G Y U L A I   L Í V I U S Z

Életének 84. évében, 2021. március 16-án, kedden elhunyt Gyulai Líviusz Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas grafikusművész, a Nemzet Művésze, nagysikerű animációs filmek készítője. Rézkarcain, linómetszetein, tollrajzain mindenütt megjelenik a humor, a finom irónia.
Gyulai Líviusz a magyar grafika nagy generációjának egyik képviselője volt. Minden műfajban maradandót alkotott.
A Magyar Művészeti Akadémia alapító tagja volt, az MMA saját halottjának tekinti.
Azonban nemcsak műveiben jelent meg a derű, hanem a vele történt beszélgetésekben, anekdotáiban is.
Felidézünk most egy korábbi interjút, ami az aradi Irodalmi Jelen újság 2008 januári számában látott napvilágot; s amelyen nem fogott az idő, megőrizte frissességét, mintha csak mostanában készült volna:

KANDIN KINEVETŐ KAJÁNSÁGOK

Beszélgetés Gyulai Líviusz grafikusművésszel

"A székelyekre is jellemző leleményesség, csavarintos észjárás, egyedi humorérzék - ezt hozta Szárhegyre a székelyeknek a baróti származású Gyulai Líviusz" - írta a Hargita Népe 2007. április 17-i, keddi számában. Ez volt az a tavasz a Kossuth-díjas grafikusművész életében, amikor két ízben is Erdélyországba látogatott. Március 15-én az alkalomból, hogy Sepsiszentgyörgyön, ünnepélyes körülmények között nyitották meg a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs központját - éppen az ő életmű kiállításával, amely aztán tovább vándorolt. Másodjára animációs filmjeivel és Berecz Andrással együtt érkezett.

Nagyításhoz kattintson a képekre!

      - Milyen érzés volt visszatérni Erdélyországba?

- Fantasztikus! Volt olyan első unokatestvérem, Nagy Alpár, akivel akkor találkoztam először személyesen. Ugyanis kilencéves koromban, 1947-ben repatriáltunk Magyarországra. Közel hat évtized után, 2006-ban jártam ismét Erdélyben. Testvére, Bulcsú, a tanári pályája mellett elsősorban a Székelyföldnek a jellegzetes, honos madarait gyűjti, preparálja - pedagógiai célzattal -, és éppen a szárhegyi kastélyban nyílt állandó kiállítása Egyike volt a legjobban sikerült programoknak ez, mert egyszerre ketten léptünk elő. Családomnak ez az ága, anyám nővére, nagyon sokoldalú emberekből áll. Nagy Enikő ismert néprajzos Marosvásárhelyen, több könyve jelent meg a Székelyföldről, szokásokról, még szakácskönyvre valót is összegyűjtött.

     - Azt mondják, ahogy az ember egyre jobban előrehalad életidejében, annál inkább a régi emlékek jutnak eszébe. Mi az, ami legélesebben megmaradt Barótról?

- Egészen döbbenetes - ez is csak a véletlen műve -, hogy amikor a sepsiszentgyörgyi kiállítás megnyílt, aznap volt még egy megnyitóm Baróton, a múzeumban, a Kossuth Lajos utcában. Este volt, és én úgy elgondoltam, hogy édesanyám talán egy pár házzal arrább dolgozott, abban az ügyvédi irodában, ahol - lehet mondani - az első zsengéimet rajzoltam. Meglehetősen kitolva szegény Fábián Laci bácsi ügyvéddel, mert telerajzoltam a padláson várakozó akták tiszta oldalait. Nagy botrány lett, mikor kiderült! Anyám gépírónő volt, akadt volna papír, de nekem az az intimitás tetszett, hogy fellopakodva a padláslépcsőn, ott egyedül, senkitől sem zavartatva, rajzolgathattam...

     - Következett a nyárelő - a 2007-es esztendőben - Kecskemét, a rajzfilm-fesztivál. Azon a rendezvényen, ahol animációs művészi munkásságát mutatták be, Orosz István mondott megnyitót: "Briliáns grafikáin, linómetszetein, könyvillusztrációin, generációk nőttek fel, s tanultak ízlést, minőséget, hagyománytiszteletet és csúfondáros tekintélyrombolást." De egyáltalán, hogyan kezdődött a pályafutása? Igaz, minden gyermek rajzolgat, de mi hozta ki azt a többletet, amiből kiderült a művészi hajlam?

- Nekem és az én generációmnak két nagy élménye volt: a könyv, az olvasás - ami mindhalálig tart, azt hiszem - és a mozi, hozzá a gyermeki fantázia. Minden betűt elolvastunk az égadta világon, ami elénk került. Az a meghittség volt vonzó, hogy az ember a könyvvel magára marad, elképzeli, megszemélyesíti a történetet. Így sokkal inkább hat és sokrétűbben, mint hogyha akár filmen látja. Igencsak megmozgatta a fantáziánkat. A lényeg az, hogy az igazi, klasszikus értelemben vett rajzolás Sopronban kezdődött, kilencéves koromban. Működött ott egy szabadiskola. Remek tanára, Ágoston Ernő vett a szárnyai alá. Münchenben végezte a művészeti akadémiát. Nagyszerű rézkarcos is volt és nagyon jó festő, nemcsak a múzeumban lehetett látni a munkáit, hanem a városháza dísztermében, általában középületekben is. Főleg portrékat rajzoltunk, szerencsénkre szénnel, ami hihetetlen pontosságot és biztos kezet kíván. Rendkívül hamar bedöglik, ha nem frissen rakja föl az ember. Ez nagyon jó iskola volt, megalapozta az ember rajztudását. Amit aztán egy életen át fejleszteni kell - mint minden mást... Így én egy kicsit ki is hagytam a gyermekrajzi részt, sokkal hamarabb elkezdtem az alakrajzi-tanulmányomat, amit aztán a képzőművészeti gimnáziumban, majd 56-ban, a főiskola grafikai szakán folytattam.

Nagyításhoz kattintson a képekre!

A zebra csíkja

      - Nemrégiben a rákospalotai művelődési házban, Budapest XV. kerületében, mesterükre emlékeztek akkori - még élő - művésznövendék társaikkal egy kiállítás keretében. Lassan öt évtized távolából hogyan gondol Kmetty Jánosra?

- Életem során sok-sok szerencsém közül az egyik az volt, hogy tanított engem. Bár először én is nagyon megijedtem, azon társaimmal együtt, akik mögött kevés festészeti gyakorlat volt. János bácsi hetven évesen élő legenda volt, a magyar kubizmusnak egyik élharcosa és ékköve. Tisztában lehetett aggályainkkal, fantasztikus toleranciával tudta feloldani. Úgy, hogy beállított egy csendéletet, amit mi a magunk ízlése szerint igazítottunk, és várt majd egy hónapig, amíg mi arról képet festettünk. Addig be sem jött! Ezzel megkímélt bennünket sok idegességtől, kapkodástól, hagyta, hogy nyugodtan bontakozzunk ki, amivel el is árulta magáról mindenki, hogy körülbelül milyen szintet képvisel. De a legnagyobb meglepetés az volt, hogy amikor aztán bejött, és mindnyájunkat név szerint említett! Bensőséges hangulatot hozott ezzel, nagyon-nagyon jó érzés volt. És ezt a légkört megőrizte mindvégig. Voltak vesszőparipái, mint a kis rajzoknak a készítése ugyanazokról a kompozíciókról, amit az ember sok esetben nyűgnek érzett meg faksznizásnak. Később derült ki, hogy tulajdonképpen egy látvány méretarányos belekomponálása egy kisebb felületű papírba, milyen nehézségeket okoz! Mennyiféle technikai képességet követel az embertől, amik később nélkülözhetetlenek lettek.
Rengeteg anekdotát tudnék mondani a János bácsiról. Olyan érdekes, szarkasztikus humora volt, ami párját ritkítja, mert különben egy ilyen rómaias, kemény arcélű, de zömök kis emberke volt. Nagyon jellemző volt az, hogy amikor éppen kritikus helyzetbe kerültünk, mert a kép az Istennek sem akar megoldódni, megkímélt attól, hogy beleszóljon. Hanem váratlanul ilyeneket hallottam a hátam mögött: "Líviuszkám, tudja-e, hogy a zebra nem fehér alapon fekete csíkos, hanem fekete alapon fehér csíkos?" Nagy derültség támadt erre, föloldott a feszültség, és ment tovább a munka. Nagy László barátom is a tanítványa volt, mielőtt végleg a költészetre adta a fejét. Egy alkalommal együtt mentünk az utcán. A hátunk mögött egyszer csak megszólalt János bácsi: "Nagy László is nálam kezdte... aztán költő lett.... Van ez így." - És bennünket megelőzve, ránk sem pillantva, továbbment. Kispénzű gyerekek voltunk, külön-külön segített, mint kiderült, majdnem mindegyikünket. Én egyáltalán nem dicsekedhettem valami fényes osztályzattal, de sok mindent respektálhatott, mert ahogy egyszer jöttem lefele a lépcsőn, odanyomott nekem egy pár százast. Annyira megdöbbentem, hogy meg sem tudtam szólalni. Ő pedig csak annyit mondott kutyafuttában: "Szeret festeni."

       - Az igazi ismertséget önnek Weöres Sándor: Psyché című könyvének illusztrálása hozta meg. Mi ragadta meg a kötetben?

- Nagyszerű irodalmi játéka és meglehetős szabadossága, miközben nagyon prűd világ volt a 60-as évek Aczél-i világa, számtalanszor tapasztaltam illusztrációs pályafutásom alatt. Hogy kiadják a kötetet, az már önmagában véve is unikum lett volna, de hogy még illusztrálják is! Nagy szó volt az! Ám a grafikusnak mindig megnehezítik a dolgát, mert az utolsó percben jönnek, és rajtunk akarják behozni az időt, de rendkívül boldog voltam, hogy kapok egy ilyen feladatot. Ő kérte, hogy szeretne velem találkozni, mielőtt hozzákezdek. Elmondtam neki, hogy egy korképet próbálok adni, érzékeltetni azt a miliőt, amelyben a történet játszódik. Tehát Kazinczy és a fiatal Wesselényi, valamint a kortárs művészeknek a korát, a nyelvújítás korát. Ez történelmi szempontból is a magyarságnak nagyon színes, gazdag korszaka volt, amit egy kicsit áthatott a rokokó. A német és latin nyelvből először próbált kikecmeregni a magyar. Hihetetlen nagy élmény volt számomra! Utána még kaptam volna egy feladatot, szintén ilyen erotikus, latin költők mintájára írt versgyűjteményét kellett volna illusztrálni, de nem tudtam elvállalni, mert akkor már Kecskeméten fülig benne voltam egy 13 részes tévé-sorozatban, a kis kentaur, Tinti kalandjai-ban.

      - Kecskemét - közel két évtized a rajzfilmstúdióban...

- Pont ötvenéves voltam. A cseresznyefám, ami itt van a kertkapunál, akkor kaptam a születésnapomra, egy sétabot volt. Mindig emlékeztet az ötvenedik születésnapomra és arra, hogy két és fél év munkája volt ez a tizenhárom részes sorozat. Amit rettenően sajnálok, hogy a televízió levette rólunk a kezét. Pénzhiány miatt nem adott lehetőséget a továbbiakban, ezzel nagyon rosszul járt a magyar animációs film-szakma, a Magyar Televízió és a sok-sok gyerek. Hiszen változatos esti mesefilmeket készítettünk kollégáimmal, és kenyeret adtak nekünk a kezünkbe. Mi pedig igyekeztünk képi, irodalmi értelemben is igényes filmeket készíteni. Sajnos, ezt ma már nem lehet elmondani. Ma rendkívül agresszív dolgokat sugalló filmek, könyvek, illusztrációk tömkelege veszi körül a gyermekeket, ezek rossz, lélekölő szemléletet terjesztenek. A másik az ízléstelenség. Amikor az unokám hozza haza ezeket a gusztustalan figurákat, amelyeket például csokoládékba, játékokba rejtenek, szinte kikényszerítik, hogy egy rossz ízlésvilág uralkodjon el. Tehát a körülöttük lévő vizuális világot, amit mi megpróbáltunk egy kicsit fésülni, jó irányba terelni, azt lehet mondani, hogy egy pár év alatt tönkretették.

Nagyításhoz kattintson a képekre!

A mese filozófiája

      - A mese miért olyan fontos?

- Mindenki szeret mesélni, akiben van egy kicsi képesség, és minden filmben nagyon fontos a történet. Általában ezek a történetek mély filozófiai gondolatok hordoznak. Akár hogyha vesszük a Csukás Istvánnak a sorozatait, a Pompom meséket. A Jómadarak - amelyik egy kövér és egy hosszú madárról szól - az is tizenhárom részes volt, Cseh Andrással készítettük, aki a Frakkot csinálta. Én írtam a figurákat, terveztem, ő a technikai rendező volt. Nekem örök gondom volt az illusztrálás közben is, magam is szerettem világéletben meséket írni, mondani, történeteket kitalálni, és mikor Ágoston tanár úrnál tanultam Sopronban, a szabadiskolán, mindig előadtam ezeket. Rajzzal kísért mesék voltak, mint egy képregény, csak a föliratok helyett én kommentáltam. S amikor néha-néha kihagytam valami miatt, akkor maga a tanár úr is reklamálta, hogy miért maradt el a meseóra.

- A mesélő tanult valamit a meséiből?

- Én azt hiszem, mindnyájan úgy vagyunk, éppen amiatt, hogy az olvasás, a filmek rengeteg tapasztalatot adtak az embernek, és végsősoron a sok közepes, gyengébb olvasmány, film ellenére az emberben kialakult egy ösztönös, jó ítélőképesség, hogy ezekből a pozitív, morális tartalmakat vonta le.

      - 1959-től mostanáig félezer kötetet illusztrált, köztük a világirodalom legjelentősebb szerzőinek magyarra fordított alkotásait, s ugyancsak a magyar irodalom klasszikusainak és kortárs alkotóinak műveit. Csak egyet hadd emeljek ki: Krúdy Gyulát. Azaz egyik novelláját, a címe: De Ronch kapitány naplója. Ebből készített animációs filmet. A nagy siker azt mutatja, hogy igazán egymásra találtak, az írót és a műfajt illetően is. Nehéz volt?

- Régi álmom valósult meg. Tulajdonképpen az egész animációs pályafutásomat ezzel kezdem volna a 70-es években, amikor odakeveredtem a Pannónia filmstúdióhoz, ahova egyébként meghívtak. Éppen Krúdy-évforduló lévén azzal utasítottak el, hogy annyi adaptáció van, színházban, filmen, hogy talán majd később. Hosszú évtizedek után most tudtam odajutni, hogy ezt az álmomat meg tudtam valósítani - munkatársaimmal. Olyan előnye biztos volt, ahogy az ember meglett fejjel nyilván ehhez a férfi-nő kérdéshez is egy kicsit tapasztaltabban fog hozzá. Merem remélni, hogy most bölcsebben tudtam elkészíteni ezt az adaptációt. Nagyon szép zenét írt hozzá Tolcsvay László, Bacsó Zoltán operatőr és a többi munkatársam is hihetetlen energiával dolgoztak végig, hiszen az átlagosnál hosszabb, húszperces animációs film készült. Akik nézték, csodálkoztak, hogy olyan hamar elment az idő. 

      - E film DVD-változatát adta ajándékba - több könyv és szép számú alkotásával együtt - október 6-án a baróti városi tékának egy nem mindennapi névadó ünnepségen - merthogy a könyvtárat önről nevezték el -, amikoris Nagy István polgármester így fogalmazott: "Furcsa lehet, hogy valakiről éltében neveznek el intézményt, de úgy gondoltuk, hogy ilyen rendkívüli eset rendkívüli embernek kijár."

- Zavarba ejtő ez a nagyon-nagy megtiszteltetés...

       - "Hozzá hasonló nincs a magyar képzőművészetben... Így nem is rokonítható. Ő a magyar művészet Gyulaija... Úgy rajzol a kőre, hogy rajzainak láttán Toulouse-Lautrec is előhúzna egy üveg francia vörösbort, Picasso pedig ugrana a dugóhúzóért." - Litográfiáiról szólt így 2000 decemberében egy megnyitón Antall István irodalmár. Munkás, nehéz műfaj...

- De nagy gyönyörűség készíteni! Ezt a sokszorosító műfajt, végső soron Toulouse-Lautrec szélesítette ki, hogy igazán népszerű lett, de régebben, festményeket, tájképeket reprodukáltak vele, utazók a könyveik illusztrációit. Nagyon-nagy példányszámban lehet nyomtatni, de mégis olyan fantasztikus műgond látszik ezeken a sokszorosított lapokon, amik majdhogynem az eredeti rajznak a tisztaságát és a hitelét biztosítják. Rengeteg színnel lehet dolgozni, az külön fogalom, hogy litószínek: mikor az egyik szín rá lesz nyomva a másikra, és egy újabb keletkezik. Utánozhatatlan finomságú színek. Nem csinálhattam litográfiát a gimnáziumban, mert a tanárom, a Komjáti Gyula bácsi - aki híres rézkarcos volt, tagja annak a nagy grafikai és festőtársadalomnak, ami ilyen emberekből állt, hogy Szőnyi István, Aba Novák, Patkó Károly - azt mondta, hogy először meg kell tanulni rajzolni, különös tekintettel a tollrajzra. Nagy hasznát vettem a főiskolai felvételinél! Modernizált gonosz-irtás.

       - Nagyon is rajzosak a képei, nincs rajtuk egy szabad hely, de ha mégis, annak jelentősége-jelentése van...

- ...igen, ezt a mesélő kedvet nagyon szerettem a grafikáimban is kifejezésre juttatni, ezeket az elrejtett dolgokat, amik sokszor egy kicsit úgy kandin kinevetnek az ajtórésen keresztül, kis kajánságokat...

      - ...éppen erről akartam beszélni, hogy például rokokó kertben roskadozva húzza ifjú hölgyének hintóját a vén Casanova; a piramisok tövében fehér, keszeg teve tévelyeg; az oroszlános kapu előtt füvet rágcsáló kecske üldögél; a templomtorony körül settenkedő ördögseregletet riadt angyalka kergeti rovarirtó spray-jel a kezében, lent a szerzetes pedig söpri össze a már lehullott ördögöket, és sorolhatnám még. Az ember hahotázik, kacarászik, kuncog, somolyog, bazsalyog - ki-ki humorérzéke és vérmérséklete szerint. Aztán elgondolkodik: mit is akar mondani a templomtoronnyal, ördögökkel, rovarirtós angyalkával?

- Mindenki azt gondol, amit akar! Ebben tulajdonképpen egy ilyen áhítatos, a gonoszt legyőzni akarást egy ilyen rovarirtássá "modernizáltam". A jó karikatúra veleje - a filozófiai tartalom. Amikor már főiskolás voltam, összebarátkoztam a Ludas Matyinál - akkori vicclapnál - dolgozó humoristákkal, karikaturistákkal, Kaján Tiborral, Hegedűs Istvánnal; s ők elvitték rajzaimat, amik megjelentek. Később összebarátkoztam Réber Lászlóval is, akivel haláláig tartottuk a kapcsolatot. Nagyon-nagy élharcosai voltak ők a karikatúrának és - az illusztrációnak.
Mint ahogy a novella is nagyon nehéz műfaj, mert igen rövid terjedelemben el kell mondani valami nagyon fontosat, így a karikatúra is az. Nekem volt több távol-keleti osztálytársam, kínaiak, koreaiak, vietnámiak. Érdekes volt tőlük hallani, hogy keleten tulajdonképpen a filozófiát és a költészetet tartják igazán művészetnek. Ebben van valami olyan értelmezés-értékítélet, hogy valóban az emberi bölcsességeknek a sűrítését ez két műfaj tudja igazán.

       - Berecz András nótafa, népmesegyűjtő, folklórkutató és tréfamester volt az útitársa az erdélyi körúton, nagyon egymásra találtak.

- Volt egy közös rádióinterjúnk a budapesti Rátkay-klubból, ott ismerkedtünk meg. Utána nemsokra fölhívott telefonon, hogy készülne egy ilyen "hangzós" könyv, vagyis CD-melléklettel - ez lett aztán a Felitő. Székely mesék voltak, zömével humorosak és dalok. Ezt illusztráltam. Nemcsak ötleteket ad sokszor, hanem olyan népművészeti fafaragásokat vagy fotókat - amiket gyűjtés közben ő készített -, amik nagyon sokat segítenek. Hiszen azért ő egész életében az erdélyi népművészetnek csínját-bínját fölkutatta - s ez most is folyamatban van -, úgyhogy amikor felmerült ez az erdélyi út, magától értetődő volt, hogy összekötjük. Hihetetlen érdekes volt! Merem állítani, hogy góbéknak góbémesét elmondani - Isten-kísértés! És én vagyok a tanúja, hogy élvezték... Ebben látszik az Andris nagysága és műfaji zsenialitása.
Rengeteg új barátot szereztünk együtt. Évekkel ezelőtt meghívtak bennünket
Salgótarjánba, a könyvtárba. Éppen a Felitő kapcsán. Andris meséket mondott, én pedig a könyvhöz készített illusztrációk eredetijeit mutattam be. Szokás szerint teli volt a terem. A végén odajött hozzánk egy közeli faluban élő tanárnő, és meghívott bennünket Somoskőújfaluba, ahol működik egy polgári körük, Kenyeres-pajtásoknak hívják magukat. Hatalmas csűrt építettek nagy kemencével, ahol minden héten kenyeret sütnek egymásnak. Olyan megtiszteltetés ért bennünket, hogy két kocsikerék nagyságú kenyeret mi szeghettünk meg.

       - Annyira friss, tele van tervekkel, ötletekkel, nemcsak emlékekkel, pedig 2007. december 2-án betöltötte a hetvenet. Egy kicsit hihetetlen. Mi az idő, mennyi a hét évtized?

- Sok is, kevés is. Rengeteg dolog összegyűlt bennem, még nem beszéltem ki magam. De a kortársamat ismerve, nem állok ezzel egyedül. Most elkezdhetek egy filmet az őrangyalról, aki a rossz, rozoga hídon kísér két kisgyereket. Nemrégen illusztráltam az Ozirisz Kiadónak egy Don Quiote kötetet, amivel szerencsésen nyertünk a szép könyv versenyen. És még annyi könyv vár rám! Vénségemre most kezdtem el igazán fametszetet készíteni. Az egyetlen gond, hogy az ember már itt-ott rozoga. Fájó érzés, hogy kortársaim bizony megfogyatkoztak, az öregséget ez is súlyosbítja, hogy megszűnik értő-megértő jelenlétük, úgyhogy én nagyon örülök a maradéknak! Szeretnék valahogy olyan ép lélekkel elmúlni ebből az árnyékvilágból, hogy ne legyen azért annyira hiányérzetem. Most még van, mert mi tulajdonképpen egy elég átkozott korszakban éltünk, amikor annyi retesz és annyiféle szelep el volt zárva, beleértve a külföldre utazást is. Örömmel látom, hogy a mai fiataloknak kinyílt a világ, pontosan tudom, hogy mit jelent az, amit az ember fiatalon tud beszippantani, amit idősebb korban már kevésbé tud beleépíteni a maga munkásságába. Sokkal nyitottabb, és világnézetben, szemléletben sokkal gazdagabb a mai ifjúság, és remélem, hogy ezzel élni is fog.

Vennes Aranka