Gyertyák és mécsesek

Két, látszólag egymástól független történetet - vagy inkább történetek végtelenített sorát vázolja fel v. Ország György a Gyertyák és mécsesek című novellájában. Több képet jelenít meg előttünk, melyek mögött históriás korszakok sejlenek föl. S szinte szimbólummá válik a gyertya és a mécses. Ha valaki elolvassa sorait, több mindent megért még abból is, amit nem mond ki az író.

Gyertyák és mécsesek

A volt iskolaigazgató, most is, mint mindig, hat órakor kelt. Bár politikai okokból kényszernyugdíjazták, próbált régi napirendje szerint élni. Az új helyzetbe látszólag belenyugodott, tisztában volt vele, hogy sokkal rosszabbul is járhatott volna. Több volt osztálytársát kitelepítették vagy börtönbe zárták. Borotválkozás közben hunyorogva kereste arcán a meghurcoltatásának esetleges jeleit. Köhintve nyugtázta: a szeme fénye a régi, és az arcán szemtelenkedő redők sem mélyültek.
Borotvaszesszel bekente az arcát, és a csípő fájdalomtól felszisszent. Bevizezte a fésűt, és megfésülködött. A köntöse övét újra kötötte, majd kilépett a fürdőszobából. 

Eta, a cselédlány a reggeli tálalásával serénykedett. Már régen nem a fizetségért tette. A háború után, amikor államosították Gizella asszony patikáját, megbeszélték vele az új helyzetet. Így is vállalta, hisz' hova is ment volna.
Az igazgató úr helyet foglalt a családfői székén, a hosszúkás ebédlőasztalnál, s mikor méltóságteljesen hetet kongatott a falióra, megjelent a ház asszonya is. A férj felállt, kihúzta az asztal alól a faragott széket, és a felesége alá tolta. Ő keresztet vetett, elmondta az étkezés előtti imát, és reggelizni kezdtek. A gyógyszerésznő a gondosan összevágott falatkákat óvatosan, morzsák nélkül helyezte a szájába. Gondolatai a múltban járhattak, mert néha egy-egy mosoly szaladt a szája sarkába. Ilyenkor mintha szemei is barátságosabbá, szelídebbé váltak volna. Mikor lenyelte az utolsó falatot, odahívta Etát az asztalhoz, és kiadta a napi ukázt. Külön felhívta a figyelmét, hogy az igazgató úr a szokásos délelőtti sétájára vigyen esernyőt magával.

– Tudja, István – nézett szigorúan férje szemébe –, az április nagyon szeszélyes, és magának duplán kell vigyáznia, hogy meg ne hűljön.
Az igazgató úr még ülve maradt, lassan kortyolgatta a teát. Nem akarta zavarni a készülődésben Gizellát, aki felnézett az órára.
– Ejnye, ez a fránya óra gyorsabban jár így, reggeltájt! – sóhajtott fel.
A falitükör előtt még igazított a kalapján. Az igazgató úr és Eta már az ajtóban álltak, amikor búcsúzni kezdett. Ekkor az udvar felől, a függönyön át bekukkantott a tavaszi napsugár. Végigsimította arcukat langyos tenyerével, melytől mindhárman, elmosolyodtak. Mielőtt becsukta volna az ajtót, megcsókolta férjét, és megigazította Eta kötényének pántját.
Az igazgató úr lassan, komótosan öltözött, s mikor megpillantotta árnyékát a szőnyegen, dúdolni kezdett: Tavaszi szél vizet áraszt…. A cselédlány felsegítette átmeneti kabátját. Ő a rózsafa botja felé nyúlt, és közben rátekintett Etára. 

– Igen-igen– gondolt vissza asszonya intelmére, és az esernyőt a karjára akasztotta.
Leérve a kapunál Pirics úrba, a házmesterbe botlott, aki megalázkodva, kissé meghajolva, alulról felfelé nézve megszólította.
– Jó reggelt, jó reggelt! Láttam – a láttam szót kihangsúlyozva –, hogy az igazgató lakótárs sokáig dolgozott az éjjel, még hajnaltájt is égett a villany a dolgozószobájában.
Közben az igazgató úr elé nézett, mintha eldobott csikket vagy apró szemetet keresne a járdán.
– Aztán merre lesz a séta? – kérdezte.
– Csak ide, a Vérmezőre – adott tömör választ, s elköszönt: – Viszontlátásra!
– Jó sétát! Viszontlátásra!

Pirics megmarkolta a seprűt, és szem-hunyorgatva nézett a távozó után. Lefelé az úton az igazgató úr érezte a hátában a házmester szúrós tekintetét. Az utolsó években nagyon felvitte az Isten a dolgát – gondolta. A szoba-konyhás házmesteri lakásból átköltöztek Bereczkiék háromszobás, szintén földszinti otthonába. Hogy Bereczkiéket hova sodorta a háború szele, nem tudni. Több lakás is lakó nélkül maradt a házban, melyeken Pirics zárat cserélt: tűzvédelmi okokból – mondta, és a kulcsokat magánál tartotta.
1950. március elején, az esti órákban a házmester bőrkabátos, kalapos férfiakat kísért fel a másodikra, Krajczárékhoz. A házaspárt magukkal vitték, azóta senki nem látta őket. Az idei télen Piricsné - amikor munkába ment a BESZKÁRT-hoz - újszerű bundát kezdett viselni, mely Eta szerint nemcsak hasonlít Krajczárnéére. 

Leérve a Krisztina körútra, megállt szusszanni egyet. Rátámaszkodott az esernyőre, örömmel nézett át a Vérmezőn, ami napról-napra egyre zöldebb lesz. Egy úttörővasutas egyenruhás csoport közeledett, énekelve. Elől egy copfos kislány, aki háromszögletű zászlót tartott a kezében. 

- Így fogta a ministráns fiú a feltámadási körmeneten a keresztet - gondolt vissza a tarjánpusztai évekre, majd félreállva utat adott a gyerekeknek. A sor végét egy szintén egyenruhás, de idősebb, szikár, tanárnak látszó férfi zárta. Rövid nadrágjából kilógó lába olyan volt, mint két hatalmas, hófehér dobverő, amik a térdénél minden lépéskor összeütköznek.

Ahogy elvonultak a gyerekek, visszaakasztotta kezére az esernyőt, és belépett a kávéházba, ahol nap mint nap egy kávé mellett betekintett a napi sajtóba. Kázmér úr, a főpincér rögtön mellette termett, elkérte az esernyőt, és lesegítette a kabátját. Simított rajta mielőtt felakasztotta a fogasra. A kalapot, mint egy tortát, szertartásszerűen, két kézzel helyezte a kabát fölé, a kalaptartóra. Meghajolva mondta:
– Igazgató úr! Szervírozom a kávét, mint mindig, kettő cukorral, forrón – mondta, majd a bennfentesek mosolyával elviharzott.
Mire a vendég kigombolta zakóját, kényelembe helyezkedett, már az asztalra került a nádkeretes újságtartó, a frissen megjelent napilapokkal. Melyikkel kezdjem? – morfondírozott magában, hisz a Szabad Nép és a Magyar Nemzet is ugyanazt írja. Egykedvűen megnézte a dátumot: 1952 április 24., csütörtök. 

 – Hiszen ez György napja! – kerekedett ki a szeme. Ekkor hajtotta ki hajdan, Tarjánpusztán, a Bagóhegyen túli legelőre a juhokat Takaró Zsiga bácsi, a juhász. Mielőtt megindult volna a menet, Gábor, az intéző, engedélyt kért Édesapától a kihajtásra. Mindannyian kiálltunk a tornácra, és figyeltük a juhokat, míg át nem értek a hegyen túlra. Pityke és Kormos ugatva sürgette a bégető gyapjasokat, hogy mielőbb kedves juhakoljukhoz érjenek. Nyaranta itt sütették hasukat zápor után, amikor tovaúsztak a fekete felhők az égen, és előbújt az éltető Nap szárító sugaraival. Itt tanította a puli-pár apró, szénfekete kölyök-gombolyagjaikat a pásztorkodásra.

Azután megérkezett a gőzölgő kávéval Kázmér. Miközben elhelyezte az asztalon, az igazgató úr füléhez súgta: Gáti úr kapott vagy vett igazolást, hogy partizán volt. Így most már nyugodtabb vagyok… Majd összeráncolt szemöldökkel odébb állt. Az igazgató úr megkereste szemével a nevezett urat, aki szinte minden testrészével magyarázott egy ijedt tekintetű férfinek. Ahogy ült, lába közé szorította apró bőröndjét, ami szíjjal volt átkötve. A igazgató úr a főpincértől tudta, hogy a Gáti családja a háború elől kitelepült a tengeren túlra, itt hagyva a jövedelmező ószeres üzletét. Itt hagyták Károly fiúkat is, aki álnéven, a tüdőszanatóriumban múlatta az időt, míg a front átvonult. A szülők terve szerint a vagyont majd pénzzé teszi, és ő is a család után jön - bár ennek ellentmond, hogy uzsoraüzletet is lehet nála kötni, ami nem veszélytelen vállalkozás. Kázmér szerint kétesnek látszó személyek is megfordulnak a kávéházban Gáti vendégeként. 

– Mivel már van partizán igazolványa nyugodtabban üzletelhet – gondolta az igazgató úr, majd lapozni kezdte az újságokat: Fekete zászlókkal tiltakozik a német parasztság a földrablók ellen… Velünk a szabadságért harcoló gyarmati népek sok százmilliós serege… Május 1-i felvonulásra készülve – olvasta a szalagcímeket. 

 Az utcán egy szirénázó mentőautó száguldott el. Sipító hangja átjárta a kávéházat is. Gáti riadtan nézett ki az utcára, de megnyugodott, mikor meglátta a mentőautó lobogó zászlócskáját.

Az igazgató úr azt már nem látta, amikor a ne messze lévő  Tisztikórház kerítésének kapuját futva nyitja ki egy tányérsapkás őr. Abból gondolta, hogy odaérkezett az autó, mert a szirénát már lekapcsolták. Azt is csak elképzelte, hogy odagördül az épület csapóajtajához, ahonnan hordágyat tolnak ki. 

– Csakis vajúdó asszony miatt rohanhattak ennyire - gondolta.
Az igazgató úr még pár pillanatig elképzelte a helyzetet, hogy most egy új élet kéredzkedik a világra, aki új korszak kezdete... míg az övé maholnap lezárul. De addig is a nap mint nap ismétlődő szertartások jelentik számára az életet... -  Azután visszamélyedt az újságba…
Tehát nem elmélkedett tovább a látottakon. Ez már nem tartozik az ő történetéhez, ez már egy új kezdete, amikor a szülőszobában felsír az újszülött. A fáradt szülésznő pedig halkan megszólal: 

- Hogy a manó vinné el ezt a bömbölő békát – majd ijedten körülnéz – fene tudja ki lehet az apja – gondolja...
Az újszülött mellett azonban egy Őrangyal áll, aki gyorsan behajtja a résnyire hagyott ablakot, majd a törülközőre fektetett baba fölé hajol, aki abbahagyja a sírást, és mosolyogni kezd. Aggódva nézi piciny vállát: vajon mekkora keresztet bír majd el? Nem lesz könnyű gyámkodnia fölötte! A Teremtőtől könnyebb őrizendőt is kaphatott volna... Mivel ő ismeri a jövőt: tudja, hogy majd idősebb fiúk fölültetik a kerékpárra, és elengedik a lejtős országúton, mert ők is így tanultak meg bicajozni – mondják majd –, és vidékre utazásokkor, a Fradi mérkőzéseire, jegy nélkül a vonaton, ha jön a kalauz, átmászni tanítják az egyik vagonból a másikba, miközben robog a szerelvény. Később pedig a rossz barátok, italozások következnek…. Csak néha lesz büszke, amikor le tudja téríteni a rosszról, amikor jönnek a kísértések…
Közben visszatér a bába, és fehér szalagra tintaceruzával, nyomtatott betűkkel ráírja: ORSZÁG GYÖRGY, majd ráhajtva a csuklójára apró öltésekkel rögzíti.
Kint, az ajtó előtt három nagyhangú tisztecske viccelődik. Fekete parolijukon a fém-harckocsi a besütött Naptól cikázó fénycsíkokat szór a fehér falra. A szülőszoba ajtaja halkan kinyílik, mire elcsendesednek.
– Egy kis időre az apa bejöhet – szól a szülésznő, mire az egyik megszeppenve belép az ajtón. Néhány perc múlva széles vigyorral tér vissza az előbb még oly szende katonatiszt.
– Aztán fiad vagy lányod született, Gyurka? – kérdezik egyszerre, kétfelől.
– Micsoda buta kérdés! Egy páncélosnak csakis fia születhet! – És elégedetten hátratolja tányérsapkáját megnedvesedett homlokról. Egymásba karolva elindulnak a lépcső irányába…
Az Őrangyal azt is tudja, hogy a gyermek első születésnapján még csak egy vézna fehér gyertyácska ég majd a tortán. Népes család állja körbe, és fújja el a lángot. Aztán, ahogy a gyertyák többen lesznek a tortán, mind kevesebben a körülállók. Ezután a gyertyaoltás a fiúcskára, a későbbi fiatalemberre vár. Ahogy múlnak az évek, helyhiány miatt, számot formáló gyertyatorzók égnek majd a torta tetején... Aztán eljön a nap, miután már nincs többé szükség se tortára se gyertyára. A megmért idő elfogy, és a mindig mellette álló Őrangyal átkíséri őt a túlsó partra...
A gyertyát mécses váltja fel, melyet senkinek nem kell elfújnia. Mielőtt ellobban a lángja, sercegve engedi el a maradék füstkarikáit. Mert ez a korszak is lezárul. Kezdődik az újabb és újabb. Amikor gyermekei, majd unokái születésnapján szaporodnak a gyertyák a tortán, és fogynak a körülállók.
Ő vajon akkor honnan fogja nézni mindezt, ezt a végtelen történetet?

v. Ország György

Tarpataki Károly alkotásai

***

Tarpataki Károly  lakberendező-képzőművész-designer, lakberendezési oldala a tararthome.jimdo.com címen, illetve a szinesterek.webnode.hu címen érhetőek el. Képzőművészeti alkotásai pedig a tarpataki.jimdo.com honlapon.