KISBÖRTÖNBŐL A NAGYBÖRTÖNBE SZABADULTAK
Ma már tudjuk, hogy 1989-ben a nyugati nagyhatalmaknak is - akik cserben hagyták Magyarországot 1956-ban - érdekükben állt a Szovjetunió és a szovjet befolyási övezet szétbontása, hogy ennek országai csatlakozzanak az egységes, globális tőke-uralta világrendszerhez. Jó szándékot mutatva támogatták hazánkat a rendszer megváltoztatásában. Valós céljuk azonban az volt, hogy új piacot biztosítsanak maguknak, csak később vált világossá. Sok, Nyugatra menekült ötvenhatos tért haza, arra számítva, hogy segíthet. Hogy nem egészen így történt, annak okairól is szól ez az interjú.
INTERJÚ REGÉCZY-NAGY LÁSZLÓ TIB-ELNÖKKEL
- A bő négy évtizeden át regnáló szovjet gyarmati hatalom módszeresen irtotta a "Horthy fasizmus" államgépezetének még sokáig pislákoló lelkét-szellemét is, mert hát Rákosi elvtársnak itt sürgősen sztálini rendszert, proletárdiktatúrát, "felsőbbrendű" tervgazdaságot kellett építenie - emlékszik vissza Regéczy-Nagy László. - Erre viszont, az itt talált magyar valóság egyáltalán nem volt alkalmas. A vörös zászlónak valóban világot kellett váltania itt, a köztudat gyökeréig hatoló osztályharccal, irgalmatlan pusztítás és a valósággal mit sem törődő építés révén. "Mi, kommunisták, azzal építettünk, amivel romboltunk és azzal romboltunk, amivel építettünk" - imígyen vallott magukról egy revizionista rabtársam.
Ma már keveseket kell meggyőznünk arról, hogy a tarvágás, amelyre a veres őrület világszép politikájának felépítéséhez szükség volt, a lelketlen pusztítás és lélekrothasztás emlékét hagyta maga után. A termelőeszközök önpusztító államosítása mellé, teljes elitesedést is diktáltak Moszkvából. Így aztán Rákosi és Sztálin 45 esztendeje alatt, éppen azokat a tulajdonságokat lúgozták-taposták ki a magyarságból, melyek a 89-90-es világválsághoz annyira szükségesek lettek volna. "Na, a magyar munkásosztály most bebizonyította, hogy sohasem lesz megbízható szövetségese a nagy Szovjetuniónak!" - Ezt a vizsgálótisztem mondta, valamiféle keserű pillanatában. - "Ha pedig ellensége, akkor teszünk róla, hogy szétzilált, elvtelen kispolgári massza legyen." Én pedig még akkor is az '56-os valóságban fogant magyarságról álmodoztam.
Emlékezzünk csak, a "parasztsággal szövetkezett munkásosztály" létezett a politika színpadán, betanított kórusként. Ők maradtak meg nemzetfenntartó elemnek, s az ő fiaik-lányaik jártak egyetemre, meg tanultak szakmát a rendszer iskoláiban. A párt szüntelen magyarázta nekünk, hogy ők a hatalom egyedüli jogos birtokosai! S az elmélet behatolt a tömegbe, és ott anyagi erővé vált.
Azt is alig tudja valaki is, hogy az a 21 dollármilliárdnyi államadósság, amely örökségből ránk maradt, akkori teljes export kapacitásunk négy-öt esztendejével ért fel.
- Ön most azt összegezte röviden, hogy ilyen alapokra épült hazánkban a politikai-
gazdasági változás. De ebben a rendkívüli nehéz helyzetben felálló MDF-kormánynak módjában állt-e egyáltalán, hogy gondoljon-építsen a volt forradalmárokra, szabadságharcosokra?
- Amikor az első szabad választások után, a még igazán párttá sem alakult MDF-nek
azonnal kormányt kellett alakítania, meg a nyugati demokráciák igényeinek megfelelő államgépezetet szerveznie, kiderült, hogy jónéhányan, "gyorstalpalós szakemberek" voltaképpen az összerogyott szocializmus szolgalelkű sírásói voltak. A párt parancsainak kritikátlan végrehajtásán túl, alig-alig értettek máshoz. A félévszázados szovjet gyarmati lét következményei hosszú árnyékot vetnek arra, amit 89-90-ben, felszabadulásként reméltünk megélni.
-Nem gondolja, ellent mond ennek az a tény, hogy például az akkori államfő igazán '56-os volt!?
-Szemtanúként állíthatom, hogy az SZDSZ kegyetlen szigorral tartotta markában azt a
kishíján kivégzett igaz '56-ost, aki akkor még a barátom volt. A "magyar" liberálisok tettek róla, hogy az ő országlásukat a pénzvilág uralmának biztosítása jellemezte, a legfőbb közjogi méltóság - Göncz Árpád - személyének felhasználásával. Ez volt nagyjából az a belső helyzet, amelyet örököltünk. Sok-sok fogolytársunk meg is tagadta, hogy mindezt felszabadításnak tekintsük, hiszen ezért a "katyvaszért" ugyan hány magyar adta volna az életét?
Aki viszont nem gondolta végig, kínkeservesen, a haza ügyének alakulását a zárka csendjében, majd a kisbörtönből a nagybörtönbe - a Kádár-i diktatúrába - szabadulva, az nem is nagyon értheti meg, miként szalad el az idő az élet valósága, a hősi korok résztvevői mellett.
-Pontosan mire gondol?
-Én a Bibó-perben voltam a harmadik vádlott. Ott másképp ment a koncepciózás.
Addigra már csődöt mondott az a Rákosi-féle módszer, hogy betaníttatták a vádlottal a vádiratot, és neki azt föl kellett mondania a bíró előtt. Nálunk úgy működött már a dolog, hogy egyszerűen nem vették tudomásul azokat az elemeket és bizonyítékokat, amelyek nem illettek bele a per koncepciójába. Ez 1958 júliusában történt. Az volt a bíróság elképzelése, hogy minimum két kötelet ad. Egyet Bibónak, egyet Göncznek. Aztán az ügyész figyelmeztette a védőmet, hogy kösse fel a nadrágját, mert engem is át akar minősíttetni egy per egyesnek. Végül mindannyian megúsztuk. Az indiai diplomácia lépett közbe Moszkvában.
Amit a kommunisták komolyan vesznek, az a hatalom! Erről a végső bizonyítványt 1960 táján állították ki, amikor Hruscsov elvtársék az utolsó, XXII. pártkongresszuson tételesen beiktatták a Szovjetunió céljaként, a teljes győzelmet mind az öt földrészen, mégpedig 1972-ben! Ezt ma sokak el sem hiszik nekem.
Az "igazság pillanata" végül is, csak eljött. Kiderült, hogy - Madáchot parafálva - az elhagyott oltárnak senki sem akar a mártírja lenni. A proletárdiktatúrát fenntartó parancsgazdaságot - Kádár jelenlétében - a főkáderek kezdték el felszámolni, véres kezüket meg sem törölve. Rövidesen jött az új recept, Horn Gyulától: "Meg kell teremtenőtök a szocialista tőkésosztályt". Hogy nem szakadt le az ég! Mintha mindenki természetesnek vette volna a Lenin-i élcsapat ilyen osztályárulását, pedig fénykorában ennél kevesebbért is osztogatták a halált.
Valóban nem látható, hogy miféle magyarságot alakított ki Aczél elvtárs kegyetlen
lélekmérgezése? A rendszerüket parádés romlásba navigáló élcsapat helyébe, tiszta múltú, demokratikus politikusokra, állami tisztviselőkre volt szükség, akik le tudják vezényelni az átállást a becsődölt proletárdiktatúrából az Európában alkalmas magyar demokráciába, valamint életképes piacgazdaságba. Micsoda feladat!
-Élt még az '56-osokba a haza iránti elkötelezettség; a remény, hogy befejezhetik azt,
amiért harcoltak; hogy láthatják: nem volt hiábavaló!? Akkor mégis, Ön szerint, mi az oka annak, hogy a rendszerváltozásnak nem lettek meghatározó szereplői?
-Az első politikai garnitúra - nem váratlanul - elkopott a használat során. Valóban ott
lett volna a helye a sajnálatosan képzetlen, a vörös szőnyeg alól kikerült "56-os páriáknak, ebben az eleve tudható elvérzésben? Gondoljunk az új demokratikus világ építésének szinte lehetetlen nehézségeire!
Az "igazság pillanatát" megérő bajtársak, jellegzetesen megálltak a fejlődésben, a börtön kapuján kilépve. Attól kezdve a hatalom súlyát érezhették, valahányszor tovább akarták képezni magukat. Pedig ha ez a tartalék valamilyen szakmára irányult volna...! Nagyon hiányzott az a kétszáz-ezer, Nyugatra menekült magyar, akik a világon mindenhol megállták a helyüket!
Néhány '56-os értelmiségi azért feltűnt a politikában, ám ők főleg revizionista Nagyimrések voltak, akik az SZDSZ csalóka színeit csillogtatták - szintén az áhított hatalom megszerzésére. Ez a fajta "magyar politikus" jellegzetesen bolsevik múltú, s bár kigyógyult az életét fenyegető sztálini változatból, kizárólag a további hatalom-birtoklásban érzi magát biztonságban a sok "fasiszta" között.
Hát ezekkel a profi gladiátorokkal kellett volna a társadalom aljáról előkerülő öregeknek
megküzdeniük - nem is saját karrierjükért, hanem a haza szabadságáért! A mai magyarokkal '56 harcát ismét elkezdeni? Aki ezt erőltetné, önmaga alkalmatlanságát bizonyítaná, de ékesszólóan! Hiszen '56-ban sem volt a vakmerő magyaroknak pozitív, használható politikája!
Azt is lehetett tapasztalni, hogy nem mindegyiküknek volt meg a kellő önismerete. Például az Amerikából frissen hazatért egykori szabadságharcos bejelentette igényét a honvédelmi miniszterségre, ám kiderült róla, hogy emigrációban jórészt állattenyésztéssel foglalkozott, ami becsületes munka, de semmilyen bársonyszékre sem készít elő. Így lett Für Lajos történész a miniszter, csak kevéssel jobban közelítve meg a kívánt szaktudást. Pedig nem volt kis feladat a Varsói Szerződés népi káder-hadseregét, néhány év alatt a NATO-tagságra felkészíteni. Sajnos, néhány más minisztérium élére, talán még ennyire sem találtak szakértő - de tiszta múltú - értelmiségit.
- Hallottam idős-idősödő szabadságharcosoktól, ha kellene, most is fegyvert fognának és kimennének az utcára. Ilyen megszállottság és hit él még bennük?
- Valóban lehetett még hallani korábban ilyen hangokat, a rendszerváltozás után is. Pedig 1990 is a csodák éve volt, ám nem úgy ahogyan a zárkákban reméltük. Némely naiv és - már megöregedett '56-os, a pártszervezés nem éppen ígéretes útjára tért, és osztozott vagy egy tucatnyi magyar sorsában. Felmorzsolódott az energiájuk a hatalomért vívott harcban!
Most kell nagyon vigyáznunk: milyen emberség alakul ki közöttünk. Bibó István szerint az elit legfőbb feladata, hogy az élet értelmes élésére, a vészhelyzetekben való erkölcsi viselkedésre, valamint szükségleteink gazdagítására, finomítására és elmélyítésére mintát adjon, tehát kultúrát teremtsen. Ha valaki erre a feladatra szövetkezik más magyarokkal, többet tesz a nemzedékéért, mint bármely hivatali székben ülve.
Szinte teljesíthetetlen, de célként igen kívánatos tanács.
Vennes Aranka
Regéczy Nagy Lászlót 1944-ben avatták hivatásos tisztté, s az esztergomi harckocsiezred újoncaival máris Németországba irányították, ahol a következő évben angol hadifogságba esett. Másfél esztendő múlva szabadult, itthon megszüntették szolgálati, és megfosztották rangjától. 1948-ban az angol nagykövet gépkocsivezetője lett, a forradalom és szabadságharc alatt így volt módjában Bibó István memorandumát átadni a nagykövetnek, és Nagy Imre egyetlen megmaradt írását eljuttatni a nagykövetség titkárához, Göncz Árpád kérésére.
1957-ben 15 évre elítélték, a börtönből U Thant ENSZ-főtitkár közben járására szabadult 1964-ben. Sorsa annyiban különbözött társaiétól, hogy nyelvtudása révén állastalan fordítóként dolgozhatott 1990-ig. Az év augusztusától a Köztársasági Elnöki Hivatal főosztályvezetője lett, visszakapta tiszti rangját, az államfő szárnysegédjeként szolgált. Részt vett a Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakításában, 1996-ban elnökévé választották, amely tisztet 2018. január 18-ig, mandátumának lejártáig töltött be.
Ezzel a korábban készített beszélgetéssel emlékezem meg - mély tisztelettel - Regéczy Nagy Lászlóról, aki 2021. július 14-én visszaadta lelkét Teremtőjének.
Nyugodjék békében!
