BÁRKI, BÁRMIKOR, BÁRMIBEN

Vitéz Ország György Hunor fütyülni tanul című novellájában ismét találkozik a valóság és az álom. Jóval több ez, mint egyszerű történet, mert elgondolkodtat, tanít - és példát mutat. Amit bárki, bármikor, bármiben követhet. Fontos szerepet kap benne a szeretet, a türelem, s elvezet minket egy jellemet formáló-építő mély emberi kapcsolathoz.

HUNOR FÜTYÜLNI TANUL

Zártkertünk szőlősoraiban kacsoltam a szőlőt dédunokám segítségével. Ami lekerül, huszárcsákójába gyűjti; s ha megtelik, a komposztra, hordja. Gyanúsan csendben serénykedik, nem is állom meg szó nélkül.
 - Nagyon hallgatag vagy ma, Hunor. Tán rossz fát tettél a tűzre?
 - Á, dehogy - feleli, miközben a szandálját nézi. - De lenne egy fontos kérdésem, amit
ne mondj el senkinek.
 - Állok elébe - vakartam meg a feje búbját.
 - Tudod, papa, anyuék, azt mondják, hogyha sok sárgarépát eszem, megtanulok
fütyülni. Én azóta állandóan sárgarépát rágok, mégsem jön ki egy fütty sem a számon. Lehet, hogy a szülők hazudnak?
 - Azt nem gondolnám - nézek a gondterhelt gyerekre. - Na, de ha befejeztük ezt a sort,
elmegyünk sétálni a szomszédos erdőbe, és megkérdezzük a rigót meg a fülemülét, mert ők aztán nagy mesterei a fütyülésnek. Hátha segítenek nekünk is.
Kitörlőm a csákóját, amit a fejére illesztek, majd egy-egy vándorbottal a kézben elindulunk az erdei ösvényen. Settenkedve, nagyon csendesen lopakodunk előre, azonban egy fia rigóval sem találkozunk. Egyszerre csak, nagy örömünkre, egy koromfekete rigó felrebben a nedves avarból, és egy száraz ág szélére ül. Meg is szólítanám, de akkor
látom, hogy a sáros csőrében egy kövér giliszta tekergőzik. Azt meg biztos nem dobja el a mi kedvünkért. Dolgunk-végezetlenül folytatjuk utunkat, s elérünk egy nagy rétre, ahol birkanyáj legelészik. Szép lassan komótosan esznek a juhász bácsi megelégedésére, aki az árnyékot adó fűzfa alatt szalonnázik.
Köszöntése után maga mellé bök a bicskájával, ami azt jelenti nála, hogy foglaljunk helyet, maradjunk csendben, mert magyar ember evés közben nem beszél. Pityke névre hallgató kutyája lógó nyelvvel várja, hátha hűségéért kóstolót kap. Az utolsó falatnál a maradék kenyérdarabba törli a bicskáját, amit a kutyának nevezett gombolyag felé dob. Kulacsából bort tölt, amivel minket is megkínál.
 - Hogy ityeg a fityeg? - kérdezi meg Hunortól. - Látom valami nyomja a szíved, hát
bökd ki.
A kisfiú töviről-hegyire elmeséli, mi aggasztja, mire az öreg juhász előveszi a bugyliját és egy fűzfavesszőből sípot farag.
 - Na addig míg fütyülni nem tudsz, ezt fújhatod bátran.
Mosolyogva nézi ahogy fújja a gyerkőc az alkalmi hangszert, majd megpödri a bajszát, és mutatóujját az ég felé emeli.
 - Fiam, szoktál-e virágot tépni erdőbe vagy útszélen? Rálépsz-e a bogárra, gilisztára?
Belerúgsz-e a csigába? Mert ha igen, ne várd, hogy a Jóisten hangszert adjon a szádba, fütty formájában...
Hunor a kérdésekre úgy elpirul, hogy még a pipacs is megirigyelhetné. A bölcs juhász folytatja.
 - A Teremtő az állatokat, a növényeket azért teremtette, mert így kerek a világ. Nekünk
minden teremtményre vigyázni kell, óvni őket. Ha így teszünk, ők is szeretnek minket. Hálásan mutatják a virágok színpompájukat, adnak nektárt a méheknek. Az ég madarai énekükkel adnak hangot a Teremtő dicsőítésének.
Hunor búcsúzáskor keményen belecsap a juhász bácsi tenyerébe, és megígéri, hogy vigyáz a természetre, és másokat is erre biztat. Hazafelé menet, az erdőben még sokáig hallottuk a juhász furulyájának dallamát. A kisfiú oly óvatosan lépdelt az erdei úton - nehogy bogárra lépjen - mintha forró lenne lába alatt a talaj. Egy csiga poroszkált az úton, mellé guggolt, és megszólította.
 - Vigyázz magadra, mert anyukád már nagyon vár otthon.
Hazaérve látom, hogy kézmosás előtt a lavórból kiszedi az ott küszködő bogarakat. Ásítva lefekszik a nyugágyba, kezét a tarkója alá teszi, és nézi az eget.
 - Papa, gyere, nézd, felmentek a bárányok az égbe. Nem látom a Pityke kutyát. Vajon ott
fenn ki tereli őket?
 - Hát nem a Pityke, hanem az a szellőcske, ami az arcodat is simogatja - felelem.
Mosolyogva alszik el. Betakarom, és mellé ülök a fotelba. Szégyen ide, szégyen oda, de én is elbólintok. Álmomban látom, hogy már ősz van, s ő szüleivel éppen betoppan pesti lakásunkba, látogatóba jöttek hozzánk. Fütyörészve lép be az ajtón, köszön; s csodálkozva nézi a szülinapi tortát, melyen a három gyertya úgy magasodik, mint falujuk templomtornyai.