KÖVETKEZHET A HITÜNK SZERINTI FOLYTATÁS, MERT AZ ÉLET ÖRÖK

Sietünk, rohanunk nap mint nap, hol az idő után, hol előle.
"Az idő foglyai vagyunk mindnyájan" - mondja Bagdy Emőke professzor asszony -, "megszületünk, felnövünk, kibontakozik személyiségünk a lehetőségeiben..." Ha ifjan előre nézünk, tengernyit látunk magunk előtt, amikor már visszafelé tekintünk, nem tűnik soknak, amit magunk mögött hagytunk. Alig hisszük el, amit a számok mutatnak. "A múló objektív idő tudomásul vételéig a belenyugváshoz, elfogadáshoz vezető úton végig kell küzdenünk magunkat" - fogalmaz később a professzor asszony. Mindezek ridegen hangoznak, ám ő, a vele készített interjúban kibővíti a látókört, mi által bölcsebbé válhatunk - szinte felülről-kívülről nézhetjük saját sorsunkat.

INTERJÚ BAGDY EMŐKE PROFESSZORRAL

A címére már nem emlékszem annak a kínai mesének, ami úgy kezdődik, hogy a császár megölet minden öreget. Egyszer azonban olyan támadás éri az országot, hogy az uralkodó nem tudja, mi tévő legyen. Egy ifjú ad bölcs tanácsot, s azáltal megmenekülnek. Azonban további bajok jönnek sorozatban, s ismét a fiatal által adott tanácsok oldják meg a nehéz helyzeteket. A császár magához hívatja az ifjút, aki nagy nehezen bevallja: ő bizony elrejtette a nagyapját, tőle származnak ezek a megfontolt tanácsok. Azontúl a császár megbecsüli az időseket, akik életük végéig nagy tiszteletnek örvendenek birodalomszerte…

A meséknek mindig jól kell végződniük, de a mai, káoszos időkben gyakorta inkább az öregek lenézését, megbélyegzését tapasztaljuk. A napokban történt, hogy egy idős nő bizonytalanul kapaszkodva lépegetett le a buszról. A mögötte álló fiatalabb férfi úgy elviharzott mellette, majdhogy le nem lökte, sértő megjegyzést téve rá és korára. Az idős nő így már csak magának mondhatta: "azért, mert megöregedtem, még nem vagyok hülye!"

Prof. Dr. Bagdy Emőke professzor Emerita, egyetemi tanár, klinikai szakpszichológus, kiképző európai pszichoterapeuta ezt az életszakaszt egyik könyvében, szellemesen "második félidőnek" nevezi. Erről a gondolatáról kérdeztem őt.

– Beszéljünk először az időről – kezdte a professzor asszony. – Hiszen az idő foglyai vagyunk mindnyájan. Megszületünk, felnővünk, kibontakozik a személyiségünk a lehetőségeiben. Ahogyan a Nap felkel, és delelőre is ér, úgy mi is a csúcsra jutunk, a negyvenes éveinkre érjük el legjobb lehetőségeinket, hogy valakik legyünk a hivatásunkban, és szülőként tovább vigyük gyermekeinkben az életet. Beteljesítjük a magunk módján az élet törvényét, amely így szól: védd az életet, vigyázz rá, ne engedd bántani, és vidd tovább. A csúcs után – ezt általában fordulónak, krízisnek tekinti a pszichológia – következik a "második félidő", amelynek során fokozatosan ki vagyunk téve a viruló képességek gyengülésének. Az anyag fárad, testünkben is a sejtek kezdenek megkopni, a természet törvénye szerint az élet ősze következik be. Azután az élet tele, a beteljesített földi élet lezárulása, amely hitünktől függően új kapunyitás vagy örök álom, megsemmisülés.

Van objektív és szubjektív idő. A Kronosz, vagyis a mérhetővé tett, objektív idő az életéveket jelenti. A külvilág, az emberek eszerint viszonyulnak hozzánk. Ha elértünk egy bizonyos kort, akkor öregnek tekintenek, akár azokká váltunk már, akár még nem tart ott a fizikum és a mentális állapot. Ezt jól kifejezik az ilyen mondatok: "Jól tartod magad… Fiatalos vagy a korodhoz képest". Sőt, kitalálták a szépkorú kifejezést, ami azt a látszatot kelti, hogy az öregség sok jót hoz az életünkbe. Kár azonban szépítenünk, ez a veszteséges életszakasz. Amikor az úgynevezett idősödésről beszélünk, rögvest két síkban léphetünk tovább. Az objektív jelek alapján hanyatlónak érezzük : "Szaporodik fogamban az idegen anyag, s testemben a halál" – mondja József Attila.

A szubjektív idő egészen más. Ezt az agyunk működése teszi lehetővé. Az emberi agy jobb féltekéje az érzelmi szabályozó, ennek pedig fogalma sincs az időről, és tér-idői dimenzióban semmibe veszi a realitás törvényeit. Ez a szubjektív idő a Khairosz, amelyben soha senki nem érzi magát öregnek, ha elviselhető állapotban tudja megélni a dekadáció éveit. Látja, hogy őszül, fogai már nem a régiek, testének rugalmassága gyengül, emlékezete néha nem működik a megszokott módon, de e jelek és átélések ellenére az érzelmi tudata nem érzékeli magát lankadónak, fáradtnak, megkopottnak és öregedőnek, hanem életérzésében ifjú maradt. Picasso ezt mondta nyolcvan évesen: "Most, hogy nyolcvan lettem, akár 18 is lehetnék, úgy érzem magam". Aki elég épségben megőrzi képességeit, az soha nem érzi magát idősen öregnek, hanem büszkén fitogtatja, mennyire fitt, és milyen jó karban van.

– De nem kerülünk ellentmondásba önmagunkkal, ha a "második félidőben" nem veszünk tudomást testünk anyagának kopásáról, a mozgás, a gondolkodás lassulásáról?

– A "második félidő" konfliktusos életidőszak. A tapasztalható veszteségek, hanyatlás, dekadáció elleni lelki tiltakozás sokféle változást provokálhat. A válások, az idősödés idején fellépő kapuzárási pánikok, az újrakezdési, nősülési-párkeresési történések kifejezik mindenezeket. Nem adjuk fel könnyen! Aki feladja az ifjúság illúzióját, azt komor életérzések és depressziós állapotok fenyegetik. A múló objektív idő tudomásul vételéig, a belenyugváshoz, elfogadáshoz vezető úton végig kell küzdenünk magunkat. Ez az öregedés. Az öregség már állapot, amihez évtizedeken át tartó út vezet, a csúcsról a völgybe. A csúcsot latinul klimaxnak nevezzük.

Miközben szubjektív tudatunk tiltakozik az ellen, ahogyan az objektív külvilág már idősnek, öregnek tekint vagy így nevez, és gyakran megbántódunk, ha ezt valamiképp tudtunkra adják mások. Saját korosztályunkon bizony meglátjuk az öregedés jeleit, csak tapintatból nem szembesítjük őket ezzel. Amit rajtuk látunk, azt magunkra nem vonatkoztatjuk.

Az öregedéshez vezető út veszteségek útja, krízises és nehéz lelki folyamat, amelyben a nagy szembesülések fájdalmai nyomokat hagynak. "Akkor eszméltem rá, hogy öregszem, amikor egy fiatal átadta a helyét a villamoson: 'néni, tessék leülni'… Hogyan? – kérdeztem magamtól? Néni vagyok? Öreg?"
Az idősödési folyamat, átszővi és végigkíséri a második félidőt, vagyis ez az út az élet delétől a halálig tart. Kettéválik a lelkünkben zajló eseménysor, és megütközik a külvilág, a többi ember objektív jelzéseivel, amelyek ütés-szerűen teszik a realitásban helyére a megtörténő szükségszerű eseményeket.

Ezért nehéz az örökifjan maradó léleknek az objektíve hanyatló testi és mentális állapot realitásával megbirkózni, ezért fáj a reális külvilág tükörtartó őszintesége; ezért az öregedés és a szubjektív, időtlen lélek vágya létrehozza az ifjúság megőrzésének és a hanyatlás késleltetésének legjövedelmezőbb iparágát. A szépségipar legjövedelmezőbb ága a rejuvenációs, megfiatalítási szerek világpiaca.

– Talán így akar védekezni a tudatunk, hogy lassan kiforgunk az időből? Védekezni az ellen, amit tapasztalunk, hogy az időseket "leírják", akikből már nincs haszna a társadalomnak?

– A fiatalság a második félidőbe tartozókat, de a nála idősebbeket is már "öregnek" látja, és saját örökifjúnak érzett lényéből következik, hogy sokszor kegyetlenül szembesíti a hozzá képest idősebbeket az általa ítélt "fogyatékaikkal". A generációs különbségekből fakadó lelki sérelmek mindkét oldalon bőséggel fordulnak elő. De szembetűnőek az ifjúság oldalán is, hiszen az "első félidőben" a kontroll képessége kevésbé érett, a másodikban pedig a sérülékenység és az érzékenység fokozott.

A jelen kultúránk azért nem becsüli az öregeket, mert konzumkultúra, elanyagiasodott, lélektelen; a személyes értékeket felcserélte a materiálissal, a pénz a nagy Mammon. Anyagiasodott szemléletében a személyiség, a szubjektum és lélek tiszteletét félretéve haszonelvűen gondolkodik: ha termelsz, hasznot és pénzt hozol és költesz, akkor vagy valaki. Ez a kultúra az identitást is a tulajdonon, a jövedelmen, pénzen át szemléli. Akkor vagy valaki, ha sok a pénzed, vagyonod, tulajdonod – különben mindegy, hogy embernek milyen vagy. Lehetsz csaló gazember, mert mindent eltakar a pénz. Az etika a korunkban súlyosan sérült, etikai relativizmus uralkodik: jó és helyes, normális az, amit ki-ki gondol, nincs humán közmegegyezés. Nincsenek magatartást szabályozó kőtáblák, nincs Tízparancsolat, mint keresztény viselkedési közmegegyezés törvénye, ezért dehumanizációról, az emberi mivolt hanyatlásáról beszélhetünk. Szükség volna rehumanizációra, hogy az emberség magaslatára vissza tudjunk kapaszkodni, mert az elembertelenedés következményeibe bele is halhatunk: lásd: féktelen egymás elleniség, háborúk, embertelen cselekedetek tömege világszerte. Az ember az élet kultúrájának építése helyett önpusztítóan a halálkultúra felé halad. Veszélybe került az ember, az élet megmaradása.

– Sokan hiába berzenkednek a társadalmi megítélés miatt, mégis szinte beletörődnek ebbe, kezdenek ennek az "elvárásnak" megfelelően viselkedni. Mit lehet tenni ez ellen? Lehet-e és miként méltósággal megöregedni?

– Igen, lehet! Ha el tudjuk engedni magunkban a hajdani ifjút, és el tudjuk fogadni halandó testünket, hanyatló képességeinket azzal a hálával, hogy birtokoljuk a legfőbbet, magát az életet, akkor megelégedetten tudjuk tenni az életben mindazt, amire – még – képesek vagyunk. Az öregség állapota éppen ez a megelégedettség és méltóság, a dignitás, a sérültségünkben is önmagunk identitásában vagyunk fontosak mindazoknak, akik szeretnek és akiket szeretünk. Legnagyobb öröm a szeretteink örömében való részesedés, az utódainkban megújuló életnek a csendes öröme. Átélni azt, hogy megtettük a tőlünk telhetőt, és következhet a hitünk szerinti folytatás...

– …vagy lezárás? A halál?

– A halál félelmével csak az birkózhat meg, aki az életet is elfogadja minden konfliktusával és nehézségével, és megküzd velük. Életfélelem és halálfélelem összetartoznak éppúgy, mint életküzdelem és a megharcolt élet megelégedettsége. Judith Viorst lélekgyógyász "Szükséges veszteségeink" című könyvében azt írja: halandó és öregedő lényünk saját sorsmenetében küzd meg az elmúlás és vég, a halál elkerülhetetlenségének rettenetével, saját veszteségeinek tudomásulvételéig. Amikor maghalnak szüleink, ráeszmélünk, hogy köztünk és a vég között már nincs más generáció, mi következük.

Ám az öregség "bölcs állapothoz" vezet el: ez maga az egész élet elfogadása akképp, ahogy végbement és annak öröme, hogy az élet szeretteinkben megy tovább, tehát az élet örök!

Vennes Aranka