KÉT VILÁG KÖZT

      Mi, hunok és magyarok mindig befogadó nemzet voltunk. Élvonalban harcoltunk és hullottunk. A tatárjárás és a török uralom pusztítása utáni betelepítések során felmerült a befogadó ország iránti hűség és identitás kérdése. Csaknem ezer évig a "deák" nyelv - a latin - próbált hatással lenni ősnyelvünkre. De melyik nyelv lesz akkor a bevándorlók gyermekeinek domináns nyelve? Ősnyelvünk bizonyult erősebbnek. Az első világháború széthullott osztrák-magyar birodalom lakosainak csaknem hetven százaléka szláv anyanyelvű volt - amint azt a mellékelt demográfiai térkép is mutatja. Azonban az évszázadokon keresztül ránk erőltetett németesítés eredményeként a kiegyezés utáni magyarosítás is további etnikai feszültségeket okozott. A trianoni új határokkal a többségi vagy vegyes kultúrcsoportoknak kisebbségi, alárendelt szerep jutott. A beilleszkedésre ítélt kisebbség szociális összetétele meghatározó volt a nyelvi értékek megőrzésében, kultúrigényében, amit erősen befolyásolt értelmiségiek kivándorlása. Nagyon fontos az anyanyelv megőrzése, de a befogadó ország nyelvének elsajátítása is. Vajon a honvágy szerepe, a lojalitás-kötődés a befogadó országhoz a kétnyelvűség függvénye?

MAGYAR IDENTITÁS A DIASZPÓRÁBAN

GONDOLATOK A TÖBBNYELVŰSÉGRŐL

      Nem mindegy, hogy a kisebbség alkot többséget egy adott területen vagy szórványban él. Személyes tapasztalattal mindekettőből rendelkezem: a Székelyföldön éltem 2006-2007-ben, ahol - meglepetésszerűen - még az odatelepedett holland is magyarul tanult meg, románul alig néhány szót tudott. A helybeli románok nagy része is beszél magyarul, mert az a többség nyelve, és a munkaviszonyhoz, a megélhetéshez szükséges. Szomorúan olvastam a helybéli újságban, hogy a magyar anyanyelvű, érettségiző fiatalok fele megbukik román nyelvből, és pótvizsgára szorul.
Százegy éve lesz június 4-én, hogy aláírták a trianoni békediktátumot. Ez az idő legalább három nemzedéknek felel meg. A székely makacsságnak köszönhető, hogy példamutatóan megőrizték nyelvi- és kulturális értékeiket. Viszont magasabb szinten kellene magukévá tegyék az ország nyelvét, hogy legalább tudják: mit mondanak a hátuk mögött. Ezt megtapasztaltam a közjegyzői irodákban is, ahol nagy összegeket gomboltak le elemi dolgokért a román nyelvismeret hiányában. A világháborúk utáni lakosságcserék, erőszakos ki- és betelepítések ellenére a Felvidék és a Délvidék magyarsága tiszteletreméltóan ápolta ősi kultúráját a ránehezedő beolvasztás nyomása alatt.

      Nagyon nehéz feladat! A jó nyelvismeret viszont gyakran lefegyverzi az ellenszenves magatartást tanúsítót. Ha mi nem tanuljuk meg a befogadó ország nyelvét, akkor miként várhatjuk el, hogy más megtanulja a miénket, magyar többségű területen? Ez a minimum, amivel tartozunk a befogadó országnak. Arról nem is szólva, hogy annyi embernek számítasz, ahány nyelven beszélsz. A mai technológiával ez adott, minden televíziós készüléken gombnyomással hozzáadhatók feliratok a választott nyelveken. Feleségem, akinek a magyar nem anyanyelve, koreai történelmi sorozatokat néz, magyar szinkronnal vagy felirattal, ami kitűnő nyelvtanulási módszer.
Fiatalon a Nagy Kázmér király által, 1364-ben alapított krakkói Jagelló Egyetem nyelvtudományi tanszékére nyertem felvételt, szülőhazám mégsem engedett el. Akkor, 52 évvel ezelőtt, Kanada lett az úti célom. Szórványban élek, hármas identitással. A családom, munkám, barátaim, az otthonom Kanadában van, de a szülőhazám Magyarország; a gyökereim pedig Székelyföldbe-Erdélybe kapaszkodnak. Amikor erről faggatnak óhazai rokonaim, mindig az a válaszom, hogy a legjobb a repülőn, mert mindkét irány hazafelé mutat.

Ugyan hányszor kérdezték már meg tőlünk, idegenbe szakadt hazánkfiaitól, hogy hová valósiak vagyunk? Ezt nem az idegenszerű kiejtés miatt vetik föl. Az érdeklődőnek földrajzi tudásához igazítom a válaszokat: Transylvania - amit ugye Pennsylvania-val kevernek össze. Vagy Kanadát illetően, amit számos amerikai gyarmatnak néz, ha egyáltalán tudja melyik irányban van - ilyenkor eszkimó kémnek adom ki magam. Szemtelen angolok esetében az "ugye kár, hogy elvesztettük Indiát?" - mondókámmal állom a sarat. A lenéző megjegyzést könnyen lehet humorral semlegesíteni, persze mindig valakinek-valaminek az árán. A humor viszont a legutolsó, a legnehezebb, amit elsajátítunk egy idegen nyelven. Azonban enélkül nem érzem otthon magam az adott országban.
Megfontolandó Kodály Zoltán kétnyelvűségről alkotott véleménye, hogy az ember először a saját kultúráját ismerje meg alaposan, mert akkor jobban fogja tisztelni a szomszédaiét. Nyelvészettel is foglalkozott, 1905-ben a tudományegyetemen magyar-német szakos tanári diplomát, 1906-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Fáradhatatlanul küzdött a helyes magyar nyelv- és általában a nemzeti tradíciók megőrzéséért. Ugyanez vonatkozik a gyermekdalokra és a népdalokra, a gyermek az anyanyelvén kell ezekkel megismerkedjék. Ám ennek oktatása miként lehetséges egy multikulturális társadalomban? Amerikai meghívása során szembesült ezzel a kihívással, ami szakmai beszélgetések témáját képezte dr. Dániel Ernő karmester és felesége, Katinka - egykori tanárnőm, az amerikai Kodály-mozgalom egyik alapítója - Santa Barbara-i otthonában is. Amikor egy közösség nem adja tovább nyelvét és kulturális értékeit a következő generációknak, azok beolvadásra, előbb-utóbb asszimilációra ítéltetnek. Ezt a témát feszegette előadásom, Katowice-ben, 2009-ben, a 19. Nemzetközi Kodály Szimpóziumon. A címe: A domináns kutúra nép- és műzene értékeinek bemutatás és megőrzése, olyan közösségek állami iskoláiban, ahol a kisebbség alkotja a többséget".

Minden ember alapvető lelki igénye hogy szeressék és elfogadják. Ez a kommunikációra vágyó lelki szomjúság a gyerekeknél különböző formában nyilvánul meg. A kicsinyeknél elsősorban a beszédkészség kialakuló szakaszaiban tapasztalható, és annak fejlődését serkenti. A legtöbb gyerek szeret sokat beszélni azon a nyelven, amelyhez erősebb érzelmi szálak kötik, s amelyet az édesanya beszél. Mi tehát az anyanyelv? Az első nyelvet jelenti, amit a gyermek legjobban ismer, leggyakrabban használ; s amelyen a legjobban képes gondolatait kifejezni. Egyre gyakoribb jelenség vegyes családoknál az apanyelv - a globális mobilitás révén -, hogy a két szülő más-más nyelven beszél a gyermekkel. A fogalmak-gondolatok több nyelven történő iktatása elősegíti az agyi fejlődést és kommunikációs készséget; hatásos ellenszere a feledékenységnek is. Agyvérzést szenvedett, előtte több nyelven jól beszélő betegekkel végzett kutatások igazolják, hogy gyakran csak az egyik nyelv károsodik.
Ezt a kétnyelvűséget a múltban negatívan értékelték. Ma már nevetséges, de elrettentő példaként említették, hogy retardációt, balkezességet, kancsalságot, dadogást, sőt, skizofréniát is okozhat. Hugo Schuchardt, grazi nyelvész szintén nem tartotta hasznosnak a kétnyelvűséget 1950-ben. Elképzelése szerint a kétnyelvű személy egy olyan valaki, akinek egy íja van két húrral, de mindkettő gyengén feszül. A modern elméletek azonban szembeszállnak ezekkel: a nyelv ismeretén és használatán túl ugyanis sokkal nyitottabb lesz a világra egy kétnyelvű családban nevelkedő gyermek. Pedagógusként csodálattal figyelem, hogy az emigránsok gyermekei milyen gyorsan és tökéletes kiejtéssel sajátítják el a befogadó ország nyelvét. Diákjaimnál is észrevettem, hogy az új bevándorlók gyermekei már egy év után, idegenszerű kiejtés nélkül tolmácsoltak szüleiknek angolból.

A két- vagy többnyelvű ember anyanyelvének mondhatja az elsőként megtanult nyelvet, de a legjobban ismert vagy a legtöbbet használt nyelvet úgyszintén. Gyakran megkérdezem a diaszpórában élő, magyar szülőktől vagy a vegyes-házasságokból származó gyermekektől, hogy milyen nyelven álmodnak, számolnak vagy játszanak a testvéreikkel? Igencsak eltérő válaszokat kaptam! Akadtak, akik anyanyelvükön álmodtak és számoltak; ám leggyakrabban a befogadó ország nyelve volt a meghatározó - ugyanezt tapasztaltam gyermekeimnél és unokáimnál is! Mint kanadai magyar kultúrszervezetek vezetője, pedagógus, szülő és nagyszülő, érdekes tapasztalatokat szereztem arról is, hogy mennyire különböző a kommunkáiós készségük. Sokat számít, hogy melyik szülő tölt több időt a gyermekkel. Gyakran az apanyelv elsajátítása nehezebb folyamat. Teljesen jogos a kérdés a gyerekektől: miért beszélünk apa nyelvén, ha ő is tud anya nyelvén?

      A kétnyelvű bikulturális intentitástudat - a bikulturalizmus - nemcsak a befogadó ország nyelvének, hanem kultúrájának birtokba vételét is jelenti. Még nagyobb kihívásnak néznek elébe a vegyes-házasságok gyermekei egy harmadik országban, mert ott már a multikulturalizmussal találkoznak. Bámulattal követem legkisebb, francia-tagozatos - de angol anyanyelvű - unokáim erőfeszítéseit, hogy elsajátítsák a tökéletes kiejtést a magyar és kínai nyelvleckék során. De nekünk, nagyszülőknek-szülőknek sem egyszerű a többnyelvű gyermeknevelés. Nagy kitartást igényel, de ez minden esetben megtérül! Mert nyelv nélkül nincs kultúra.
Kultúra nélkül pedig nincs identitás!

dr. Domby Pali
Kelowna, Kanada