FÉLÉVSZÁZAD TILTÁSA UTÁN

- ERDÉLYI CSILLAGOK - Ezzel a címmel jelent meg 1988-ban a neves irodalomtörténész, Czine Mihály szerkesztésében az erdélyi - hivatalosan: romániai - magyar írók antológiája. A kötet az erdélyi sors jajkiáltása a trianoni békediktátumtól kezdve a falurombolásig. A nyolcvanas években egyre többen voltak Magyarországon, akik nyíltan vállalták az erdélyi nemzettársainkkal való együttérzésüket. Ezek közé tartoztam én is. Pedig nem sok ismeretem volt Erdélyről. Inkább a felvidékiek sorsát ismertem, ahová kicsi gyermekkoromtól fogva az ottmaradt rokonokhoz jártam szüleimmel, akik "Gömörországban" születtek, a rimaszombati járásban.

ERDÉLYI CSILLAGOK

       Később bejárva Erdélyországot is, sok hasonlóságot fedeztem fel a két leszakított országrész között. Első alkalommal 1973-ban voltam Erdélyben úgynevezett terepgyakorlaton, mint a Nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola földrajz-testnevelés szakos hallgatója. Akkor fel se fogtuk, hogy a tanáraink milyen bátorsággal szervezték meg az ötnapos autóbuszos utunkat a Nicolae Ceaușescu kommunista diktátor által vezetett szomszédos szocialista testvéri országba, Romániába. Az ottani áruellátási hiányra felhívták a figyelmünket, de magyar könyvek és sajtótermékek hiányára nem. Amikor Kolozsváron egyetemistákkal találkoztunk, hiába kértek tőlünk, nem volt nálunk...

       Megnyugtató érzés volt számunkra viszont, hogy az országhatárt elhagyva, több száz kilométer után is édesanyanyelven, magyarul beszélhettünk az emberekkel. Ekkor fogtuk fel először - mint leendő tanárok - a trianoni döntés tragédiáját. Földrajzos szemmel látva Erdély természeti szépségeit, gazdagságát, tudtuk meg, mit veszítettünk el 1920 június 4-én. Ezt a tragédiát fogalmazta meg Kós Károly erdélyi polihisztor a Kiáltó szó című kiáltványában. Ezzel kezdődik az Erdélyi csillagok című kötet, melynek verseiből válogatva előadói estet tartottam Miskolcon, a Kós Károly által tervezett házban, 1989 nyarán, a falurombolások idején, pár hónappal a román forradalom előtt. Az előadáson bevezetőt mondott Czine Mihály. Ez alkalommal ismertem meg erdélyi költőinket, hisz az iskolában nem tanították őket.

       Az első után tizenöt év telt el második erdélyi utazásomig, ami megrendítő hatással bírt. Gyerekkori barátnőm, Dr. Aporné Dr. Kincses Kovács Éva magyar nyelvész és munkatársa, ifj. Szabó T. Attila hívtak Kolozsvárra, Attila szüleit meglátogatni; mondván, hogyha én is velük tartok, több élelmiszert vihetünk. Akkor már javában érvényben volt a Ceaușescu-féle jegyrendszer. Szabadkozott is Éva néni, az édesanya, hogy vasárnap lévén ebédre nincs hús az asztalon. Beszélgetésünkre is nagyon kellett figyelni, mert Szabó T. Attila professzor úr - többek között az Erdélyi Szótörténeti Tár gyűjtője és szerkesztője - megfigyelt és lehallgatott személy volt.

       Nagy élmény volt a vele való beszélgetés a magyar nyelv sokszínűségéről, gazdagságáról. A Magyar Rádiónál dolgoztam akkor, és ez fontos volt számomra is. Kosztolányit idézte: "Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható." Szomorúsággal töltött el bennünket, hogy a látogatásunkat követő napon, 81 éves korában, váratlanul elhunyt a professzor úr. Mintegy 650 000 adatot tartalmazó, megyénként rendszerezett erdélyi helynévtörténeti adattárának anyagát halála előtt az Országos Széchényi Könyvtárban helyezte el. Megjelenését nem érhette meg Márton Gyulával és Gálffy Mózessel közös munkáját, a Huszonöt lap "Kolozsvár és vidéke népnyelvi térképé"-ből az első magyar nyelvatlasz-kiadványt. Szintén hármójuk munkájaként készült el 1969-re A moldvai csángó nyelvjárás atlasza, amely akkor a cenzúra miatt nem jelenhetett meg.

       Kolozsváron meglátogattuk még Lászlóffy Aladár Kossuth-díjas költőt, aki a fiaimnak egy gyermekkönyvét dedikálta. Ő is megfigyelt személy volt. Óvatosságból kocsinkat másik utcában hagyva gyalog mentünk a lakására, és hátra nézve észrevettük a secust, aki követetett minket. Miután ilyen közel kerültem az erdélyi irodalomhoz, nagy örömmel vettem a kezembe a már említett Erdélyi csillagok című kötetet. Bár ebben a könyvben még nem szerepel Wass Albert, de fénymásolt formában az ő verseihez is hozzájutottam. Majd később a regényeit olvasva éreztem az erdélyi hegyek levegőjét. Idén nyáron immár harmadik alkalommal hajtottam fejet Marosvécsen, a várkastély kertjében, a nemzetféltő Wass Albert síremlékénél, és elmondtam a Hontalanság hitvallása című versét utazótársaimnak, a CÖF miskolci csoportjának:

Hontalan vagyok,
Mert vallom, hogy a gondolat szabad,
Mert hazám ott van a Kárpátok alatt
És népem a magyar.
Hontalan vagyok,
Mert hirdetem, hogy testvér minden ember,
S hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
Mindenki, aki jót akar.
Hontalan vagyok,
Mert hiszek jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
És Istenben, kié a diadal.
Hontalan vagyok,
De vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet,
És maradok ez úton, míg csak élek
Töretlen hittel ember és magyar.

       A síremlékhez közel megálltunk az Erdélyi Helikon asztalánál, melyet Kós Károly tervezett és az első világháborút követően az erdélyi magyar irodalom művelői találkoztak itt rendszeresen. Borsod megyeiként örömmel fedeztem fel az asztalnál a Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Közgyűlése által állított emléktáblát, Kemény János gondolataival:

       Báró Kemény János unokája, báró Kemény Géza büszkén mutatta meg nekünk a kastély azon termeit, melyeket a magyar kormány támogatásával sikerült felújítani, berendezni. A kastélyban alakult meg az Erdélyi Helikon Társaság 1926-ban, amely kiadta a két világháború közötti legjelentősebb erdélyi irodalmi folyóiratot, az Erdélyi Helikont. A kastély berendezési tárgyait a kommunizmus éveiben széthordták, az épületben börtön és pszichiátriai intézmény működött. A kastélyt a család visszakapta, de a fenntartásához szükséges erdőkből csak 6 hektárt. Kemény Géza többek között azt is elmondta, hogy a fiatal Dsida Jenő itt olvasta fel írótársai előtt először a Psalmus Hungaricus című versét a marosvécsi írótalálkozó résztvevőinek, 1936 nyarán. "Mikor befejezte - idézte föl a történteket Wass Albert -, könny volt mindenki szemében. Ekkor felállt Kós Károly, barázdás arcán hullottak a könnyek, odament Dsida Jenőhöz, megölelte és azt mondta neki: Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni!"

       Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben felkerestük Dsida Jenő, Kós Károly, Apáczai Csere János és Reményik Sándor sírjait. Versekkel tisztelegtünk nagyságuk előtt. Egyik útitársam, Ferenczyné Lendeczky Katalin, Erdélyi János költőt idézte, soraival teljes mértékben tudok azonosulni.

"Üdvözlek, Erdély, bérceid között
Lelkem feléd már úgyis rég sóvárog,
(...)
Mind otthonos föld, mind magyar határok;
S amerre, meddig látni bír a szem,
Ez mind én népem, mind én nemzetem."

       Erdélyi János költőtől mi sem tudnánk szebben megfogalmazni azokat az érzéseket, melyek újra Erdély felé vittek bennünket. Töltekezni mentünk a szülőföldjükhöz, magyarságukhoz, kultúrájukhoz, példamutatóan ragaszkodó nemzettársainkhoz és biztosítani őket arról, amit gróf Bethlen István is megfogalmazott: "...a magyar nemzet Erdélyt sohasem fogja cserbenhagyni..." Átutaztunk Máramarosszigeten. Szamosújváron ellátogattunk az örmény templomba, ahol megnézhettük Rubens: Krisztus levétele a keresztről című festményét. Az örmény katolikusok körében élő legenda szerint a kép úgy került Erdélybe, hogy az örmények a XVIII. századi orosz-osztrák háború során különböző mezőgazdasági árukkal segítették a bécsi udvart, és a szolgálataik fejében nemességet is kapó örmény katolikus hívek a bécsi kincstár teljes kiürülése után a Rubens-alkotást választották ellentételezésül.

       Felkerestük a Feketelakon táborozó gyerekeket, akik bemutatták a Mezőség csodás táncait, zenéjét. Barátságot kötve velük, meghívtuk őket Miskolcra. Válaszúton Kallós Zoltán Néprajzi Gyűjteményében, a berendezett tisztaszobákban gyönyörködhettünk. A gyűjtemény megközelítőleg hatezer darabot foglal magába, területi lefedettség tekintetében a mezőségi, kalotaszegi, gyimesi és moldvai magyarság viseleteit, bútorait és kézimunkáit. Emellett az erdélyi román és szász lakosság tárgyi kultúrája is jelentős számban megtalálható. Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató szállóigévé vált mondása belénk ivódott: ,,Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk". A Mezőség dombos lankái között eljutottunk Sütő András szülőházába, Pusztakamarásra.

       "Az udvar zsebkendőnyi. Hajdani jobbágyporta. A ház rajta: kis meleg kemence. Nem a népies hangulat kedvéért, hanem annak okából, amit apám lehetőségnek szokott nevezni. A harmincas években ennyire futotta. Öt ablaka van, négy cserép virággal. Ha valamelyiken kikönyökölnék, a muskátlit - a népdalbelit - félre kell állítanom. (...)" (Anyám könnyű álmot ígér, részlet)

       Nyergestetőn az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó székelyföldi csatájának helyszínén megállva, fejet hajtottunk a sokszoros ellenséges túlerővel szemben, utolsó csepp vérükig harcoló hősök kopjafái előtt. A Csíkkozmás és Kászonújfalu települések közötti vízválasztón lévő tömegsírban nyugszanak az ütközet áldozatai. A "Székelyföldi Thermopülé" hőseinek emlékére az utóbbi évtizedekben számtalan kopjafát állított az utókor.

Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
(...)

szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
De a védők nem rettentek
(...)

Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
(...)

Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Thermopüle szorosában.

       Uzonkafürdőn székely barátainknál töltöttünk néhány órát. Krizbai Imre tiszteletes úr és csapata minden évben szeretettel készül, vár bennünket. Az együtt töltött órák után szívszorító volt, ahogy együtt énekeltük a Magyar Himnuszt és a Székely Himnuszt.

       A két himnusz eléneklése megrendítő, ugyanakkor örömteli volt számomra 1992-ben, amikor a Maros megyei Magyarkirályfalván, a református templomban, az Erdélyi csillagok című műsorom előadását követően, amikor a helybeli székelyek elmondták: egy félévszázad tiltása után először énekelhették nemzeti imádságunkat. Itt, Magyarkirályfalván gyűjtötte össze a 1980-as években György Horváth László református lelkész-író a királyfalvai balladákat, melyek a Zenetudományi Intézetbe kerültek.

       Korábbi erdélyi utazásaimat felidézve a Radnai-havasokban, Radnaborbereken, az Erdélyi csillagok egyik legnagyobb költőjének, Reményik Sándornak az emlékházában, személyes tárgyai között, a dolgozószobájában lehettem. Itt születtek a költő álnéven írott Végvári versei 1918 és 1921 között. Ezek a versek mind a mai napig töretlen lelkierőt adnak a szétdarabolt magyarság számára, amit talán a leghíresebb: Eredj, ha tudsz! című versének következő sorai is bizonyítanak:

       "Ha majd úgy látod, minden elveszett: / Inkább, semmint hordani itt a jármot, / Szórd a szelekbe minden régi álmod; / Ha úgy látod, hogy minden elveszett, / Menj őserdőkön, tengereken túlra / Ajánlani fel két munkás kezed. / Menj hát, ha teheted. / Itthon maradok én! / Károgva és sötéten, / Mint téli varjú száraz jegenyén. / Még nem tudom: / Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / De itthon maradok. / Leszek őrlő szú az idegen fában, / Leszek az alj a felhajtott kupában, / Az idegen vérben leszek a méreg, / Miazma, láz, orozva dúló féreg, / De itthon maradok!"

       " Gyere babám Enyedre, itt a világ közepe" - hangzik a népdalban. Nagyenyeden, a 400 éves skóla falai között úgy éreztem, mintha egy templomban lennék. A Bethlen Gábor-alapította Református Kollégiumban végzett az erdélyi magyar tudományos és művészeti élet személyiségeinek kétharmada. Olyan tanárai voltak - a teljesség igénye nélkül, mint a nagy nevelő Apáczai Csere János, a költő Áprily Lajos, a nyelvtudós Szabó T. Attila. Olyan alkotókat adott az egyetemes magyar művelődésnek, mint a világhírű nyomdász, Misztótfalusi Kis Miklós, az irodalomtörténész Bod Péter, a festészetben Barabás Miklós. Itt tanult a világjáró nyelvtudós Körösi Csoma Sándor, a "számok óriása", Bolyai Farkas, a regényíró Kemény Zsigmond, a püspök-író Szász Károly és Makkai Sándor;  Berde Mária, Sipos Domokos, Szentimrei Jenő, Jékely Zoltán és Sütő András is.

       Nagyenyed a dél-erdélyi magyarság központja, iskolaváros, a transzszilván szellem őrzője, a szórványban élő magyar közösségek megtartó ereje. Az iskolával szemben lévő vártemplommal együtt napjainkban is igaz Reményik Sándor: Templom és iskola című verse. E két intézmény a megtartó erő. Áprily Lajos nagyon sok verse szól a város évszázados megpróbáltatásairól és újjáépítéséről. Az enyedi magyaroknak köszönhetően pedig ma is büszkén jelenthetjük Áprily szavaival: Fejedelem, a fundamentum áll!
És áll Marosillyén Erdély leghíresebb fejedelmének, Bethlen Gábornak /1580/ a szülőháza. Az egykori várkastélyból napjainkra már csak egy 15x15 méteres palotaszárny maradt a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak köszönhetően. Szívszorító érzés volt látni Dél-Erdély egész területén, száz évvel a trianoni békediktátum után, a lélek nélkül maradt, romokban heverő magyar templomok sorát.

       Volt szerencsém megtudni, hogy Erdélyben is vannak híres bortermelő vidékek. A Küküllő mentén minőségi borokat állítanak elő a gazdák. Seprődi József kertészmérnök, mesterborász meghívására kóstalhattam meg a jobbnál-jobb borokat - köztük a Királyleánykát, mely ezen a vidéken őshonos. Ez alkalommal ismerkedtem meg a legnagyobb szaktekintély, Csávossy György egyetemi tanárral, a Magyar Borakadémia örökös tagjával, Aranytollas íróval, színpadi művek szerzőjével, aki irodalmi nyelven, költői képekben mutatta be a borok ízét, illatát, zamatát. Felejthetetlen élmény volt!

       A látogatásaim során az immár félévszázados, Erdélyhez való kötődésemet a személyes, emberi-érzelmi kapcsolatok teszik marandandóvá. Seprődi József borásszal először, mint a Dicsőszentmártoni Színjátszó kör tagjával találkoztam Sárospatakon. Sütő András: Advent a Hargitán című művét mutatták be. Akkor kaptam meghívást az Erdélyi csillagok című verses műsorommal Dicsőszentmártonba és Nyárádszeredába. Ez utóbbi település arról nevezetes, hogy 1605-ben itt választották erdélyi fejedelemmé Bocskai Istvánt.

       A moldvai csángókkal az Ojtozi-szoroson át a szülőfüldjükön, Bákó és Vráncsa megye több településén találkozhattam 2005-ben, a nagy árvíz után, amikor a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szállította a Magyar Gazdaszövetség által összegyűjtött búzát, segélyadományként. Vízantán, több lakóházban járva, megismerhettem azt a világot, amiről addig csak hallottam a néprajzgyűjtő Kallós Zoltántól, akinek a Balladák könyvéből többször előadtam már a Lészpeden lejegyzett Kegyetlen anya balladáját, Fiat ád az Isten címmel. Miskolci látogatása során ismerkedtem meg a Pusztinán élő Nyisztor Ilona Magyar Örökség-díjas csángó népdalénekessel, aki pedagógusként is sokat tett és tesz azért, hogy ne vesszen el az ottélők nyelve és kultúrája. Magyarfaluban, a legkeletibb csángók által lakott településen született a jól ismert Iancu Laura József Attila-díjas költő. Igencsak feledhetetlen élmény, amikor a vendéglátóink ökrösszekérrel vittek fel minket - a Máltai Szeretetszolgálat Borsod megyei küldöttségét - az esztenára, amit addig csak Wass Albert regényeiből ismertünk.

       Több alkalommal vettem részt a csíksomlyói búcsún, de a legemlékezetesebb az, amikor 25 kilométert tettem meg, gyalogos zarándoklattal a csíkdánfalvai keresztalja alatt. Előző este a szállásadókkal és a falu rezesbandájával együtt fogadtuk a vasútállomáson a Magyarországról zarándokvonattal érkezett nemzettársainkat. Ekkor éreztem meg a legmélyebben, legőszintébben a zsigereimbe hatoló nemzeti- és hitbeli összetartozásunkat.

       Utazásaim során Erdélyországban - Móricz Zsigmond szerint Tündérországban - járva láthattam a fénykorában Erdély Versailles-aként számon tartott, jelenleg a romjaiból újjáépülő bonchidai Bánffy-kastélyt. A zabolai kastélyban gyerekeskedett a magyar széppróza megteremtőjének is nevezett Mikes Kelemen, II. Rákóczi Ferenc íródeákja. Az emlékére állított kopjafánál felidéztem a Törökországi levelek közül a 112.- et, melyben a nagyfejedelem halálát jegyezte le.

       Kisbaconban, Benedek Elek szülőházában saját gyermekkoromra gondoltam, amikor édesapám fejből mondta nekem a meséket. Az erdélyi mesemodónak köszönhetjük például a világszép nádszálkisasszonyt és a csillagszemű juhászt. A kisbaconi temetőben olvashatjuk síremlékén saját sírfeliratát: "Jézus tanítványa voltam, Gyermekekhez lehajoltam, A szívemhez felemeltem, Szeretetre így neveltem."

       Erdély nagyvárosai közül irodalmi emlékekben, a Kőrös-parti - vagy ahogy Ady Endre nevezte: a Pece-parti Párizs - Nagyvárad a leggazdagabb. Érmindszenten, Ady Endre szülőházában, illetve az Ady-kúriában a költő személyes tárgyai között legismertebb versei idéződtek fel bennem a színészóriás, Latinovits Zoltán előadásában. A magyar irodalom Erdélyben született csillagai közé tartozik a Nagykárolyban született, Ady által "nagy-nagy író-asszonynak" nevezett Kaffka Margit, a Nyugat nemzedékének tagja. Szülőházában volt szerencsém egy távoli rokonával, a Miskolcon élő könyvtáros-írónővel, Kühne Katalinnal együtt betekinteni. Kaffka Margit gyermekkorában sokat vendégeskedett Miskolcon, a nagyszülői háznál. Nagyatyja, Kaffka Ignác táblabíró volt. Az írónő iskoláit elvégezve, 6 éven keresztül volt magyar tanár Miskolcon, ahol együtt lakott özvegy édesanyjával és Ibolya húgával, aki férjhez ment Kühne Andorhoz, a Miskolci Hitelintézet tisztviselőjéhez, a Borsodi Bükk Természetjáró Egylet alapítójához.

       Kalotaszeg vidékén, Kőrösfőn emlékezhettem történelmünk egyik "csillagára", az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vezéralakjára, a márciusi ifjak egyikére, Vasvári Pál honvéd őrnagyra, úgy, mint a róla elnevezett nyíregyházi gimnáziumban érettségiző diák. Körösfő lakossága kopjafát állított Vasvári Pálnak, a Rákóczi-szabadcsapat vezérének, aki több mint négyszáz bajtársával együtt 1849. július 6-án a lázadó román erőkkel vívott egyenlőtlen küzdelemben esett el Kalotaszeg legdélibb határában, a Vasvári-havason.

"A nemzetek együtt, egymás mellett akarnak emelkedni, nem pedig egymás romjain" -olvasható a kopjafa talpazatán Vasvári Pál gondolata

Erdélyi csillagoknak nevezhetem a népkultúra kincseit is, melyeket összegyűjtve Válaszúton megcsodálhattam. A viseletek közül a legdíszesebbek a kalotaszegiek, azok közül is a kőrösfői. Egyik utazásom alkalmával a vendéglátó idős néni - a festett bútoros tiszta szobájában - beöltöztetett lánykori viseletébe. Ezzel a képpel köszönök el a kedves Olvasótól.

Kardos Katalin

*  *  *

Talán teljesebb lesz a kép Kardos Katalinról, ha felidézzük előadói tevékenységéről készült interjút, ami 2021. április 23-án került föl a Kerengő-re:

https://kerengo.webnode.hu/l/hitvallas-a-verseken-keresztul/