncosok érkeztek, Ulászló korabeli kosztümökben a térre, ezzel varázsoltak középkori hangulatot. Majd az ott lévő ünneplő lengyelekkel együtt bennünket is bevontak a körtáncra, mely a mazurkához hasonló, háromnegyedes ütemű társasági tánc volt. A végén átsétáltunk, a Matejki térre, és a Grünwaldi emlékmű előtt lévő Ismeretlen Katona sírjánál a lengyel kormány után a magyar delegáció is elhelyezte az emlékezés koszorúját. Késő délután indultunk vissza a Visztula kanyarulatával körülölelt Wawel-dombon emelkedő Királyi Palota felé. Krakkó most is a legszebb arcát mutatta, nemcsak a látnivalóival, hanem még a novemberi időjárás is kegyes volt hozzánk, mindvégig gyönyörű napsütéssel ajándékozott meg bennünket.
Felemelő és megható élményekben volt részünk, s mindezek mellett megismerhettünk egy régi krakkói legendát. A Wawel lábánál lakik a kegyetlen sárkány, ami időről időre ma is tüzet okád. A Wawel sárkányának réges-régen - de tényleg nagyon régen -, a Wisła folyó partján, a Wawel nevű domb aljában, egy kis faluban, kezdődött a története. Ebben a falucskában a lechek - vagyis a későbbi lengyel nemzet őseinek mondott, nyugati szláv törzshöz tartozó emberek - élték dolgos mindennapjaikat: szorgoskodtak a mezőn, halásztak, terelgették az állataikat, üzleteltek a szomszéd nemzetségekkel, na, és persze főzték a vodkát. Itt élt a fiatal Krakus - más néven Krak - herceg, aki már többször is bizonyította bölcsességét. A helyi legendák szerint a település melletti domb egyik barlangját, időtlen-idők óta, egy sárkány lakta. A gyíkszerű, rövid lábú, éles fűrészfarkú lény éjszakánként a falvakat járta, és a baromfiállományt, kerteket, földeket tönkretette. Krak elrendelte, hogy a barlang bejárata elé mindenki élelmet vigyen, ám ez is kevésnek bizonyult, és a sárkány tovább garázdálkodott a környéken. Végül egy leleményes cipészmester - Skuba Dratewka - egy birkabőrt kitömött szurokkal és kénnel, amit a sárkány megevett és szörnyű szomját oltva a Visztula folyóhoz ment, ahol olyan sokat ivott, hogy végezetül nagy morajjal szétrobbant. Krakus a lányát a cipészhez adta, aki éveken keresztül varrta a cipőket a sárkány bőréből.
Befejezésül közös múltunkból egy legenda:
Eszerint Kinga, a mi IV. Bélánk lánya, akkor már lengyel királynéként, a tatárjárás után, 1249-ben hazajött látogatóba. Megtetszett neki a máramarosi sóbánya, mivel a lengyeleknek nem volt ilyen bányájuk, a tenger vizét kellett elpárologtatniuk, ha sóhoz akartak jutni. Kérte apjától, hogy adja neki ezt a bányát, amire az rábólintott. Kinga a jegygyűrűjét belevetette a bánya mélyébe, hogy jelezze a birtokbavételt. Amikor 1251-ben megnyitották a wieliczkai bányát, az első sótömbben megtalálták a királyné gyűrűjét. A bányában ma is ott áll Kinga sószobra.
A lengyel emberek pedig kedvesebbek, segítőkészebbek, és őszinte, barátságos mosoly támad az arcukon, ha megtudják, hogy Magyarhonból jöttünk.
Lám, a világjárvány-teremtette időkben, az ember csupán emlékeiben térhet vissza Lengyelországba! A valóságban sajnos - egyelőre nem. Pedig hiányozni fog. Viszont elég valószínű, hogy nem 2017 novemberében látott engem utoljára!

Csigás Zoltán