ÉLETHOSSZIG TARTÓ SZERELEM
Szakály Sándor történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója - egyben a Károli Gáspár Református Egyetem kutatóprofesszora - kutatói érdeklődése elsősorban a XX. század első fele, főként az 1919-1945 közötti időszakra irányul. Számos külföldi és szép számú hazai díjjal ismerték el tevékenységét. Többek között Zrínyi Miklós-díj, a Világ Magyarságáért-díj, a Magyar Érdemrend Középkeresztje, s az idén Széchenyi-díjjal jutalmazták. Mintegy húsz könyv írója, fél tucat kötet szerkesztője. Ám úgy tűnik, továbbra is kimeríthetetlen számára az a korszak. Most a két világháború közti magyar katonai felső vezetés tagjainak életét dolgozza fel.
TÖRTÉNÉSZ, AKINEK A TÉNYEK SZÁMÍTANAK
- Miként született meg Önben ez a gondolat, hogy ezt a nagy feladatot véghez viszi?
- Az ELTE történelem-könyvtár szakos hallgatója voltam1975 és 80 között. Harmadéves koromtól rendszeresen jártam kutatni a Hadtörténelmi Levéltárba, illetve a Hadtudományi Könyvtárba. Volt egy tanárom, Vargyai Gyula, akinél jelentkeztem, hogy szeretnék szakdolgozatot írni Bajcsy-Zsilinszky Endréről és a polgári ellenállásról. Azt mondta: "Ó, ezeknek a polgári ellenállóknak megítélésével sok a gond - a 1970-es évekről van szó -, nem akar inkább a tábori csendőrökkel foglalkozni? Róluk nem ír senki, maga lesz az első!". És én ezt komolyan vettem! Vargyai Gyula résztvevője lett, a Horthy-korszak elitjéről megindult kutatásnak, amit részben az ELTE, részben az MTA Történettudományi Intézete hozott össze - Ránki György, illetve Huszár Tibor vezetésével. Különféleképpen csoportosították őket: gazdasági-, kulturális-, politikai-, egyházi-, katonai elit és így tovább. Vargyai Gyulához a katonai elit került. Kerestek fiatalokat, akik beülnek a levéltárba, meg "céduláznak". Elkezdtem ezt a munkát, és kiderült, hogy amit a levéltárban találok, és hozzáolvasok, az nem egészen ugyanazt a képet rajzolja meg, amit ezekről az emberekről, erről a társadalmi csoportról kialakítottak az 1950-es, 1960-as években. Ha szabad így fogalmazni, beleszerelmesedtem ebbe a témába! Viszont a személyekkel való foglalkozás közben az embernek nemcsak egy életútra lesz rálátása, hanem arra a szervezetre is, amelyben működött. Így tehát a Magyar Királyi Honvédség történetére, a két világháború közti időszakban.
- Beleszerelmesedett ebbe témába? Akkor ez egy élethosszig tartó szerelem?
- Igen. Ha az ember kiválaszt egy témát, azt nem szokta elengedni. A téma sem engedi el! Hiszen soha semmilyen kutatást nem lehet befejezni, csak lezárni. Ugyanis mindig előkerülnek új dolgok. Most már évtizedek óta tartozom önmagamnak és esetleg az érdeklődőknek azzal, hogy a teljes Horthy-kori, a két világháború közti időszak magyar katonai felső vezetésének életrajzát összeállítsam. Ennek egy része elkészült 1938-45 között, s volt egy korábbi, szűkebb metszet az 1919-45 közötti időszakról. De az igazi az lesz, ami az 1919-45 közötti korszakot átfogja. Ez közel ezerötszáz személy adatait tartalmazza, és ezen adatok alapján egy elemzést arról, hogy kik voltak, honnan jöttek, mit tettek, mit nem tettek. Hányan születtek Budapesten vagy az elcsatolt területeken; mennyien beszéltek több nyelven; milyenek voltak a családi viszonyaik, melyik vallási felekezethez tartoztak, és így tovább. Ezt részben egy kötetben már megtettem, illetve egy nagyobb tanulmányban, egy adattárban, egykoron. Ám ha ez az átfogó anyag elkészül az életrajzokkal, akkor ezzel az időszakkal foglalkozó kollégák számára segédkönyvet tudok adni hiteles, pontos adatokkal, amihez bármikor oda lehet fordulni.
- Milyen szempontok szerint állít föl sorrendet? Kronológia, születési év vagy pozíció szerint?
- A fegyveres erők hierarchikus rendszert alkotnak. A legfelső szinten lévőkből áll az elit. Azt mondtuk, hogy a rendfokozati elv alapján mindenki bekerül ebbe az elitbe vagyis a felső vezetésbe, aki elérte a vezérőrnagyi rendfokozatot. Ez a tábornoki rendfokozatok közül a legalacsonyabb. Meghatároztuk azokat a beosztásokat, amelyek a katonai döntések meghozatala esetében olyan szintűek, hogy az ott elhangzott vagy megfogalmazott véleményeket a döntéshozók figyelembe veszik. Így belekerültek például Magyarország Kormányzó Katonai Irodájának főnökei, a szárnysegédei, illetve akik szinte napi kapcsolatban voltak a döntéshozókkal. A vizsgálatba természetesen bekerültek a Honvéd Orvosi, Honvéd Állatorvosi, Hadbíró, Hadbiztosi tisztikar vezérőrnagyi rendfokozatot elért tagjai is.
- Miért használt az imént többes szám első személyt?
- Annak idején, amikor ezeket a kérdőíveket összeállítottam, kikértem a tanárom, Vargyai Gyula véleményét és Dombrády Lórándnak, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum néhai tudományos főmunkatársának, később az intézet igazgatójának a véleményét is; figyelembe vettem Tóth Sándornak, egykori főnökömnek a javaslatait is. Ezért használtam a többes számot, de ezt a kutatást alapvetően egyedül végeztem. A kérdőíven szerepel a név, a születés időpontja, helye, apja, anyja neve, nagyszülők nevei; az apa foglalkozása, testvérek száma, a család anyagi helyzete, polgári- és katonai iskolai végzettségek, minősítések, milyen eredménnyel végzett, katonai rendfokozatok, beosztások, minősítések. Továbbá 1945 utáni sorsa: népbíróság elé került-e? Mi lett azokkal, akik túlélték a második világháborút? Például éjjeliőr lett a tábornokból... Más időszakról más kollégák is folytatnak hasonló kutatásokat. Kitűnően földolgozta ezt a témát 1848-49-re vonatkozóan Bona Gábor; a kiegyezés időszakáról a Magyar Királyi Honvédséget illetően Kiss Gábor kollégám; az Osztrák-Magyar Monarchia időszakát vizsgálja Balla Tibor; Réfi Attila kollégám, a VERITAS munkatársa a XVIII. századi Habsburg-birodalom haderejének elitjét kutatja. Kiderül az, hogy tábornokká válhatott, mondjuk, a paraszti- vagy szegénysorból származó személy is. Ugyanis a katonai és az egyházi pálya volt az - legalábbis én így látom -, ahol a szerzett egykori vagy az örökölt, a családban továbbélő előjogok nem számítottak. A családi indíttatás szintén fontos volt, de a jóeszű, szegénysorsú gyerek, ha ezt a hivatást választotta, akkor előbbre léphetett az életében, feljebb a társadalmi ranglétrán.
- Önnél volt-e családi indíttatás, hogy hadtörténelemmel foglalkozzon?
- Nem. Büszkén mondom azt, hogy én vagyok a családban az első nem cipész- és csizmadiamester. Apám, nagyapám, dédnagyapám az volt apai ágon, anyai ágon pedig sváb földműves család, húsz-huszonöt holdas parasztgazdák voltak. Akiktől aztán mindent elvettek a kitelepítések idején, jóllehet a nagyapám nem volt sem a Waffen-SS sem a Volksbund tagja. Nem volt hajlandó elhagyni a szülőföldjét, azt mondta, hogy neki ez a hazája. Inkább elköltözött egy színmagyar községbe, ahol nem keresték és cselédként, erdei munkásként dolgozott, fiatalon bekövetkezett haláláig. A késztetésem talán a szülőföldemből adódik. Törökkoppányból, ami az oszmán-török hódoltság idején jelentősebb szandzsák-székhely volt. Az ottani legendák és mesék ösztönözhettek, bár abban az időben, az 1950-es, 1960-as években minden fiúgyerek katonásdit játszott: az orosz partizánfilmek alapján vertük a fasisztákat, illetve a Tenkes kapitánya példáján a labancokat. Azt gondolom, hogy az egyetemen Vargyai Gyula témaajánlása indított el végleg ebbe az irányba.
- A második világháború után az új hatalom elkezdett bűnbakokat keresni. Így válhatott szitokszóvá az a kifejezés, hogy horthysta katonatiszt. Ön eddigi munkásságában egy-két kijelentésével nagy felháborodást váltott ki. Mit gondol, mi lesz ennek a visszhangja, hogy most éppen a két világháború közti katonatisztek tekintélyét próbálja meg helyre tenni?
- Azt gondolom, hogy egészséges szakmai megközelítéssel azt mondják: elkészült egy alapos munka, elfogadják vagy elismerik a kutatásaimat. A magam részéről természetesnek tartom, hogy bizonyos kifejezéseket én nem vagyok hajlandó használni, más kifejezésekhez viszont ragaszkodom, egy adott korra vonatkozóan. Amikor a szakdolgozatomat írtam, 1980-ban, én is használtam ilyen kifejezést, hogy Horthy-hadsereg. Egy-két év után azt mondtam, hogy hoppá, ez nincs rendjén! Ennek a honvédségnek, ennek az intézménynek 1922 januárjától az volt a neve, hogy Magyar Királyi Honvédség, előtte pedig Nemzeti Hadsereg, nem pedig Horthy-hadsereg. De 1945 után így nevezték, és valóban szitokszónak számított. Azt próbálták elhitetni, hogy a "horthysta" az primitív, buta, felkészületlen.
Egy másik tanárom - dr. Keresztényi József - jóvoltából találkoztam volt főhadnagyokkal, századosokkal, később magasabb rendfokozatúakkal is; Lajtos Árpád volt vezérkari őrnaggyal, Pacor Ernő és Kásás Andor vezérkari alezredesekkel, Kéri Kálmán vezérkari ezredessel közeli baráti viszonyba kerültem. Kiderült, hogy ezek az emberek nemcsak a saját területükön tett katonai-szakmai kérdésekben járatosak, hanem ismerik a zenét, a művészetet, a történelmet, többnyire három-négy nyelven beszélnek. Lajtos Árpád ablakot tisztított. Kéri Kálmán egy időben pincemester volt az Astoriában... A probléma ott van, hogy a két világháború közötti Magyarországot eléggé befeketítették 1945 után. S ha valaki azt mondja - nemcsak rólam van szó -, hogy nem lehet csak fehérben és feketében nézni ezt a világot, vannak érdemek és hibák is, az nagyon sokak számára már elfogadhatatlan. Most erre csak egy példát mondok, amit legutóbb olvastam, ahol én megtudtam, hogy propagandista vagyok, mert én azt merészeltem mondani - és most is azt mondom -, hogy 1944-45-ben Magyarországot a szovjet Vörös Hadsereg elfoglalta, és megszállta. Egykoron ezt nekünk úgy tanították, hogy felszabadítás vagy felszabadulás - volt köszönhető a Vörös hadseregnek. Nem. A szovjet Vörös Hadsereg, mert a Szovjetuniónak ellensége volt Magyarország, az elfoglalta, és megszállta. Amikor Magyar Királyi Honvédség csapatai a Szovjetunióba mentek a háború folyamán, azok is megszállók voltak a szovjetek számára.
- Nem kifejezetten történészi kérdés, de én úgy érzékelem, hogy ha valaki mást mond, mint ami a fő irányvonal, akkor szinte azonnal működésbe lép a társadalom kirekesztő mechanizmusa?
- Nagyon nehéz általánosságban és többségről beszélni. Ha például népszavazást hirdetnének különböző kérdésekben, nem biztos, hogy azok az eredmények születnének, amit a mindenkori véleményformálók megfogalmaznak. A társadalom tagjainak nagy része hallgat. Nem foglalkozik ezzel a kérdéssel. Azt mondja, jó, egész jól beszélt ebben a tévében vagy rádióban, és ezzel letudja azt az ügyet. Ellenben, akinek ez nem tetszik, az fűhöz-fához szalad, tévéhez, rádióhoz, internetes oldalakhoz. Én, hála Istennek, nem használok ilyeneket, mert én ezt nem tartom meghatározónak, tehát nem kell nekem minden kérdésben megnyilvánulni, és állandóan azt olvasni, hogy ki mit ír, főleg ha hozzá nem értő. Ezek ugyanis többnyire nem szakmai megközelítések és megnyilvánulások. Én viszont azok közé a történészek közé tartozom, akiknek a tények számítanak.
A kirekesztéssel vagy legalábbis a kirekesztési kísérletekkel magam is megismerkedtem, már az 1980-as években. Akkor is kaptam hideget-meleget, de akkor nem volt ennyire hangos és nyilvános a dolog. Az Élet és Irodalomban munkaszolgálatos témáról vitatkoztam néhány írásban, vagy a Valóságban megjelent tanulmányom kapcsán, jelentettek föl, hogy én antiszemita vagyok, mert az írásból ez világlik ki. Nyilatkozatot kellett tennem a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban, ahol dolgoztam, hogy nem vagyok antiszemita, és egy évig minden írásomat be kellett mutatni a főnökeimnek. Arról írtam akkor, hogy a két háború közötti időben miként hatottak az úgynevezett "zsidótörvények" a Magyar Királyi Honvédség tisztikarára. Néhány hivatásos honvédtiszt - akik egyébként később a magyar katonai ellenállásban közreműködtek -, nem azért váltak ki a honvédségből az 1930-as évek végén, mert elítélték a "német fasizmus" előretörését - ahogy akkoriban mondták -, hanem származási okok miatt. Nem szolgálhattak tovább, illetve szolgálhattak volna, de nem kívánták úgy vállalni, hogy nem teljesülhet ki a katonai karrierjük. Ilyen volt Tartsay Vilmos, Sólyom László, Pálffy-Oesterreicher György, Dezsényi Miklós és nagyon sokan mások. Leírtam a tényeket, és ezzel nem minősítettem senkit.
A másik pedig az, amikor az ember mondatait nem úgy adja vissza a sajtó, ahogy ő azt megfogalmazta. Összehoznak valamit az elhangzottakból, ahogy gondolják, csak én nem azt mondtam. És hát ugye én már úgy vagyok ezzel, hogy edzettnek érzem magam. Nyilvánvalóan nem örülök az ilyesminek, azonban nem szoktam már ilyenekre reagálni. Értelmetlen vita lenne, hiszen ha valakit a tények nem tudnak meggyőzni, akkor én sem. Íme egy ilyen példa: Szabó Péter kollégám, Stark Tamás és mások dokumentáltan igazolhatják, hogy 1943 januárja és áprilisa között a magyar királyi 2. honvéd hadsereg vesztesége az elesettek és az eltűntek számát tekintve mintegy 42 000 főre tehető. Ne hangoztassuk, hogy Horthy mészárszékre küldött kétszázezer katonát, akik ott maradtak a Donnál. Összesen 198 ezres volt a létszám, és hála Istennek, több mint százezren épségben hazajöttek, 28 ezren pedig sebesülten, míg megközelítőleg 26 ezren kerültek szovjet hadifogságba. Közülük viszont nagyon kevesén élték túl azt. Hiába "hajtogatjuk" ezt immáron évtizedek óta, mert amikor ezek a kérdések előjönnek, a mérvadó megszólalók, megint elmondják azt, amit az 1950-es években megírtak. Ezt tartom én nagy problémának.
- Mikor számíthatunk vagy számíthatnak a könyv megjelenésére?
- Ez idő... Egy nap alatt három vagy négy személynek lehet elkészíteni a pontokba szedett életrajzát, ami nem egy regényes történet, ez már nem olyan értelmű szellemi munkát igényel, hogy sokat kell gondolkodni...egyszerűen időt igényel. Nagyon szeretném azt, hogy mielőtt még véglegesen nyugállományba kerülök, elkészüljön ez a könyv, és szeretném megírni, mert, ahogy mondtam, ez az én hibám, hogy ezt nem tettem meg már mondjuk tizenöt évvel ezelőtt. De mindig úgy voltam vele: még meg kell nézni egy-két adatot. Ha befejezem, lezárni nem tudom, de ha befejezem, akkor is lesznek benne hiányok vagy esetleg pontatlanságok, de legalább lesz mit korrigálni másoknak.
Vennes Aranka
