KOPJAFA MINDEN SZÁL FA

Itt nyugszunk,
vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
Megcselekedtük, amit megkövetelt haza.
Szimonidész (Kr. e. 556-468)

E történet úgy él a köztudatban, hogy háromszázan voltak ők, a görög hősök. Kr. e. 480-ban, a Közép-Görögországot és Thesszáliát elválasztó Thermopülé-i szoros szűkületében védték szülőföldjüket. Szembe szálltak az árulás következtében őket hátba támadó hatalmas perzsa túlerővel, nem adták meg magukat, harcoltak mindhalálig.

Történészek vitatják ugyan számukat, de az életüket feláldozó katonák heroikus küzdelme, fölényes erkölcsi győzelme nem vitatható!
Minden esztendőben, március 15-én tisztelgünk az 1848-49- es forradalom és szabadságharc emléke előtt. Hiába telt el 173 év, nem feledkezhetünk meg a hősökről, a rövid ideig tartó szabadságról. Korábban az ország minden szegletében; a fővárosban a Magyar Nemzeti Múzeumnál, a Duna-parti Petőfi szobornál, a Bem szobornál; s mindenütt, megünnepelték ezt a napot - határon innen és túl. Most a világjárvány miatt nem nyílt lehetőség, hogy összejöjjünk ezeken a szinte "szent" helyeken, hogy felidézzünk egy-egy eseményt; tisztelegjünk a hősök emléke előtt.
A technika segítségével azonban felmutathatjuk azokat az erényeket, amelyeket ők képviseltek, és amelyek az Európai Unió korában is alapértékeket jelentenek. Ilyenek a nemzethez kötődés érzése, a hazaszeretet, a hagyomány és az elődök tisztelete, a múlt ismerete, az egyéni érdekek közösségi érdekek mögé helyezése, a hiteles életvezetés és még hosszan sorolhatnám.

Mindezek azonban a forradalom és a szabadságharc mély ismerete nélkül csak jelzők, szavak lennének; ha nem jelenítenének meg olyan eszményeket, amelyeket például a székelység képviselt. 1849. augusztus 1-jén, a Nyergestetőn, Tuzson János honvéd őrnagy vezetésével egy maroknyi honvédcsapat közel fél napon át feltartóztatta a sokszoros túlerővel támadó orosz-osztrák sereget. Említenek kétszáz katonát, más történészek többet.
De a számok feletti polémia ne térítsen el bennünket attól a történelmi ténytől, hogy a csapat itt is árulásnak esett áldozatuk: egy kászoni oláh pásztor, szintén hegyi ösvényeken át -akárcsak Thermopülénél - vezette az ellenséges sereget, s támadta hátba a székely harcosokat. Nyergestető, ez a 878 méter magas hágó, a Háromszéki-medencét és a Csíki-medencét összekötő átjáró, ugyanolyan heroikus és önfeláldozó csatának lett tanúja, mind hajdan a görög szoros. Akárcsak a thermopüleiek, ők is látták, tudták, hogy csak egy választásuk van. Ők voltak a "végső bástya", amely felfogta az áradatot. Otthonukat, szeretteiket védték. Aznap több támadást vertek vissza, sebesülten, vérezve küzdöttek, s az iszonyú haderő megtorpant.
Utolsó emberükig harcoltak, és elestek. Hátborzongató a történelmi párhuzam. Lelki könnyebbség viszont, hogy nem a saját vérünk volt az árulójuk.
Kopjafa állítja meg az arra járót, s az 1897-ben állított emlékmű, hogy figyelmeztessen: bátrak voltak, akik mertek - harcolni és meghalni. A hazáért.
Kányádi Sándor: Nyergestető című költeménye úgyszintén megörökíti meg emléküket. Ezt a verset kötelezően kellene tanítani minden magyar iskolában:

Csigás Zoltán

Kányádi Sándor:
Nyergestető

Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák

egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.