FIGYELMEZTET AZ ÉLŐ FÁKLYA LÁNGJA

Azon a verőfényes tavasz-nyári napon - amikor álltunk a fehér selyemmel letakart, nemzeti szín szalaggal átfont szobor előtt - többen úgy érezhettük: a mögöttünk lévő, nagy reményekkel és nagy kudarcokkal eltelt nyolc esztendő már nem számít. Ugyanis Vácz Gyula, Zürichből történt hazatelepülése után pár évvel, 2004-ben határozta el, hogy szobrot állíttat hős unokaöccsének, Bauer Sándornak, vállalva ennek minden anyagi terhét. Szerette volna, ha ez az emlékhely Dunabogdányban létesül, a több mint háromszáz esztendős kicsi, fehér kápolna mellett, mivel akkor ő ott élt. Közel lettek volna egymáshoz. A nagybácsi felkészült erre a küldetésre, összeszedve minden anyagi erejét. A lelkierő meg-megcsappant, amikor mindenütt ellenállásba ütközött!

BAUER SÁNDOR EMLÉKEZETE

Az akkori polgármester kijelentette: öngyilkosnak nem állítunk szobrot. Innen indult-indultunk véget érni nem akaró utunkra, melynek során helyet kerestünk ennek az alkotásnak. Így visszanézve, úgy érezhettük ott, a szobor előtt: ez a nyolc esztendő kegyelmi állapot volt. A Teremtő aggódó tekintete kísért bennünket ezen az úton, aki nem hagyja el övéit szent ügyekben, áldását adva arra és - a szoborra. Ami most már mégis ott áll Budapest VIII. kerületében, a józsefvárosi Mátyás téren, 2012. március 18-a, Sándor napja óta.

Bauer Sándor 1969. január 20-án, dél körül hagyta el Üllői úti otthonukat. Villamosra szállt, amely a Kálvin tér felé tartott. Táskájában üvegeket vitt, de azt senki nem sejthette, hogy abban nem italok, hanem benzin található. Amikor megérkezett a Nemzeti Múzeumhoz, felment a lépcsőn, magára tekert egy nemzeti színű zászlót, leöntötte magát benzinnel, és meggyújtotta. Még élt, amikor a délben ott sétálgató diákok odaszaladtak hozzá. Elmondta, hogy tettét saját elhatározásából követte el - tiltakozásul a szovjet megszállás és diktatúra ellen. "A cseh testvér is megtette" - mondta. A korabeli rendőrség egyszerű öngyilkosságnak állította be ön-életáldozatát, pszichopatának bélyegezték, dossziéja a "Fáklyás-ügy" elnevezést kapta.

Megijedt az a hatalmas rendszer egy diáktól, aki akkor még nem töltötte be 17. életévét? Vagy inkább attól, hogy mekkora vihart kavarhat az, ha az igazság kiderül, hogy mi az oka tettéknek, s valójában ki is volt ő? Búcsúlevelében azt írta: "Eszme nélkül nem él, csak létezik az ember". De honnan is vette a követendő eszmét? 1956-ban még kisgyermek volt, amikor átélte a forradalom leverését és megtorlás szörnyűségeit; amikor a szovjet csapatok szétlőtték Kacsóh Pongrác úti otthonukat, s később is megszenvedte a kommunizmus korrupt világát. Társadalmi felelőssége már egészen korán megmutatkozott, a rendszer iránti elégedetlenségét soha sem rejtette véka alá. Ifjúsági klubot alakított házuk pincéjében. Nyíltan hirdette szabadságszerető személetét, és fegyveres felkelésre buzdított. Igen, az ellenállás, a szabadság nevében megnyilvánuló szavak azok, amiktől egy ilyen hatalmas rendszer megijed. Megijedt, mert az égő áldozat igenis képes megváltoztatni a világot, irányt mutatni, és a kevésbé bátraknak bátorságot adni. Hiszen az ifjú szüleinek írt búcsúlevelében ez áll: "Szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a Nemzetnek..."
Talán ezt gondolhatta Jan Palach, prágai egyetemista is, aki négy nappal korábban, a Vencel téren gyújtotta föl magát tiltakozásul a szovjet terror ellen. Míg az ő temetésén nyolcszázezren vettek részt, addig Bauer Sándorén, a XV. kerületi Rákospalotai Köztemetőben, csak a szűk család lehetett ott - rendőri felügyelettel. Voltak még követőik, névtelenek és nevesek, mint például az erdélyi Moyses Márton, aki 1970. február 13-án égő fáklyként világolt a brassói pártház előtt.
Az emelkedett hangulatú szoboravató ünnepségről egyetlen kép maradt meg bennem élesen. Amikor Vácz Gyula, a mikrofonhoz lépett, s köszönetet mondott minden jelenlévőnek és segítő közreműködőnek, valamint a kerületnek. Majd így szólt: "Én ezt a szobrot Józsefvárosnak ajándékozom. Kérem, fogadják olyan szeretettel, mint amilyen szeretettel én adom".
Aztán az egyenes tartású idős ember a szoborhoz lépett, lassan meghajolt. Közben szembe nézett a bronz-arccal. Csak - mikor már szinte derékszögig ért -, akkor hajtotta meg fejét is, mélyen, s hosszasan így maradt. Láthatta idézetet a szobor talapzatán Döbrentei Kornél: Fáklya című költeményéből:
"...fölmutatja, vézna kamaszból, miként lesz robosztus
Tűznyalábokból épített lángkolosszus..."
S a kis lapocskát: Állíttatta Vácz Gyula, néhai Bauer Sándor nagybátyja; és egy szerény jelzést: a szobrász neve Hargitai Ottó.

Az idős ember lassan fölemelkedett: szemtől-szemben állt unokaöcs és nagybácsi. Azt érezhette, a küldetése véget ért; a többi a jövő dolga.
De mégsem tudott nyugodni, mert szerette volna, ha - hívő ember lévén - égi védelmet kap a szobor. Ez is megvalósult. 2013. május 25-én, a Hősök Napja alkalmából, Tőkés László református püspök, Európa parlamenti képviselő megáldotta a szobrot.
Két év múltán Vácz Gyula, 87 esztendős korában, 2014. április 5-én, szombaton reggel háromnegyed 6-kor visszaadta lelkét Teremtőjének. Békében ment el, megtette, amire a lelkiismerete, szeretete, hite indította.
De vajon a jövő teszi-e a dolgát? Elfeledte a hős fiatal életáldozatát? Árván áll a szobor; igaz, sértetlenül, azonban nem borítják el az emlékezés virágai, koszorúi. Pedig mindenkor - bármilyen járványos időket élünk is mostanság - tisztelet jár a hősöknek, tisztelet Bauer Sándornak, aki a szabad jövőért, miértünk áldozta fel önmagát.
Köszönjük meg neki is, hogy ma a világnak egy jobb, egy emberibb részében járhatunk!

Vennes Aranka

Istenes Mónika Bauer Sándorról írt szakdolgozatot, alighanem ez az egyetlen hiteles, átfogó tanulmány.  Itt olvasható később

Kiss Irén:
Bauer Sándor emlékezete

Mélyből kiáltok hazámért:
hangom nem ér föl, de
felér a fény.

Mélyből kiáltok hazámért:
kurta az égés, hamar
véget ér.

Mélyből kiáltok hazámért:
marnak a lángok, hideg
az ideg.

Mélyből kiáltok hazámért:
borzongató gyönyörben
lángot viszek.

Mélyből kiáltok hazámért:
a halál páncélos
hadistennő.

Mélyből kiáltok hazámért:
fémes keblébe
beolvaszt ő.

Mélyből kiáltok hazámért:
érintése lágy, forró
a szíve.

Mélyből kiáltok hazámért:
tömjén illatú kebledbe
fogadjál be!

Döbrentei Kornél:

F Á K L Y A

Bauer Sándor 17 éves diák emlékére,
aki 1969-ben felgyújtotta magát
a Nemzeti Múzeum lépcsőin.

Ahogy a friss napfény ropog a tavaszi gallyban,
ahogy nyöszögve Istenhez csavarodik az emberi hang a jajban,
úgy szól, vall, sikolt és suttog, harsog és recseg a szövet, a vászon,
vesszen az eszmélet vagy váljon vad dörömböléssé, ne halljam,
hogy a testet, mely alálóg egy vékonyka fohászon,
el miként emésztette a lankadatlan
hevülettel fehérizzásig rekkenő katlan,
a bibliai Ige-maradék lánggal húsra hímzett ákom-bákom,
IME,AZ EMBER, látom,
belé habzsolva, hersegve, csont-olvasztón mint haraptok,
kiket szítnak kovácsfújtató-tüdejű latrok,
szikra szikrát fial neszezve, míg a némán delelő meteormagban
a tűzgolyóbis kilobban kozmikus korommá apadtan,
ám elébb még a titánkodó sok sátáni álnok,
megannyi megszállott, pokolból-pokolba zarándok
fölmutatja, vézna kamaszból miként lesz robosztus
tűznyalábokból épített lángkolosszus,
protestálni mit sem ér ostorként csördített káromkodás, engesztelő ima,
a maradandóság mementós árnyék, ha az Ember lebombázott Hirosima
és öngyújtókupaknyi, kupica űr,
mélyén a tartalom részegítő szeszként hevül,
és nem rebbenékeny illúzió, amikor az izzószál, a lámpabél
vacogva-ragyogva üzen, tűz nélkül elalél,
a hő aszta test hideglelősen haláltusáját vívja,
sejtenként pusztítja a visszaszületés brutális kínja,
a fortyogva lávázó hús, szenescsusszanású magma,
az anyaméhbe visszaszakadna,
míg a lélek
áttetsző csipke-mása a máglya nyers füstjének,
teremtőjéhez tévedhetetlen eltalál,
égnek pici terelő fények: milliárd szentjánosbogár.
Mintha rázná belül száz gigász, idegszálait csomózza sokk, a test fél,
de, mint olaj a tengert, csitítja szivárványosan tobzódó benzinpalást,
baljóslatún terebélyül, nem tűr ráncot sem pedáns vasalást,
a védtelen gyermek-férfi eleven molotovkoktél,
hosszú szünetjel a kurta élet, értelme ez a robbanás.
A haj eszelősen föluszult tűzvésztől dúlt sarjerdő,
ellobban, mint korán gyúlt gondolat, ráavarul hamuja a fejre,
a beroggyanó koponyaboltozat meddő-termő
kőbánya, a panorámán irdatlan
sebet verve, mint Szentlélek áthatotta pünkösdi rózsán borzalmas fekély,
s beleékelve a kocsonyás kék döbbenetbe
csak a rettenettől kidülledt szemgolyó vérgyökere él.
A rugdalódzó szív ütemére dől a füst s nem felhősül el a haza homloka.
Mi vadállati türelmének ősoka?
Honnan eredendő közönye, melytől a halhatatlanság is csorba,
kíntól kunkorodik a leharapott nyelvdarab kiköpve a porba,
dadogássá szabdalt anyanyelv, gyötrelem trancsírozta ritmus,
a szájban elüszkösödik a Himnusz.
Szabadság, éretted a sors miért attól karakán,
ha bombaöv feszül fattyaid derekán,
ha kényszer művelte a virtus és minden veszélyt vállal merészen
az elölhetetlen vágy, hogy önkezünktől magunkat is elemésszen,
miért, hogy meg csak így adatik:
lehessünk édes, nevedre vett fiaid?
Pernyét leveledzik a halottas ing, beteg-lázú, gyúanyaga nem a tavasz,
a lobogás-dagály tengernyi kegyelem-fehér pamutot üszöggé apaszt,
túlvilágba nyúló árnyékból már a cifra dísz rajta,
és a kiskabát zsarátnokkal bélelt pufajka,
s mintha porhavon csikorgna a cipő, ahogyan a láng belefal,
recsegve roskad össze a bokák helye, ám mielőtt végleg belehal
még pillanatra éberen hajlongó mécstűz, mímeli, hosszasan vigasz,
árnya ikaroszi ikerszárny, földhöz ragasztja a viasz,
lépés és lépő eggyé megolvad,
múlhatatlan ötvözet, melyből szárnyas lovasszobor a Holnap,
s a lélek szétterül véraláfutásosan, mint a szégyen,
bár a test, akár a bennünk zsugorodó Éden,
csupasz semmivé fogy a tűz bő lebernyegében.

Budapest, 2002. január-április