ECCE HOMO

Sokszor elakadhatunk életünk során, szinte mintha légüres térbe kerülnénk, semerre sem látunk utat. Vitéz Ország György Ferenc novellájának főhőse ebben a helyzetben toporog hosszú évek óta, pedig valamikor szépreményű költőként indult. Elsodorta az élet másfelé: feleségként, anyaként kellett helytállnia. Aztán felnőttek a gyerekek, elfogytak a feladatok. Megfogyatkozott az önbizalom. A főhősnek, Alíznak, a hit adja vissza az erőt. De hinni lehet szülőben, jóbarátban, társban; akár a napsütésben, a madárdalban; minden szépség segíthet, hogy végül eljussunk önmagunkhoz, s abban higgyünk, hogy még képesek vagyunk tovább lendíteni, megújítani az életünket.

De annyit még illik hozzátennem, hogy ezt a történetet valójában az élet írta. Igaz, a nevet megváltoztatta az író...

Alízon kívül senkit nem kellett nógatni, hogy délben lejár a munkaidő. Neki már egy ideje mindegy volt, hogy milyen nap van a naptárban. Mikor délben megszólalt a templom érchangú harangja, felbolydult az iroda, mint mikor nyáron a kiszáradt föld égi áldást remél eső formájában, és az égdörgéstől a hangyák fejvesztve rohangálnak a tikkadt föld repedésein.
Alíz kikapcsolta számítógépét, és annak tükrében nézte munkatársai serénykedését. Nóra, a barátnője, lassan szedelőzködött, láthatóan kettesben akart maradni vele.
– Gyere, Liza – ült le mellé – elmegyünk a csarnokba bevásárolni a hétvégére, és közben beszélgetünk egy jót. Ne zárkózz be, mert evvel semmit sem oldasz meg.
– Bevásárolni? Kinek? És minek? – Nézte Nóra nyakán az aranymedált. Milyen szép – dicsérte – még nem is láttam.
– Pedig már egy éve hordom. Feritől kaptam a 20. házassági évfordulóra – simította meg a nyakéket.

– Köszönöm, hogy te legalább törődsz velem, menj nyugodtan majd este felhívlak – álltak fel mindketten és ölelték meg egymást.
Alíz aztán még ült egy ideig, mikor elcsendesedett a hatalmas terem, ő is szedelőzködni kezdett. Nem akart találkozni a takarítószemélyzettel. Szégyellte, hogy ő marad mindig utoljára. – Tán még megjegyzést is tesznek rá, hogy akadályozza a munkájukat – gondolta. A tükör előtt megnedvesített ujjakkal megigazította a haját, majd kinézve az ablakon, kendőt húzott elő válltáskájából és fejére kötötte.
Kilépve a kapun körülnézett, majd céltalanul elindult a Városliget irányába. Hétfő reggelig nincs semmi dolga. Ha nem lenne Nóra, tán hetekre is eltűnhetne úgy, hogy valaki keresné. Nem volt ez mindig így – gondolta, de valamit nagyon elrontottak Lacival, a férjével. Fiatalon kerültek össze, tele becsvággyal. Férje egy neves építészirodában kezdett dolgozni, fiatal mérnökként. Ahogy szokták mondani gurult a szekér. Megszületett először Évi, majd Erzsike. Az albérletből sikerült saját lakásba költőzni a Városliget szélén.
Laci szinte éjjel nappal dolgozott, anyagilag szépen gyarapodtak. A nagy lótás-futásban a család ritkán volt együtt. A mérnök úr hírnevet szerzett az építészetben, egyre több megbízást kapott. Ahogy a lányok felcseperedtek édesapjuk bíztatására, és anyagi támogatásával, a tengeren túl kezdtek továbbtanulni.

Laci mondogatta Alíznak:
– Lizácska az én társadalmi helyzetem megköveteli a lányok sikereit. –
A szülők, főleg az édesapa, büszkélkedett a lányok tanulmányi eredményeivel. Az édesanyának hiányzott a két lány, meg az együtt töltött évek. Ő volt velük, hisz férje örökké dolgozott. Nem sokkal a nagylányok lediplomázása után Laci szívinfarktust kapott. Az amúgy életerős férfi szíve nem bírta a túlhajszolt életet.
A temetés után a barátok ígértek fűt-fát, mindenféle segítséget, amiből nem lett semmi. A lányok a temetésre hazajöttek, ki-ki a saját párjával. Édesanyjukat hívták, költözzön ki, de Alíz érezte, ez a kapcsolat már nem a régi, és már nem is lesz olyan, mint volt. Gyakran majd ritkábban jöttek a levelek. Mindkét házasságból unokák születtek, a nagymama számára kimondhatatlan keresztnevekkel. Alíz legnagyobb bánatára – akinek nagypapája híres író volt – az unokák nem tanultak meg magyarul.

Közben a Köröndre érve szinte befújja a szél az asszonyt a Felsőerdősor utcába. Lassít majd megáll az általános iskola előtt, ahová a lányok jártak tanulni. Most is ugyanolyan, mint rég, a kopott lépcsők, a szürke épület, és a mogorva kapu. A haját a kendő alá gyűrve folytatja az útját a Lövölde térig. Megáll a hinták előtt, mint egykor. Ha rövid időre is, de a lányokat hintáztatni kellett, ez egy kedves szokássá vált. Megigazítva a táskát a vállán – belegondolva a régi időkre – lehajolt és lökni kezdte az üres hintát, amely csikorgó lánccal, de szinte örömmel táncol. Aztán, mikor Alíz kiegyenesedett, szomorúan lelassul, majd megáll. Ekkor egy széllökéstől kirázta a hideg az asszonyt, aki összeszedte magát, és határozott léptekkel hazafelé indult.

Betért a vegyesboltba, valamit vásárolni kéne a hétvégére, de csak tanácstalanul bolyongott a gondolák közt. Betett a kosárba egy doboz tojást és egy tartós kenyeret. Megállt a kutyakonzervek előtt, már nyúlna érte mikor eszébe jut, hogy nincs kinek vásárolni belőle. Szuszi kutyája nemrég örökre elaludt. Nórától kapta, és hamar hozzánőtt. Legalább volt miért hazasietnie – gondolta. A kutya mindig ott ült az ajtó mögött, mikor meghallotta az ajtó nyitását, hangos csaholással szaladta körbe gazdáját. Sokat sétáltak a ligetben, nagyon összeszoktak. Aztán elment örökre. A búcsúzó tekintete még mindig Alíz előtt dereng. Mielőtt beáll a sorba megáll a borospolc előtt, és találomra levesz egy üveggel. Régen ittam forralt bort, és most nagyon átfáztam – mosolyodik az üvegre, majd a kosárba helyezi. Hazaérve gyorsan leveszi a kabátját, meg a cipőjét, majd papucsba bújik. A konyhában meggyújtja a gáztűzhely lángját, melynek melegénél dörzsölni kezdi átfázott kezeit. Kinézve az ablakon látja, hogy a tömbház mindenese öreg kocsijába pakol. Valószínű, hogy szerény hétvégi házukba szállítják a fuvart. Aztán megjelenik a feleség két kislányukkal, és a kocsiba segíti őket. Remélhetőleg ők nem rontják el az életüket…

– Bárcsak én is visszatekerhetném az idő kerekét – gondolja Alíz. Ő már tudja, hogy a pompának, sikernek ára van. A kibontott üvegből egy kis pohárkába tölt, majd a többit egy fazékba önti, és a lángkoszorúra húzza. Mivel a hideg újra kirázta, gyorsan megissza a pohár forralt bort, és elindult az ágyhoz. Magára teker egy pokrócot, majd elnyúlik az ágyon. Egyszer csak, mintha azt érezné, hogy a Szuszi bökdösi az oldalát.
– Ejnye, kiskutyám, nem szabad – dorgálja –, de a kutya tovább bökdösi. Szemét kinyitva döbben rá, hogy elaludt, és átláthatatlan füstöt lát, szúrós szagot érez. Ekkor jutott eszébe a tűzön felejtett bor. Kiszalad a konyhába, és elzárja a gázcsapot. Gyorsan kereszthuzatot csinál. A pokrócot visszateríti a hátára és az ágy szélére ül. A füst gomolyogva száll ki a huzattal a lakásból, mint ahogy nyári zápor után a sötét, szürke fellegek kergetik egymást az égen a feltámadt széltől. A szekrénysoron egy szobor körvonalai tűnnek fel, majd mikor tovább tisztul a levegő felismerhetővé válik. Egy szikrázóan fehér porcelán Jézus szobor, melynek a szobrász Ecce homo nevet adta. Szeméből patakzik a könny.

– Uram, Neked még terved van velem? – Kérdezi tanácstalanul.
Ahogy végignéz a szekrénysoron, a könyvek közt megleli egykori írásait egy antológiában, majd egy középiskolai emléklapot, melyet verseiért kapott. Sokszor hasonlították író nagypapájához, és ez nagyon nyomasztotta. Meg az is, hogy abbamaradt az írás, ahogy jöttek a gyerekek, akiket jóformán egyedül nevelt, a háztartás gondjai – ideje sem maradt az írásra… Hirtelen nagy nyugalom szállta meg. A levegő szinte láthatóvá vált, s mint egy közeg, körbe ölelte. Már nem sírt. Fölállt és számítógéphez indult. De mielőtt leült volna, a szobor felé fordult.
– Azt hiszem, Uram, mindent értek… legyen meg a Te akaratod!

vitéz Ország György Ferenc