HÁROMSZÁZHUSZONHÉT FONOTT SZÍV

Az utcára nyíló bejáraton át csak néhány lépcsőt kell megtenni lefelé, és a tikkasztó hőségtől tompuló agyunkat hirtelen hűs levegő frissíti fel. S szembe találjuk magunkat egy széken csücsülő méretes plüss-majommal. Hogy véletlen került ide, vagy ő a hivatalos vendégfogadó, az nem lényeges. Ám jelzés, hogy hol vagyunk. Már annak, aki nem olvasta a ház falán a szolid táblácskát: Kiss Áron Magyar Játék Társaság.
Ha balra nézünk, miniatűr babaszobák titkos életébe kukkanthatunk be. Jobbra viszont egy nagy terem telis-tele vitrinekkel, amikben színes szívek százai vonzzák a tekintetet.
Akad itt piros, kék, pöttyös, kockás, virágos; sőt - muzsikus lelkeknek kedves - hangjegyekkel díszített is.

FÜGGŐSÉGET OKOZ

Egy rokonszenves hölgy udvariasan invitálja a betérőt: Harrach Ágnes, a kiállítás kurátora, ő segít feloldani a rejtélyt; mert hát mit is jelenthet a cím: Skandináv fonott szívek?
- Ahogy elnézem, ezek a szívek inkább emlékeztetnek azokra az Amerikában hagyományos varrott takarókra - jegyzem meg kicsit bizonytalankodva.

- Érdekes társítás - mondja - , mert ők ugyanis Skandináviából vették át az ötletet. De a patchwork takarókhoz csak annyiban hasonlít, hogy kockákat látunk, amúgy egyébként nem darabokból készülnek a skandináv szívek. Az egyetlen legrégibb fennmaradt példányt a mesemondó Andersen készítette. Ő ugye nagy papírász volt, szeretett sziluettképeket formálni, és nagyon ügyesen. De hogy ő találta‑e ki, hogy ez ilyen alakú legyen, azt nem tudjuk. A lényeg, hogy megőrizte az utókornak. Kihajtható, két U alakú mintából indul, de nem úgy kell fűzni, mint a stoppolást, hogy egyet fönn, egyet lent húzok át a csíkok között. És ettől lesz az egész térbeli - mondja.

S miközben magyaráz, mutatja is, miként kell elvégezni ezt a bonyolultnak tűnő feladatot. Ám rendkívüli tollforgató legyen a talpán az, aki a szavait írásban vissza tudja adni úgy, hogy bárki nekilásson a fonásnak! Pedig nyugtatgat, hogy nem kell hozzá olyan sok leleményesség.

- A fali vitrinekben számolatlan példányt láthatunk, hányat is? - Kérdem.

- Megszámoltuk, háromszázhuszonhetet.

- Melyik a kedvence?
- Mindegyik! - Feleli mosolyogva. - Még az 1970-es években kerültem ki Svédországba, két félévet tanultam a nyelvet Uppsalában, az egyetemen. Később svéd tolmács lettem, és rengetegszer jártam az országban. Nagyon megragadott engem a fonott szív látványa, sokat készítettem én is, itt látható az első, az a piros kockás... Ha egy skandináv meglát egy ilyen piros-fehér kockás szívet, azonnal tudja, hogy karácsony van, mert ez a jelképe. De hogy mennyire elterjedt a kultúrájukban, azt jelzik ezek a könyvek - mutat a fali polcokon sorakozó kötetekre -: barkácskönyvek, karácsonyról szóló mesék, híres festők művei, bélyegek, általános iskolai olvasókönyvek. Mindenütt ott a J betű, ami a karácsony szó, a Jül kezdő betűje, ez mind az öt skandináv ország elsős olvasókönyvében megjelenik.

- De látok ott még valami mást...

- Az egy Gustav Fröbel-hal, amit ő font.

- Tehát Németországban meg halat fonnak? - Csodálkozom.

- Mindent fonnak - magyarázza. - Gustav Fröbel ugyanolyan híres pedagógus volt, mint mondjuk Maria Montessori - , akit most sokkal jobban ismerünk - ; és az, hogy a magyar iskolákban ennyi játékos papírmunka volt, részben az ő munkásságából indult ki. Többek között ő fűzte azt a híres csillagot, amit mindenki a karácsonyhoz társít, csak nem tudja, hogy tőle származik; illetve ez a hal-forma, ami viszont Magyarországon a kreatív hobbihálózatnak lett a jelképe. Ott lógott a Kreatív Hobbi előtt egy hatalmas hal, kint az Üllői úton sokáig - említi meg Harrach Ágnes. S azt is, hogy a Bartók Béla Boulevard - Eleven Tavasz című programja idején, június végén, a három nap alatt körülbelül hetvenöt látogató járt itt. Huszonöten fontak összesen harmincöt szívet. Mert aki már egyet megcsinált, azt még egyet akar! Mondhatni: függőséget okoz. Ám készítettek illatzsákot, terítőt, még baglyot is. 

Újabb látogató érkezik, aki kissé bátortalanul nézegeti az alkotáshoz előkészített színes lapokat.

- Haider Edit vagyok - mutatkozik be a hölgy -, a Társaságnak alapítása óta tagja, s már hosszú ideje az elnökség tagja.

- Most akarja megtanulni a fonást? - faggatom.

- Most fogom - feleli. - Tudom, hogy volt már a múlt évben is kiállítás és foglalkozás, olvastam a Játék Társaság körlevelében, képeket is lehetett látni, nagyon elragadóak, szépek, és nagyon örülök, hogy még mindig ki vannak állítva.

Mint minden tárlaton, itt is lehet beírni vendégkönyvbe. De nem akármilyenbe! Borítója apró kékvirágos, ám a formája - mi lehetne más, mint - szív! "Színek és szívek" - olvasom az egyik bejegyzést - "Milyen egyszerűnek tűnik. De csak annak sikerülhet, aki szívét-lelkét beleadja" - fogalmazott K. Zoltán és Anikó. Többen az élvezetes, tudományos tárlatvezetésért mondanak köszönetet. Emellett a Csák-család további sikereket kíván. Idézek még néhány sort: "Köszönjük a lelkes tárlatvezetést, igazán nem sejtettük, hogy ennyi fantázia és lehetőség rejlik a papírszívekben. Annyira jó volt, hogy ebben a vírusos helyzetben megnézhettük. Rozi, Sári, Ildikó."
Miközben az emlékkönyvet lapozgatom, egy jóhangulatú párbeszéd végére leszek figyelmes.
A magas, őszes hajú férfi fel is áll az asztaltól. Kiderül, hogy Nemes Takách László az, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott főrestaurátora, aki a Képzőművészeti Egyetemen bőr- és papírrestaurálást tanított. Mondhatni, szóbeli megállapodást kötött dr. Györgyi Erzsébet elnökkel.

- Amióta az eszemet tudom, papírmasé technikákkal, masé-tárgyak készítésével foglalkozom - meséli a főrestaurátor. - Régen masé-készítő tanfolyamot is tartottam már itt. Hárman-négyen megkerestek, hogy szeretnék ezt megtanulni. Nekem meg az jutott eszembe, hogyha a Játék Társaság lehetőséget ad, akkor itt taníthatnék. Nyomdatechnikákat, könyvkötést is oktattam az egyetemen. Van ezeknek egyfajta, már begyakorolt módja. Bár ott azért célzottan műtárgyak restaurálása irányába kellett elmenni. Itt viszont más lenne a feladat. Azt mindenki tudja, hogy régen babafejek meg babatestek készültek papírmaséból. Azt is lehet tudni, hogy akár épületek is; háromhajós templomot is megalkottak papírmaséból a XIX. század első harmadában, például London mellett. Azonban a mostani érdeklődők számára nem ez az érdekes; hanem az, hogyan lehet elkészíteni bármit - a kismalactól a villanyvasút terepasztalán lévő papírmasé hegyig vagy az alagútig, amin átmegy a kisvasút. Most, a megbeszélés során szóban megkaptam az engedélyt, hogy közhírré tehessem a tanfolyamot.

- Hogyan fért hegymegi Kiss Áron filozófiatanár életébe a gyermekjátékok gyűjtése? Első hallásra e kettő nehezen összeegyeztethető! - Fordulok Dr. Györgyi Erzsébet néprajzkutatóhoz, a Játék Társaság elnökéhez.

- Kiss Áron sokoldalú és rendkívül fontos személyisége volt a XIX. századi magyar pedagógiának - magyarázza az elnök asszony. - Abban az időszakban, amikor Magyarországon a kisdedóvás kifejlődött, a pedagógiának sok tanítása Nyugat-Európából érkezett hozzánk. De ő fölismerte azt, hogy az óvodás gyerekeknek mégsem német nyelvből lefordított verseket és dalokat kellene tanítani, amikor Magyarországon van éppen elég vers, dal és olyan játék, amik az ő gyermekéveiket betölthetik. Ezeket nagyon jól ismerte, mert Szatmár megyében, Porcsalmán született, és vidéki körülmények között, vidéki gyerekek között nőtt fel, maga is ezeknek részese volt. Pedagógusként már az Országos Tanítógyűlésnek javasolta azt, hogy a pedagógus, ahol éppen él, gyűjtse össze a gyermekjátékokat, a dalokat, a mondókákat. Így jelent meg szerkesztésében, 1891-ben a Magyar gyermekjáték-gyűjtemény - amely megőrizte a mai generációk számára is az akkor még elevenen élő hazai játékkincset. Máig kézikönyvként használják, nemrég jelent meg új kiadása.

- Az Ön érdeklődése mikor fordult és miként a gyermekjátékok felé?

- A Néprajzi Múzeumnak több gyűjteménye volt a kezem alatt, és az egyik a játékgyűjtemény volt. És én csináltam meg a Játékgyűjteménynek a rendszerét, amit - tudtommal - a mai napig is használnak. Abban a nagyon-nagy szerencsében volt részem, hogy amikor 1979-ben a nemzetközi gyermekévet meghirdette az ENSZ, a Néprajzi Múzeumnak azon anyagából, ami a gyermekekről szól, kiállítást rendezhettem, Gyermekélet a régi magyar faluban címmel. Három nagy teremben volt ez, és kezdődött a bölcsőkkel, a kisbabaruhákkal, kezdődött a kisbaba gondozásának az eszközeivel, a kisbabaszállítás, -táplálás eszközeivel, és mivel hogy a XX. századig a gyermekhalandóság és főleg az első évbeni gyermekhalandóság, csecsemőhalandóság magas volt, szép, festett gyermekkoporsók is ki voltak állítva. A második terem pedig a játékoké volt, sok játékot a gyerekek maguknak készítettek: cirokszár-hegedűt, bodza-puskát, bogáncsból bútort, és természetesen felnőttek - nagybácsik, nagypapák - is készítettek számukra játékokat. A kislányok kedvence volt a rongybaba, amit egyszerű formában maguk is elkészítettek, azonban szépen kidolgozott babák is szerepeltek a kiállításon, de ezek már felnőttek munkái voltak. A harmadik terem a tanulásról szólt. Olyan eszközöket lehetett látni, amik segítségével a gyermekeket munkára tanították, a koruknak megfelelően.

- Például amikor az anyuka, mondjuk, tésztát gyúrt, akkor a kisleányka egy sámlin odaállt mellé, és kicsi tésztát nyújtott kis sodrófával kis gyúródeszkán?

- Igen, még engem is így neveltek! Nagyon megtisztelő volt ez minden kislánynak; különösen a falusi létben, amikor már a gyerekeknek a korukhoz mért feladat természetes volt, hogy így vezették be a gazdaság életébe. Az 1979-es gyermekév után sok múzeumban rendeztek hasonló kiállítást, mert a nagy siker és érdeklődés nyomán, a vidéki múzeumban is elővették a hasonló tárgyakat, és bemutatták.
1981-ben éppen talán ezeknek a szellemi mozgásoknak hatására, Kecskemétnek a hatalmas szellemi fellendülése során megnyílt a Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely. Ez mind a mai napig az első magyar játékmúzeumként a magyar játékkultúra letéteményese maradt. Ebben a múzeumban szerveztek egy játékkonferenciát 1986-ban, amire meghívták mindazokat, akik a legkülönbözőbb hivatásokat gyakorolva a játék iránt érdeklődtek. Jelen volt több játékgyűjtemény tulajdonosa. Nagy magyar játékgyűjtőkről tudok beszámolni, akik az én kortársaim voltak: dr. Moskovszky Éva, akinek a gyűjteményéből azóta már Székesfehérváron a Hetedhét játékmúzeum lett; Karlócai Mariann, akinek a gyűjteményét tavaly ősszel szerezte meg a Magyar Kereskedelmi- és Vendéglátó-ipari Múzeum, és várjuk, hogy közönség elé bocsássa, és például a Kelle-család, Kelle Antal, Majercsik Krisztina, akiknek a fémjátékokból van egy egészen kimagasló gyűjteménye. Mellesleg Karlócai Mariann gyűjteménye és, Majercsik Krisztina gyűjteménye is ezekben a vitrinekben bemutatásra került itt időközben.

- 1979-től eltelt pár évtized, amikor azt a nagy gyermekjáték kiállítást megrendezte. De hogyan őrizte meg ezt a játékos kedvet?

- Az 1986-os konferencia után fölmerült egy olyan gondolat, hogy a gyűjtők: a pedagógus, a pszichológus, a játékkereskedő, a játékkészítő, iparművész, kézműves különböző szakmákban tevékenykednek, őket egy egyesület tudná legjobban olyan kapcsolatba hozni. Így alakult meg is 1987-ben, szintén Kecskeméten, a Kiss Áron Magyar Játék Társaság. Szentiványi Tibor volt a társaság alakulásának a motorja, mozgatója, aki már évekkel előtte vezetett egy Meleda nevű játékos kört, ahol főleg logikai játékokkal foglalkoztak. Én a kezdetektől alelnök voltam, 2010-től pedig elnök lettem.

- Most csak gyűjti a játékokat, vagy szeret is játszani?

Meglepődik a kérdésen, de megtalálja a választ:

- Nekem az a játék, hogy működtetem a Társaságot! Minden nap egy kihívás, nagyon gazdag a kapcsolatrendszerünk, folyamatosan új információk jönnek, mindig adódik új alkalom valakit vagy valamit összekapcsolni, amiből új esemény, látvány, élmény születhet.
Volt már itt számos játékkiállítás nemezből, textilből, amilyen anyag csak létezik; különböző alkotóknak a munkáiból, és nagyon gazdag a névsor és a repertoár is. Hozzáteszem, hogy a kiállításaink mellett mindig folynak gyakorlati tevékenységek, mint papírvagdalás, vessző- vagy csuhéfonás; vagy társasjátékokat játszanak, ugróiskoláznak, amit csak el lehet képzelni; azonkívül konferenciákat is rendszeresen rendezünk, a 2014-es konferenciánkból 2017-ben megjelent egy kötet; és épp a napjainkban hagyja el a nyomdát a második kiadás. Mérei Ferenctől vettük a címet, aki a játéknak rendkívül nagy tisztelője volt, az 1930-as években tanulmányt írt a gombfocizásról, amit ma hungarikumnak akarnak elismertetni. Ő fogalmazott így: A játék királyi út. Egy olyan lehetőség, amivel átsuhanhatunk rögök felett, és a játék segítségével megoldást találhatunk olyan dolgokra, amikre más módon nem lennénk képesek.

- Sokszor azt látom, hogy a legtöbb felnőtt elfelejtette a gyermekkor játékosságát. Mintha ez már nem lenne illendő...

- Pedig dédnagymamaként az a véleményem, hogy így lehet megérni a dédnagymama kort! Ugyanis akinek az életéből kiszáll a játék, és mindent teljesen komolyan vesz, szigorúan feladatnak fog fel, annak az élete, bizony, mondhatnám, keserves keresztút. Ha az ember minden dologban talál egy játékos elemet, amivel a legbelsőbb énjét meg tudja mozgatni, és motiválttá tudja tenni magát, akkor ez jó érzést vált ki, ami a lényünket egy kicsit még tovább is röpteti.

Vennes Aranka

Bár most nyári szünetet tart a Kiss Áron Magyar Játék Társaság, ám, ha akadnak érdeklődők, szíves-örömest állnak rendelkezésükre, email-ben előre egyeztetett időpontban: harrachagnes@gmail.com címen. Honlap-címük: www.kamjt.hu