AZ EMBER ARRA KÉPES, AMIRŐL ELHISZI, HOGY KÉPES RÁ

Színházi szerepek szép számban, játszott a Vígszínházban, a Nemzeti Színházban, a Thália Színházban; közel húsz film van mögötte és sorozatok. Az Egy őrült éjszaka című, 1970-ben készült filmjét a napokban vetítette újra a Magyar Mozi csatorna. Volt tévés- és rádiós műsorvezető. Azután következett a társtaláló iroda létrehozása. Újabban pedig kerámiákat készít. Az ember hirtelenjében nem is tudja, melyikkel kezdje a beszélgetést.

KÁNYA KATA ÚTJAI

- Tulajdonképpen hány élet fér bele Kánya Kata e földi létébe? – kérdezem aztán.

– Ez egyetlen élet – válaszolja. – Azt gondolom, amit Popper Péter mondott: az a lényeg, hogy az ember úton legyen. Mindenkinek más az energiája, a teljesítőképessége. És én, szerencsére, mindig azt tudtam csinálni, ami érdekelt, mindig ott mertem hagyni azt, ami már nem. Én nem félek attól, hogy valami nem sikerül. Ezért nagyon bátran bele merek vágni bármibe. Arra gondolok, ha nem sikerül, akkor se történt semmi. Sokkal kisebb baj az, ha valami nem sikerül, mint hogyha egész életemben azon gondolkozom, hogyha azt megpróbáltam volna, akkor az milyen jó lett volna, és így élem le az életemet. Ami izgat, azt elkezdem kóstolgatni, aztán, ha ízlik, akkor eszem, ha meg nem, akkor nem!

- A pandémia idején megpróbálkoztál gyöngyfűzéssel, festészettel, modellépítéssel, de semmi nem adta meg azt a belső élményt. Viszont kezedbe került az agyag, nedvesen, ami jó érzés volt. Na de hogy került a kezedbe?

– Láttam egy hirdetést egy kerámia-tanfolyamról, és elmentem oda akkor történt. Oda jártam két hónapig körülbelül. De bármire, amit csinálni akartam, azt mondták, hogy azt nem lehet, és aztán nem mentem többet. De itthon tovább próbálkoztam. Megcsináltam egy kis műhelyt, vettem egy kemencét, azóta is abban dolgozom. Nyilván sok kudarccal meg sok tanulással. Még most is minden darab egy új tanulás… Most már van néhány keramikus ismerősöm, akiket fel tudok hívni, hogy mit tegyek, amikor nem az történik, amit akarok. Egy őrületes nagy ajándék ez a kerámia, nem azt mondom, hogy a sorstól, hanem magamtól magamnak. Nagyon boldog vagyok, hogy erre rátaláltam!

- Ha kudarc ér, akkor mi hajt? Az, hogy megtaláld mégis azt az élményt, ami az alkotás öröme?

– Előfordul a keramikusokkal, hogy kinyitja a kemencét, és porrá törve ott van, amit berakott, mert levegő került bele, vagy megfolyik a festék, felhólyagosodik. Az mindig egy ilyen nagy izgalom, amikor az ember kinyitja a kemencét, hogy most mit talál benne, mert nem mindig azt, amit vár. Dehát az nem baj. Tanulás, arra jó, hogy mindig egy új tapasztalatot szerzek, abból tudom, hogy ezt a hibát nem szabad elkövetni. Ez olyan, mint a sportban az edzés, hogy nem mindig sikerül tíz alatt futni a százat, de törekedni kell rá.

- Ahhoz képest, hogy azt mondták, nem lehet ezt vagy azt tenni, mégis lehetett, hiszen Spanyolországban már meg is vettek kerámiádat. Hogy történt?

– Náray Tamás divattervező, festő, író jó barátom, és egyszer vittem neki egy kerámiát ajándékba, amikor mentem a kiállítására. Tetszett neki. Akkor azt mondta, hogy készítsek neki egy sorozatot a galériájába… Ez megtörtént. Egy zodiákus-sorozat lett: doboz, tál, váza, és azok vannak kint a Tamás a galériájában.

- Az Arany 10 Kultúrházban, Budapesten, április 26-án nyílt kiállításod, tehát tovább mész ezen az úton. Hobbi a kerámia vagy nem?

– Én nem nagyon szeretek címkézni. Szerintem mindegy, hogy hívjuk. Egyébként ez volt a második kiállításom, amin Szabó Zsuzsi textilművésszel együtt szerepelünk. A megnyitón, hála a jó Istennek, nagyon sokan voltak, és nagyon sikeres volt! Vannak terveim, mindenféle elképzeléseim… De hogy ez hobbi vagy nem? Nyilván én nem vagyok egy művészeti egyetemet végzett keramikus, én csinálom, ami nekem tetszik, és hogyha ez találkozik mások ízlésével, akkor az a siker!

- Ha már a jelennel kezdtük, haladjunk visszafelé az időben: a kerámiát megelőzte a társközvetítés. Mi vezetett ide?

– Ez nagyon régen jött. Volt nekem a Juventus rádióban egy tíz évig futó műsorom, a Cupido. Az egy társkereső műsor volt. Már ment vagy öt–hat éve, akkor úgy gondoltam, hogy most már van akkora hite­lem, ismertségem ebben a témakörben, hogy erre rá lehet fűzni egy irodát. Így indítottam el. Most már harmincéves az iroda. Gyorsan felismertem, hogy azért, ha valaki emberekkel foglalkozik, azt nem lehet hályogkovács módjára, hiszen könnyű kárt okozni! Tanultam hozzá. Elvégeztem egy párterapeuta-, családterapeuta-képzőt. A házasság-közvetítésnek van egy olyan szubjektív része, ami megfogalmazhatatlan, hogy kinek ki kell. Én nem ajánlok senkinek senkit, egymást választják az emberek. Én abban tudok segíteni, hogy ő legyen alkalmas arra, hogy társat találjon. Ha valaki mond száz paramétert, hogy milyen legyen az a másik, akire vágyna, és én idehoznék valakit, akinek mind a száz paramétere meglenne, lehet, hogy azt mondaná, hogy jó, jó, de mégsem őt…

- Akkor a közvetítés hogyan működik?

– Katalógusrendszer van, az egy ilyen teljesen régimódi iroda, nincs internet, minden itt zajlik, az egész adatbázis itt van, amiből tudnak választani a hölgyek-urak; megadjuk az elérhetőséget, és fel tudják venni egymással a kapcsolatot. Én mindenkivel hosszan beszélgetek. Először is azt kell lássam, hogy miért van egyedül. Lehet, hogy most egyedül van, de ha szerencséje is van, akkor előbb-utóbb fog magának társat. Azért a társtaláláshoz kell egy nagy adag szerencse is. Vagy pedig van valami baj, amin, ha nem segítünk, akkor keresheti bárhol a társát, nem fog találni magának, mert ő nem tud kapcsolódni valamiért. Akkor el kell döntenem, hogy én tudok-e segíteni, vagy pedig küldjem el például egy pszichológushoz, vagy esetleg más orvoshoz, ahová éppen szükséges. Mert az lelkiismereti kérdés, vagy inkább azt mondom, józan önismereti kérdés, hogy én mire vagyok alkalmas. És nem szabad az embernek nagyobbat vállalnia, mint amire képes.

- Az már kiderült, hogy a műsorvezetés és a társközvetítés hogyan kapcsolódik össze. De a korábbi hivatásodat, a színművészetet, miért hagytad abba?

– Kiszolgáltatott életformának tartom a színészetet. Nincs beleszólása a színésznek abba, hogy milyen darabot, abban milyen szerepet, milyen kollégákkal fog játszani, melyik rendezővel. Ha egy társulatnál van, ezekhez semmi köze. Kiírják a próbatáblára, és kész. Ez egy idő után elviselhetetlen volt számomra. Éppen a napokban beszélgettem egy barátommal arról, hogy a vállalkozói lét és az alkalmazotti lét két teljesen különböző karaktert igényel. Nyilván én eljutottam a saját törzsfejlődésemben odáig, hogy rá kellett jönnöm: nekem ez az alkalmazotti lét egy ponton túl nem megy. És sokkal jobban érdekelt egy csomó minden más, és akkor arra gondoltam, hogy lesz, ami lesz, én ezt abbahagyom.

- Mondod, hogy egy csomó minden más érdekelt. Lehet-e folytatni ezt a sort?

– Amikor abbahagytam, akkor én bekerültem a televízióba, és elkezdtem saját műsorokat csinálni; bekerültem a Petőfi Rádióba, aztán a Juventusba, dolgoztam a Klubrádióban is. Imádtam! Az a mámor. Az a mindennek a teteje, az valami fantasztikus dolog! Soha egy pillanatig nem hiányzott a színészet. Azért volt, nem sok, de néhány megkeresés színházból is, filmszereppel kapcsolatban is, de nem vállaltam. Még az sem jutott eszembe, hogy akár csak elgondolkozzak rajta.

- De tudtál-e valamit idézőjelesen vagy jó értelemben véve hasznosítani a színészetből, filmezésből, a későbbi munkásságod során?

– A színészetből? Hát hogyne! Tulajdonképpen miről szól a színészet? Az emberi kapcsolatokról. Ugye a próbákon mindig megkíséreljük kibogarászni azt, hogy az adott karakter, az adott szituációban majd hogyan viselkedik, miért úgy viselkedik, és így tovább. Amikor én elkezdek valakivel, egy társkeresővel beszélgetni, az ugyanerről szól. Miért úgy viselkedik, ahogy viselkedik? Hogy dolgozza föl az élményt? Gyakorlatilag ugyanaz a nyomozó munka, ami egy színészetben folyik egy karakternél.

- Miként építed be a szerzett tapasztalataidat az egyéni életedbe?

– Azt az ember sose tudja. Én azt gondolom, hogy az ember minden másodpercben az összes addigi élményét hozza magával. Valahol ott hátul… Minden döntése arról szól, hogy az addigi élményei, az addigi tapasztalatai, az addigi sikerei-kudarcai, emberi kapcsolatai, gyereke, családja, mindez együtt kiad egy döntést. És minden döntésünk, ha akarjuk, ha nem, a saját múltunkból táplálkozik. Azért döntök úgy, ahogy döntök, mert addig azokat a dolgokat éltem meg, amit megéltem. Nem dönthetek másképp. Mert ha másképp döntök, az is abból jön.

- Nagyon sok erő kell ehhez, hit, hogy így vidd az életedet, hiszen a legtöbb ember nem mer vagy nem tud változtatni. És a te életedben nagyon-nagy változások voltak, és egyik pillanatról a másikra.

– Igen, én azt hiszem, és talán sikerült a gyerekemnek átadni, hogy én attól vagyok ilyen "bátor", hogy egész életemben, amíg voltak a szüleim, mindig a megerősítést kaptam. Tehát ők soha nem mondták azt, hogy ezt csináld, vagy azt csináld. Elmondták természetesen a véleményüket, de bármit döntöttem, ők támogattak. Múltkor a lányom, Rozi nyilatkozott valahol arról, hogy mit kapott tőlem – kérdezték. Azt felelte, hogyha ő azt mondaná a mamának, hogy holnaptól óriáskerék szeretne lenni, akkor a mama azt kérdezné, hogy miben segíthetek. Az ember arra képes, nagyjából, amiről elhiszi, hogy képes rá. Azt a fajta bátorságot, hogy az ember meg merje próbálni, amit szeretne, ahhoz kell az a fajta gyerekkori nevelés, hogy a kudarc meg a bukás az nem baj. Velejárója lehet a próbálkozásnak, azt fel kell tudni dolgozni, föl kell állni, le kell porolni a térded, és tovább kell menni, mert csak akkor nem buksz, ha próbálkozol.

- Pont erre gondoltam, hogy mennyire meghatározó a szülői indíttatás. Esetleg genetika is van benne?

– Az biztos, hogy az embernek van egy habitusa, személyisége, és az nagyon meghatározó. Most, hogy az genetikus vagy nem, ehhez én nem értek. De nyilván van, aki visszafogottabb, óvatosabb, biztonsági játékos; a másik élményt kereső, vagy ne adj Isten, veszélyt kereső. Ezekre rakódik rá akár a szülői megerősítés, vagy éppen az, hogy elveszik tőle. Úgy, hogy azt mondják, nézd meg, mit csináltál, nem sikerült! Vagy éppen azt, hogyha elkezdted, fejezd be! Pedig, ha az a fiatal rájön, hogy őt egyáltalában nem érdekli az, amiről gondolta, hogy érdekelni fogja, miért kellene befejezni? Ez egy olyan buta közhely. A szülőnek abban kell segíteni, hogy megtalálja azt, ami érdekli őt, amivel boldog lesz az életében.

- Erre mondják, hogy életútkeresés...

– Igen, dehát egy fiatalnak pont az a dolga. A legszörnyűbb ebben az oktatási rendszerben, hogy egy tizennégy évesnek döntenie kell, hogyan szakosodjon. A legtöbb gyerek nem tudja, mit válasszon! Hiszen akkor jönnek még az élmények, akkor kezdi el befogadni a világot! Szerintem egy szülőnek az a dolga, ablakokat nyisson ki a gyereknek, és azt mondja, nézz ki rajta. Majd aztán az vagy tetszik neki, vagy nem tetszik. Akkor ki kell nyitni egy másik meg egy harmadik meg egy századik ablakot is, hogy minél több élménye legyen, és minél több lehetősége legyen a választásra. A kérdés az, hogy egy szűk zsákutcában élje le az életét, vagy egy hatsávos autópályán haladjon. Az nyilván biztonságosabb, ez veszélyesebb; az unalmas, itt meg rengeteg élmény várja. Ez mindig habitus, karakter és döntés kérdése.

Vennes Aranka