DR. DOBOS LÁSZLÓ ÉS A JÁSZOK

Egy lagzi, disznóölés-disznótor, szüret, cséplés – mert akkor még úgy volt, hogy a gép végigjárta a portákat, és kicsépelte a gazda gabonáját… örökre rögzültek benne. Az is, amikor öreg dédapja, aki huszár volt a nagy háborúban, így szólította: na, gyere, kis szógám! Fölültette maga mellé az ülésre, megköpte a markát, és azt mondta, hogy na, Jézus, segíts! És akkor indított a lovakkal… A kisgyermekkorból hozott emlékek annyira erőssé váltak, hogy felnőttként is úgy kötődött a Jászsághoz, mintha ott született volna.

AZ A KÖZSÉG NEVELTE EMBERRÉ

– Pedig én budapesti vagyok – mondja dr. Dobos László. – A szüleimet "elhajtotta" a mezőgazdaság szocialista átszervezése Jászágóról, úgyhogy én 1952-ben már itt születtem. De a nagyszüleim – akik matuzsálemi korban még megérték az ezredfordulót, ők ott maradtak. Gyerekként a nyarakat náluk töltöttem, ott nőttem föl. Az a község nevelt emberré… Ez a kötődés később annyira erőssé vált, hogy nemcsak a nagyszüleim nyakára jártam "haza" rendszeresen, hanem vettem egy házat magamnak, ami a mai napig megvan, úgyhogy túrom a földet, kicsit visszakötődtem az agráriumhoz… Aranykalászos gazda vagyok.

– Nagyot ugrottál időben! Menjünk csak vissza a kezdetekhez, a Jászok Egyesülete megalakulásához, aminek elnöke lettél.

– A szülőföldjükről elszármazott jászságiak mindenkor keresték a kapcsolatot egymással és az otthon élőkkel. 1921-től a fővárosban működött az elődszervezetünk. Az egyesület vezetője dr. Czettler Jenő agrárközgazdász, egyetemi tanár, akadémikus, a képviselőház alelnöke volt. Az szervezetet 1946-ban feloszlatták. A tudós professzort koholt vádak alapján elítélték. Börtönkórházban halt meg 1953-ban. A 301-es parcellába temették, ma a tápiósági családi sírboltban nyugszik. Emlékezetét tábla hirdeti szülővárosában, Jászárokszálláson és Pesten, a Köröndön. A '70-es években létrejöttek különböző baráti társaságok, így például a Szolnok Megyeiek Baráti Köre. Czinege Lajos "elvtárs" volt az elnöke, tehát ez egy kádertemető volt, ott a népek döntően a hatalmi elit köréből kikerülő figurák voltak. Dehát azért néha elmentünk, ha hívtak. Azonban önállósulni akartunk, saját egyesületet alapítani és bejegyeztetni. Tehát meghirdettük nyilvánosan és megtartottuk az alakuló ülést 1991. március 19-én…

– …Azokkal, akik ugyanolyan megszállottak?

– Olyanok. Vagy még olyanabbak! Sajnos, nagyon sokan már elmentek közülük, én a "Benjáminok" közé tartoztam-tartozom. Többen vetettük egymásnak a hátunkat, ez nem csupán az én munkám. A Jászságért Alapítvány, ami 1990 decemberében jött létre – egy évvel megelőzve a Jászok Egyesületét –, az az én alapításom, a magam pénzéből, a magam szándékaival, a magam céljaival. Ez elválaszthatatlan két testvérszervezet. Az egyesület a hagyományőrzésen alapul, az alapítvány pedig azokat a pénzügyi dolgokat rendezi, amit nem lenne helyes az egyesületi tagsággal összegabalyítani, összekeverni.

– Hogyan kezdtétek kialakítani a programokat?

– Sokaknak volt javaslata, ötlete, és arra gondoltunk, hogy minden, ami a Jászsággal kapcsolatos, az érdekelheti az embereket. Az első rendezvények egyik előadója volt tagtársunk, a Meteorológiai Intézet akkori elnökhelyettese, dr. Antal Emánuel, a műszaki tudományok kandidátusa; az agrometeorológia, hidrometeorológia, klimatológia a szakterülete, és Jászárokszálláson született. Meghívott bennünket a pestlőrinci megfigyelőállomásra. Bemutatta azt, hogy mit jelent a meteorológia a XX. század végéhez közeledve, és erről egy gyönyörű előadást tartott nekünk! Ma is köztünk van, kilencvenhárom esztendősen. Vagy említhetném az alakuló ülést, ahova Czeizel Endre genetikus professzort hívtuk meg, akinek A magyarság genetikája című könyve néhány hónappal korábban jelent meg, és van benne egy fejezet a jászokról. Arra kértük, hogy csak a jászokról beszéljen.

– Pár hete a Pest Vármegyeházán részt vettem azon a rendezvényen, amelyen Kerekegyháza polgármestere, dr. Kelemen Márk mutatta be a várost. Ez egy Bács-Kiskun megyei település. Tehát fokozatosan bővül a kör?

– Vannak budapesti összejövetelek, havonta egyszer a Pest Vármegyeházán. Minden ottani vezetővel sikerült jó kapcsolatot kialakítani, tehát megvan az állandó helyünk, mostmár harminc éve, ez még a "Skultéty-hagyaték". Ezek népes összejövetelek, nagyon sokan jönnek vidékről is. A témát pedig próbáljuk úgy megválasztani, hogy érdekfeszítő legyen, és az előadó személye is vonzó legyen. Nagyon jól emlékszem például, amikor az egri érsek, dr. Ternyák Csaba volt a vendégünk. Még a csilláron is lógtak, és egy nagyon szép előadást tartott az egyházmegyéről meg a jászokkal való kapcsolatáról. Még régi közös emlékeket is fölelevenítettünk, úgyhogy hasznos összejövetel volt.

– Azt mondtad az imént, hogy "Skultéty-hagyaték". A kilencvenes évek elején a Szolnok-Pest-Nógrád Megyei Köztársasági Megbízott Hivatalban dolgoztál akkor, velem együtt. A vezetője volt – sajnos már néhai – dr. Skultéty Sándor államtitkár. Egyszer a folyosón beszélgettetek, amikor elhaladtam mellettetek. Csak annyit hallottam, azt mondta neked: ne menjen a munka rovására. Lehet, hogy az egyesület miatt aggódott?

– Nem hiszem, hiszen ő mindent megadott ahhoz, hogy ez működjön: pénzt, paripát, fegyvert, gépkocsit, elkísért; hogyha gond volt, akkor személyesen avatkozott be, tehát ő nagy támaszunk volt. Amennyire ő kötődött szülőföldjéhez, Abonyhoz, annyira megbecsülte másoknak a hasonló kötődését. Tehát számon tartotta a jászokat – nemcsak engem, másokat is. Egy nagyon karizmatikus ember volt. Átütő karakter, aki kimondta, amit a szívében érzett. Nagyon tiszteltem. Ritka jó főnököm volt…

– Nem lehet könnyű harminchárom évet olyan programokkal megtölteni, hogy mindig sokan elmenjenek…

– Az egyesület hírlevelet, kiadványokat jelentet meg. Az alapítvány évente egy Jászságért-díjat ad át, egymillió forint értékben. Minden évben megrendezzük a jász világtalálkozót. Aztán vannak rendezvényeink otthon, a Jászságban is, Jászberényben vagy más jászsági településen. Fotópályázatot hirdettünk most már két alkalommal. Korábban voltak ösztöndíjaink, azokkal felhagytunk, valahogy nem hozták azt az eredményt, amire számítottunk. Jó kapcsolataink vannak tanulmányi intézetekkel – középfokúval, egyetemivel –, úgyhogy be vagyunk ágyazva az otthoni viszonyokba, ők számon tartanak bennünket, mi meg számon tartjuk őket. Tehát van egy olyan elvünk – és ezt próbáljuk alkalmazni –, hogy Budapesten összegyűjteni a pénzt, és otthon elkölteni. Én például csak ott tankolok. Soha a Jászságon kívül nem tankolok, eszembe nem jutna!

– Mit szól a család, hogy a szabadidődet az egyesületre is fordítod?

– Nemcsak időt, pénzt is! Telefon, helyiség, utazás; egy fillér benzinpénzt soha föl nem vettem, tehát ez magától értetődő volt, hogy én ezt teszem hozzá az egészhez. Megértik, hogy ez nekem fontos. Amúgy közgazdász vagyok, aztán elfajzottam bölcsésszé, szociológussá. Évtizedekig dolgoztam a közmédiában. A feleségem ének-zene tanár, a gyerekeink már felnőttek. A fiunk jogász, a lányunk pedig diplomata. Brazíliában dolgozik. De nagy jászok ők is! Bennük is van jász-öntudat, és kötődnek ahhoz a tájhoz. Nem legyintenek rá, hogy ez apa hobbija, csinálja csak! Ha nagyobb rendezvény van, együtt megyünk, tavaly együtt voltunk például a Jász Világtalálkozón, az idén csak a fiam, mert a lányom nem volt itthon. Azt hiszem, hogy talán sikerült megtalálni azt a formát, ami a kishazához való kötődést jelenti ennek a körnek, a jászok közösségének. Sikerült olyan embereket magunkhoz vonzani, akiknek az életpályája mutatja, hogy a jász életrevaló fajta, talpraesett ember, aki legalább annyira szorgalmas, tevékeny, mint egy sváb, tehát hasonló módon céltudatos, célratörő, és ezeket a jegyeket próbáljuk fölmutatni, az ifjúságnak átadni. Ez hol sikerül, hol nem. Ez a legnehezebb.

– Jász-Nagykun-Szolnok vármegye nevében benne van a "kun" is. Hogyan viszonyultok egymáshoz?

– A jász–kun önmegváltás, a "redemptio", amellyel jász őseink 1745-ben visszaváltották ősi kiváltságaikat, szabadságukat, összekapcsolt bennünket, de azért ez etnikailag két teljesen más kör. A kun egy kipcsak, török fajta, a jász pedig egy oszét, alán fajta, tehát a világnak két pontjáról származik, ilyen módon nem testvérnemzet, de "testvéresült" ebben az együttes közjogi aktusban, a jász–kun "redemptio"-ban. Bonyolult ez a történet, sokan, főleg őstörténeti vonatkozásokban egészen fantasztikus elképzeléseket is vázolnak. Mi ezektől próbáljuk magunkat távol tartani, nem vagyunk történészek, nem vagyunk igazságtevők, mindenkit meghallgatunk, de ilyen vitákba nem elegyedünk…

– Hogy érzed, a te jellemedhez, lelkiségedhez mit adott hozzá az egyesület?

– Azt adta hozzá, hogy bennem sosem volt kétség afelől, hogy honnan jöttem, és hová tartok. Az egyesület ebben engem csak megerősített, és megteremtett olyan kapcsolatokat, amikre, "privát" emberként nem találtam volna módot. Ebben a szervezeti létben – és ez nemcsak az én személyemre vonatkozik, hanem minden tagtársra –, olyanokkal tudtunk kezet fogni, akik egyébként észre se vettek volna bennünket. Tehát az, hogy eljött hozzánk dr. Csányi Sándor, aki a leggazdagabb magyar, s a mai napig számon tartja, hogy a jászárokszállási faluszélről indult, és annyira kötődik a fajtájához, hogy nekünk jelentős támogatónk – ez nagyon sokat jelent. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy távolságot tarthatunk a pártpolitikától. Hol vannak már azok a politikusok, akik harminc évvel ezelőtt voltak, és mi itt vagyunk! Nem kellett sosem kuncsorogni a pénz után, nem kellett rimánkodni, könyörögni. Amennyi kellett, az a kicsi, az mindig rendelkezésünkre állt. Csak tagdíjból bejön egy évben egymillió forint. Tagdíj és adomány. Abból már azért lehet mocorogni.

– Akkor tebenned kétféle ember lakik? Egy közgazdász-szociológus, és egy megszállott lokálpatrióta?

– Ez az ember ugyanaz az ember! Ha valaki komoly és tisztességes életet akar élni, akkor egy idő után rá kell jöjjön arra, hogy nemcsak a saját személyes életével kell foglalkozzon, hanem avval is, amit a közösség asztalára kell tegyen. Ez nálam teljes egységben van. Leélheti valaki úgy az életét, hogy észre sem veszi, milyen korban él, milyen közeg, milyen nép és milyen társadalom veszi őt körül. Én nem ilyen vagyok, és azt hiszem, hogy a jász fajtám sem ilyen. Tehát a közügyek iránti elkötelezettség magától értetődő számunkra. Különben ez az autonómia, ez az önigazgatás, ami bennünket századokon keresztül jellemzett, nem működött volna. A mi fajtánk azért volt sikeres, mert meg tudta teremteni azt, hogy joga csak annak volt, aki a kötelezettségeit teljesítette. A kötelezettségek és a jogok patikamérlegen kimért egyensúlya volt a jász–kun autonómia lényege.

– Ez az autonómia lélekben most is működik?

– Szerintem igen. Ez egyrészt a személyekben, másrészt a közösségünkben megnyilvánul, és azokban az eredményekben, amiket elértünk. Tehát a kiadványaink, rendezvényeink sora; az évente megtartott jász világtalálkozók, sok-sok ezer fős részvétellel, ezek mind azt mutatják, hogy ez egy életrevaló közeg. És magyar. Senki ezt el ne vitassa! Voltak őrültek, akik próbáltak ilyet állítani, hogy a tizennegyedik hazai nemzetiség a jász. Hadd ne idézzem, hogy milyen jelzős szerkezeteket használtam ennek kapcsán. Tehát a magyarság fáját nem faragni kell, hogy még vékonyabb, gyengébb legyen, hanem erősíteni, és a jászok erősítik. A jászok a legnagyobb magyarok, miközben jászok is!

Vennes Aranka

*  *  *

A Jászságért Alapítvány kuratóriuma Életmű-díjjal jutalmazta Dávid Sándor jászszentandrási fafaragó művészt, 2021-ben. Őt mutatta be a Kerengő: a Messze vitte a Jászság hírét című cikkben: