JÖTT, MINT A VADVIRÁG A RÉTEN

Arany Tibor félárva gyermekként élt Budapesten, a Molnár utcában. Történelemre
tanította a háború, túlélésre később a börtön, majd pedig a munkaszolgálat - a Rákosi-
időkben. Részt vett a forradalomban és szabadságharcban; november utolsó napjaiban,
azonban menekülni kényszerült. Mint minden '56-osban, benne is soha nem feledhető
emléket hagytak ezek a hetek.
Élete és munkássága külön figyelemre, tiszteletre méltó - és példaadó. Mind az emigrációban, mind pedig idehaza minden tőle telhetőt megtett valamikori harcostársaiért, '56 emlékéért, anyagiakat is áldozva.

Egészen élete végéig - 2017. május 20-án hunyt el - újból és újból felidézte, értékelte, s
megfejteni próbálta mindazt, ami történt. Alighanem ebben segítette őt az az interjú-
sorozat, amelyet vele készítettem, s amelyből végülis egy kötet állt össze. A címe az ő egyik
mondatát idézi: a forradalom csak úgy jött, mint a vadvirág a réten.
A könyvet 2014. február 28-án mutatta be Pesty László producer, filmrendező a
Vigadóban. Álljon itt néhány mondat a beszédéből:

"Ő és generációja iszonyatosan megszenvedték már a forradalmat megelőző éveket is, sokuk meg sem érhette a szabadság rövid pillanatát, hiszen meghalt a gulágokon, vagy halálra kínozták egy pincében a rendszer pribékjei.

       Ők valóban az életükkel játszottak. A forradalmat megelőző időszakban is, és aztán a forradalomban is. Az életveszély, ahogy a könyvből is kiderül, a mindennapok részévé vált az 50-es években. De '56 októbere az önként vállalt életveszélyről szólt. Akkor, '56-ban a társadalom legkülönbözőbb rétegei - a proligyerekektől a miniszterelnökig - önként szálltak szembe a világ legerősebb elnyomó gépezetével, és annak roppant hadseregével.
       A pesti srácok, az akkori magyar társadalom kisebbsége voltak. Ez adja meg igazán tetteik soha el nem évülő értékét. Ez mutatja meg igazán hősiességüket. Ez világít rá igazán arra, hogy Arany Tibornak és társainak bátorsága micsoda erkölcsi erővel bír. (...)
Megtudhatjuk, hogyan sikerült embert próbáló erőfeszítésekkel átszöknie a határon, és megismerhetjük azt az amerikai társadalmat is, amely végül befogadta őt és társait.
Képet kapunk a 60-as, 70-es évek Amerikájáról, ahol Arany Tibor sikeres lett, igaz, ahogy - több helyen is mondja - nem egyszer napi 24 órás munkával. Bepillantást nyerünk az emigráció sokszor nehéz és ellentmondásos életébe, és abba a gyakran ambivalens viszonyba, ami ezt az emigrációt a kádári Magyarországhoz fűzte."

JÖTT, MINT A VADVIRÁG A RÉTEN
ARANY TIBOR, EGY '56-OS PESTI SRÁC ÉLETE
(Részletek az emigráció éveiből)

A felrobbantott koporsó

       - Mit gondoltak-éreztek-tettek, amikor, 1963-ban, az ENSZ levette a napirendről a magyar kérdést?!

- Akkor különböző gyűléseket tartottunk, és aláírásokat gyűjtöttünk. Ezt a petíciót beadtuk az ENSZ akkori főtitkárának, U Thant-nak. Így történt, hogy amikor Kádár János az ENSZ-be látogatott, nagy volt a felfordulás. A vamzerok, a fülesek, az ávósok szinte ellepték Yorkville-t, a magyar negyedet. Kádár mindig korán hajnalban ment ki sétálni két-három ávóssal a Central Park-ba. Ezt mi kiböktük. Nem akartunk balhét csinálni, mégis balhét csináltunk! Egyik reggel rákiabáltunk a másik oldalról - mert odamenni nem lehetett: "Vesszen Kádár!" Ment az ENSZ-be beszédet tartani, s akkor át lett adva neki a petíció. Nem tudta kivédeni! Ebben játszott szerepet, sokat, a Varga Laci bátyánk - belevaló kis öreg volt! Ez olyan volt nekünk, mint egy gyógyír.
Szóval ilyeneket csináltunk. Szerveztük a nagy tüntetéseket, mikor az erdélyi falvakat kezdték pusztítani.

       - Az már jóval később volt! A nyolcvanas években! De hogyan folytatódott a kinti magyar élet?

- Számtalan tüntetést szerveztünk, elkezdődtek a tüntetések a 60-as évek közepén Ceaușescu ellen. A román követség akkor a 93-as-, a Madison- és a Park Avenue között állt. Középen volt, nagyon nehezen lehetett megközelíteni, ki volt téve a román zászló. Azt is egyszer leszakították, valamelyik másik csoport. Ott is tüntettünk Ceaușescu ellen. Viszont Duray Miklós mellett is tüntettünk bebörtönzése után, a szabadon bocsájtásáért! Voltak tüntetések a Szent Korona hazahozatala végett. Ezek az előjátékai voltak a hazahozatalnak. Próbáltunk folyamatosan hangot adni, hogy min dolgozunk, s hogy annak itthon a helye.

       - Kik dolgoztak ezen?

- A '45-ös értelmiségiekből, katonatisztekből alakult csoport, ahová később mi is csatlakoztunk. Mikor idehaza kitört, a forradalom, ők az egész világ figyelmét fölhívták a mi szabadságharcunkra: New York-ban a Szabadság-szobrot fekete lepellel letakarták.

       - Ez nem lehetett egyszerű!

       - Plan! Meg lett tervezve! Tizenöt-húsz ember megszervezte, hajókkal megközelítették a szobrot, hátukon csomagban vitték a fekete lepleket. Amikor fölértek a szobor tetejére - hiszen belül lépcső van -, kibontották ezeket, és lelógatták.
       Amikor Ceaușescu Amerikában járt, a Waldorf Astoriában volt neki a lakása. Onnan ment az ENSZ épületébe. Este volt a tüntetés. Összejöttünk vagy százötvenen, de a biztonsági őrök nem engedtek közel a bejárathoz. Lovasrendőrök szorítottak ki bennünket, le a járdáról. Ahogy szorítottak le, a román biztonsági autók zártak össze. S Kálmán Laci meg én nem tudtuk kiugrani két kocsi között. Hajszálon múlott, hogy a térdünket össze nem roncsolták az autókkal. Viszont a lovasrendőrök nem tudtak bejönni, hogy védjenek bennünket, akkora volt a tömeg. Megdobáltuk a Ceaușescunak az autóját paradicsommal meg tojással.
       Jó balhé volt. De ha nem csinálsz balhét, akkor nem foglalkozik velünk a média! Senki nem tudja meg, hogy mi ellen tiltakozunk. Sokszor olyat kellett tenni, amit nem akartunk. De kellett, mert máskülönben nem ment híre.
Egy másik történet. Akkor már a román nagykövetség a Third Avenue és a 33. utca sarkánál volt. Ott, ahol az East River 33. alatt alagút megy át. Esős idő volt. Két koporsót vittünk. Összejöttünk vagy kétezren. Le volt az egész Third Avenue zárva, szidták a nénikénket az autósok, akkora torlódást okoztunk. A mi embereink is ott álltak, fényképezték a román épületet, teljes pánikban voltak a románok. A lényege az, hogy az egyik koporsóra ráírtuk: "Itt nyugszik a szabad Erdély". A másikra pedig: "Vesszen Ceaușescu!" Ez a koporsó tele volt tűzijáték-fiolákkal. Szigetelőszalaggal összeragasztgattam a vezetékeket úgy, hogy kívülről nem kellett hozzányúlni azért, hogy robbanjon; időzítve volt.

      - Azt meg hogyan lehetett kiszámítani?!

       - Az időzítést a két utca közötti távolság alapján számítottuk ki. Lemértük azt is, hogy mennyi idő alatt tesszük meg ezt a távot, és ennek megfelelő hosszúságú gyújtózsinórt használtunk - s olyat, ami lassú égésre volt állítva! Óvatosságból előző nap próbát is tartottunk! A koporsót négyen vitték, egyikük dohányzott, s a kellő pillanatban az égő cigarettával gyújtotta meg a kilógó zsinórvéget.

       Annyit még elmesélek, hogy mindezt éjszaka készítettük elő. Mire reggel lett, és minden rendben volt, addigra megszületett egy vers is, amit Gyenis Pista barátom írt, aki szobafestő volt.
       Mielőtt lecsuktuk a koporsót, a rendőrség belenézett - látták, hogy belül benne van néhány csendesebb patron, rendben találták. Mikor odaértünk az épület elé, begyulladt a koporsó, és hatalmas robbanások keletkeztek. Fölrepült a koporsó teteje, szálltak a forgácsok szanaszét. Istentelen pánik tört ki; a fotósok, a televíziósok filmezték: a rendőrök meg jöttek utánunk. Mi pedig mentünk be a tömegbe. Így a lovasrendőrök nem tudtak minket követni! Ezzel a pánikkeltéssel hívtuk fel a figyelmet arra, hogy micsoda falurombolásokat visznek véghez Erdélyben!
       Ekként jutott el a hír a tömegekhez. Tüntetéseket szerveztünk, amik halhatatlanok, örökké emlékezetesek.

- Az viszont egyáltalán nem meglepő, hogy idehaza mindezeknek az eseményeknek híre csak fű alatt terjedt, a legtöbben semmit sem hallottunk! De miként és miért jutott eszükbe a Szent Korona?

- Azért, mert mikor kijöttem Amerikába, akkor ott bennünket piszkos fasisztának neveztek. Mert a Kádár-kormány úgy dobta be a köztudatba külföldön, hogy ez fasiszta fölkelés volt; nácik, fasiszták lettünk! Mindent mondtak ránk, csak azt nem, hogy úriemberek. De nem érdekes. Amikor elkezdtük mozgatni a Szent Korona hazavitelének ügyét, akkor piszkos kommunista lettem: "Miért akarjátok ti hazavinni a Szent Koronát meg az ereklyéket, ti is kommunisták vagytok?!" Azt feleltük, mármint az '56-os Munkacsoport -: "Azért mert Fort Knox-ban, a katonai támaszponton, ahol tárolják, nem szolgálja a magyar nemzet érdekeit! Mert a magyar nemzetnek ez egy olyan ereklyéje, amely életet ad, erőt ad a kommunizmus elleni harchoz, és annak otthon a helye, hogy a nép mellette legyen, ezzel bizonyítsa a hűségét a nemzethez!"

- Kik kérdezték?

- A média, az újságok. Eközben azt is taglaltuk, hogyan került ki a Szent Korona, milyen körülmények között. Aláírásgyűjtésbe kezdtünk, elmentünk a Fehér Házba, és Carter elnöknek a segítségét kértük. Az akkori külügyminiszter, Cyrus Vance, is támogatta az ügyünket. Ugyanebben az ügyben voltunk Torontóban, voltunk Londonban, Philadelphiában, Los Angeles-ben. Elmentünk templomokba, minden követ megmozgattunk. Sikeresen. Egy rendes magyar ember - egy erdélyi - adott sok pénzt, és Ausztráliából eljött a torontói tüntetésre. Sőt, több tucat buszt fizetett ki, amik a tüntetésre szállítottak bennünket. Már amikor hazatelepültem, akkor tudtam meg, hogy III/III-asok ott is voltak közöttünk!
       A történetnek az az érdekessége, hogy akik a legkevesebbet tették az ereklyék hazaviteléért - azok kísérték Magyarországra... Engem nem engedtek haza - mármint be az országba -, de akkor is megtettük, amit meg kellett!
2013. anuár 6-án volt 35 éve, hogy a koronát hazahozták. Ott voltam az ünnepségen, néztem a jelenlévőket. Egyetlen embert sem láttam azok közül, akik az Egyesült Államokban a hazahozatal előkészítésében részt vettek. Szomorú...
       Visszatérve arra, hogy voltam fasiszta, kommunista, buzi, milliomos - mikor mi! Messze vagyok a millióktól! De a lelkem milliókat ér.

       - Közben azért a napi munka mellett, rádiózott. Ezt nem adták ingyen!

       - Szponzorokat kellett szerezni, mert az adásidőt meg kellett fizetni! Sajnos, minden évben több lett. Én, mikor eljöttem, tizenkét éve, akkor 475 dollár volt egy fél óra. Most már majdnem nyolcszáz dollár. Volt, amikor akadtak hirdetők, akkor könnyebb volt.

       - Honnan vette a témákat?

       - Megtartottam az öreg világvevő rádiómat, ami csodákat élt át. 1968-ban vettem. És még mindig úgy szól, mint a kanári madár! Ez egy német Siemens katonai adó-vevő. Tudtam, hogy mikor vannak a római adások, a washingtoni adások, a Voice of Amerika. Be volt állítva, ha én nem voltam otthon, automatikusan rákapcsolódott a szükséges adásra, és fölvette. Én lejátszottam, meghallgattam, és abból kiszedtem, ami engem érdekelt. Akkor a Kálmán Lacival vagy másik munkatárssal, aki éppen szabadnapos volt, leültünk, és megcsináltuk a hétvégi műsort. Volt sok-sok tape-em, negyvenévnyi! De már nincs annyi, legfeljebb nyolcvan darabot hoztam haza. A Lakiteleki Népfőiskolának ajándékoztam, ők fel fogják dolgozni a múltat a jövőnek; hogy lássák: az az emigráció nem volt olyan könnyű! Ezeket az adásokat szívből készítettük, nem pénzért, ez nekünk került pénzbe! Negyven évig! Meg kell mondanom őszintén, az első házasságom erre ment rá. Csak áldozat volt és munka.

       - Saját frekvenciájuk volt?

       - Béreltük azt az adásidőt. Egy spanyol kisebbségi nemzetiségnek adták ki az időt. Azon volt rajta a Kóréh Feri bácsi, derék székely ember, Apatini Gyula és mi. Komoly felelősség volt, mert közben mindenki dolgozott.

- Szerveztek, tüntettek, rádióműsort készítettek, és közben dolgoztak?!

- Mi úgy vagyunk, hogy valahogy az életünket adtuk azért, amiben hittünk. Hittük, hogy ez az ország jobb sorsra érdemes. Ezért kell harcolni, nem szabad könnyen föladni. Ezért vagyok nyugodt... Amiért harcoltunk: van nemzeti függetlenség. És én ezt nem cserélem föl a demokráciáért. Így érzem. És nagyon sokan voltunk így.
(...)

Csak testben, lélekben nem

- Sokszor tapasztaltam: az ötvenhatosok lelke mintha kettévált volna a forradalom vérbefojtása után. Az egyik része tovább élte a hétköznapokat, a másik pedig ott maradt '56-ban. Valahogy ez derül ki az ön élettörténetéből is. Sosem tudott elszakadni. Mi volt az első gondolata, amikor a repülőtéren magyar földre lépett - immár végleg?

- Tulajdonképpen én sosem hagytam el az országot. Lélekben. Csak testben. Mindig az volt a célom, hogy hazajöjjek, és a családomat is hazahozzam. Magyarságra neveljem a gyerekeket. Részben sikerült, részben nem. Mind a három gyermekem beszél magyarul. Sőt, mi több: írnak-olvasnak. És - énnekem ez a hazám. Mikor  '58-ban, a NewYork-i kikötőben néztem a hajókat, és megláttam a LEHEL magyar hajót, elöntötte a szememet a  könny.  Ismét az jutott eszembe, az a magyar népdal: Elindultam szép hazámból,/ édes kis Magyarországból,/ Visszanézek félutamból,/ szememből a könny kicsordul... És 2001. december 17-én ezzel az emlékkel léptem le a repülőről, amikor megérkeztem Amerikából. 

(...)