LEVENTE-TEREK A KÉT HÁBORÚ KÖZT

A VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatójáról kevesen tudják, hogy tagja a Magyar Olimpiai Akadémia Tanácsának, s volt alelnöke is. Nemrégiben, a két világháború közti Magyarország helyzetéről tartott előadást az Iván-Kovács László Szabadegyetemen; mégpedig a sport helyzetéről. Arról kérdeztem a történész professzort, hogy miért vált ez a téma olyan fontossá abban a korszakban?

BESZÉLGETÉS SZAKÁLY SÁNDOR PROFESSZORRAL

– A Trianonban megcsonkított Magyarország sok mindenben szerette volna megmutatni azt, hogy egy ilyen kis nemzet is képes nagy teljesítményekre. A tudomány, a művészet és a sport is ehhez a területhez tartozik. Az 1920 és az 1940–45 közötti időszakban mindhárom területen nagyon jelentős eredmények születtek Magyarországon. Például 1921-ben megszületett már egy testnevelési törvény, amelyik kimondja, hogy létre kell hozni egy testnevelési főiskolát, és 1925-ben meg is indul a képzés Budapesten, a Győri úton. Most is ott van, Testnevelési és Sporttudományi Egyetem központjaként. Ugyanakkor a trianoni békediktátum katonai előírásaira való tekintettel – vagy mondhatjuk, annak kijátszására – ebben a testnevelési törvényben az is benne foglaltatik, hogy a tizenkét és huszonegy év közötti fiatalok, ahogy kikerülnek az elemi iskolai képzésből, hetente kötelezően levente-foglalkozásokon kell, hogy részt vegyenek, amely sportfoglalkozás, de tudjuk azt, hogy a sport valamilyen szinten katonai előképzés is. Miután a különböző sportágak és versenyszámok eljutottak a kisebb településekre, kialakították az akkori kornak megfelelő sportpályákat, amelyeket jónéhány helyen levente-térnek neveznek. Így indult meg lassan a "tömegesedés". Korábbról is idézhetek jó példát: Kóczán Mór református lelkészt alighanem megdöbbenve nézhették a hívei, amint a nagytiszteletű úr rövidnadrágban a mezőn rohangál, mivel még nem voltak pályák, és hajigál valami "rudat". Kitűnő gerelyhajító lett belőle, az 1912-es stockholmi olimpián bronzérmet nyert.

– Kinek-kiknek volt az ötlete, hogy fölerősítsék a sportot?

– Alapvetően annak a vallási- és közoktatásügyi miniszternek köszönhető mindez, aki nem más, mint Klebelsberg Kunó gróf. Bethlen István kormányában rövid ideig belügyminiszter volt, majd a következő időszakban, mintegy tíz esztendeig, vallási- és közoktatásügyi miniszter. A középfokú-, a felsőfokú oktatás mellett a sport ügye is ehhez a minisztériumhoz tartozott. Természetes volt a sport mind a lány-, mind a fiúiskolákban. Tartottak testnevelésórákat, más szóval tornaórákat, és így – mondhatjuk – megfelelő utánpótlás képződött. Egyetemi klubok jöttek létre. Meghatározó volt a Magyar Atlétikai Club, a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem vagy a Műegyetem klubja, így a szellemi és a testi képzés összekapcsolódott. 1920-ban, a világháborúban vesztes országok az olimpiai játékokon nem indulhattak, így Magyarország sem. Tehát a sportot a politika alá rendelték. Akadtak azonban olyan nemzetek, amelyek tiltakoztak, fölszólaltak ez ellen, és 1924-ben Magyarország már részt vehetett nemzetközi játékokon. Ha megnézzük a sportolói teljesítményeket, akkor 1936-ban – vagyis a két világháború közti és a második világháború előtti utolsó nyári olimpiai játékokon, mert utána két játékot: 1940-ben és 1944-ben a háború miatt nem rendeztek meg, Magyarország a győzelmek számát tekintve a harmadik helyen volt a listán.

– Trianon után, a Horthy–Bethlen-korszakban nagyon sok terhet viselt az ország a talpon maradáshoz, a továbbéléshez. Hogyan fogadta a közvélemény a sport előtérbe helyezését?

– A magyar közvélemény nagy örömmel fogadta, hiszen látták a sportsikereket. A legnépszerűbb sportágak egyike volt a labdarúgás. Számtalan csapat működött Magyarországon – nem egy esetben önszerveződésből –, kisebb egyesületek, különböző munkásegyesületek. Az a bizonyos 1921. évi LIII. számú testnevelési törvény, kimondta, hogy az üzemek, gyárak, amelyek egy meghatározott létszám fölötti munkást foglalkoztatnak, kötelesek voltak építeni sportpályákat, játszótereket és – lehetőség szerint – uszodákat a munkások számára. Többek között a csepeli Weiss Manfréd Művek tulajdonosa, Weiss Manfréd, illetve utódai, a munkássportnak egyik meghatározó tényezőjévé tették a gyárat. Bárki meggyőződhet erről, ha megnézi, hogy több sportágban – labdarúgásban, evezésben – milyen teljesítményt nyújtottak egyesületei, ez óriási dolog volt. Ugyanígy az Európa-bajnokságokon, világbajnokságokon, illetve az olimpiákon elért sikerekre figyelt a közvélemény. Mindig a kardozókat emelik ki a vívósportból, hiszen a magyar férficsapat, amikor indult az olimpiai játékokon, 1908 és 1960 között, mindig megnyerték a csapat- és az egyéni versenyeket. Egy alkalmat kivéve, 1924-ben, amikor, csak másodikak lettek, mert – az emlékezők szerint – a bírók egy kicsit az olaszok javára "elfogultak" voltak.

– Ön nagyon jól ismeri a magyar sorsot a két világháború között. Hogyan hatottak ezek a sikerek az emberekre?

– Meg kell nézni a korabeli filmhíradókat, vagy, a sajtónak a beszámolóit, tehát gyakorlatilag óriási élményt jelentett az emberek számára. Láthatjuk, hogy egy-egy bajnokot a vállukon visznek a szurkolók, miután megérkeztek, mondjuk, a Keleti pályaudvarra. Ugyanezt tapasztalhattuk a különböző labdarúgó mérkőzéseken. A Ferencváros, az FTC és a Magyar Testgyakorlók Köre, az MTK volt a két élcsapat, amelyikek mellé megpróbált fölzárkózni az Újpest, ami akkor még nem volt Budapest része, vagy a Kispest AC. Ugyanilyen lelkesedés jellemezte a gyárak, üzemek meccseit. Később, amikor a rádió közvetíteni kezdte a sporteseményeket, azok az emberek is részesei lehettek mérkőzéseknek, akik nem jutottak ki sportpályára, mondjuk, mert vidéken éltek. A rádióközvetítések hozzájárultak a nemzeti büszkeség erősödéséhez. Gondoljunk az 1936-os olimpiára, ahol hatalmas nemzetek voltak, mint az Amerikai Egyesült Államok, Japán, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország és így tovább, akkor a legtöbb győzelmet a németek szerzik, utána az amerikaiak, és a harmadik Magyarország. A magyar vízilabdacsapat 1932-ben, 1936-ban is olimpiát nyert. Ennek a csapatnak tagja volt egy olyan versenyző, akinek az egyik lába bokától lefelé hiányzott, és olimpiai bajnok lett... Halassy Olivérről van szó.

– Jónéhány nevet még ma is sokat emlegetnek, mint például Hajós Alfréd, Gerevich Aladár, Petschauer Attila. De hol vannak a nők?

– Hajós Alfrédra mindenki emlékszik, hiszen az 1896-os athéni olimpiai játékokon két első helyet is szerzett. Gerevich Aladár 1932-ben már a győztes kardvívó csapat tagja, hat olimpián vett rész és lett hétszeres olimpiai bajnok – hatszor csapatban és egy alkalommal egyéniben – és egyszeres ezüstérmes egyéniben. 1960-ban ötvenévesen is a győztes magyar csapat tagja volt! Nem mellesleg 1952-ben a férfi tőrcsapat tagjaként bronzérmet is szerzett. Petschauer Attila az 1928-as és az 1932-es győztes kardcsapat tagja, és 1928-ban egyéniben ezüstérmes is volt. Munkaszolgálatosként veszett oda 1943-ban, szovjet hadifogságba kerülve, ő újságíró volt. Megemlítem a katonatisztek közül Kovács Pált, Berczelly Tibort, akik a vívócsapatban lettek "aranyosak". Kovács Pál ötször nyert csapatban olimpiai bajnokságot és 1952-ben egyéniben is olimpiai bajnok lett. Berczelly Tibor a három csapatban szerzett aranyérme mellett pedig bronzérmes kard egyéniben, 1952-ban és a férfi tőrcsapat tagjaként is bronzérmet szerzett ugyanakkor.

A két világháború közötti időszakban állásuk volt a sportolóknak, csak bizonyos kedvezményeket kaptak… A női sportolók közül kiemelkedik Elek Ilona tőrvívó, aki első olimpiai győzelmét 1936-ban szerezte meg, így ő lett az első magyar női olimpiai bajnok; 1948-ban ismét aranyérmes lett, 1952-ben pedig ezüstérmes. Vagy Csák Ibolya, aki magasugrásban, 1936-ban szintén olimpiai bajnoki címet szerzett… De ne feledkezzünk meg a sport oktatásáról! A Testnevelési Főiskola Európa egyik legszínvonalasabb képző intézménye volt, ahol korábbi vagy későbbi bajnokok tanultak, illetve tanítottak: Kárpáti Károly, aki olimpiai bajnok lett birkózásban, Berlinben; Kmetykó János, aki a tornasport egyik meghatározó alakja volt. És voltak olyan sportvezetők, Tárczay-Felicides Román vagy Muzsa Gyula, aki a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak a tagja volt 1909-től haláláig. Volt olyan időszak, amikor a NOB-nak két magyar tagja is volt. Mindez jelzi a magyar sport nemzetközi elismertségét, ami nagyon sok dicsőséget hozott az országnak. 1924-ben még művészeti versenyek is voltak az olimpián! Felmerült egy nemzeti stadion építése, amit Hajós Alfréd építész társával, Lauber Dezsővel terveztek meg, és ezzel a tervükkel ők ezüstérmesek lettek az építészet kategóriában – méghozzá úgy, hogy az első helyet nem adták ki!

– Mikor alakult ki önben a sporttörténelem iránti ilyen mély érdeklődés?

– Én nem voltam egy sportos alkat, bár röplabdáztam. Az Eötvös kollégiumban indult egy két- és féléves olimpiatörténeti szeminárium, amikor én egyetemi hallgató voltam, amit Keresztény József olimpiatörténész vezetett, és odajártam, és így megragadott engem a sport, meg lelkesen néztem a sportversenyeket, szurkoltam. S amikor a katonai felső vezetéssel kezdtem foglalkozni a két világháború közt, akkor szembesültem azzal, hogy a felső vezetés tagjainak nagy része valamilyen szinten sportolt; mi több, voltak köztük olimpikonok. Azt is nyilvántartották azoknál, akik a Ludovika Akadémiára jártak vagy a Bécsújhelyi Katonai Akadémiára, hogy jó vívó, kerékpáros vagy úszó. Láttam például, amikor megtaláltam az anyagát, hogy Gömbös Gyula, a későbbi miniszterelnök elvégezte a közös haderő vívótanfolyamát. Egy év alatt háromszor fölmérték a hallgatót, hogy milyen az izomzata, mekkora a bicepsze, milyen távolságra ugrik vagy milyen magasat; milyen vívó, milyen a szertornában, és Gömbösnél is látszik a fejlődés, és az egyik legjobb magasugró volt akkor, abban az évfolyamban. Tehát ez egy teljesen mindennapos dolog volt. Küzdősportok is megjelentek természetesen, az ökölvívás, birkózás és így tovább… Ebben az időszakban létrejött a Toldi Miklós Vívó- és Sporttanárképző Intézmény elődje a Magyar Királyi Honvédségen belül. Itt történt az aktívan sportoló tisztek képzése edzőnek. Közöttük olyan olimpikonoké, mint Rády József, Hatz testvérek: Ottó és József, és még sokan mások, akik az 1945 utáni magyar sportban, főleg a vívásban, vagy pedig az úgynevezett katonai sportokban, az öttusában meghatározó edzők lesznek.

– Ha szabad azt mondanom, csak "mellékesen" foglalkozik a sporttörténelemmel, mivel a két világháború közötti tisztek életét tanulmányozta. Abba lehet-e hagyni a kutatást?

– Én azt tudom mondani, hogy nincs olyan terület, ahol még ne lehetne valami újat találni vagy mondani. Számomra nagy élményt jelentett, amikor azt olvasom, hogy például Horthy Miklós bátyja, Horthy István kitűnő lovas volt, címzetes lovassági tábornok lett belőle; korábban a Habsburg-család egyik tagjának a lovaglótanára. Tehát egy magyar az, aki a Habsburg-család tagjának lovaglótanára. Vagy, a magyar fogathajtásról sokat hallunk az 1960-as, 70-es, 80-as években. Volt egy lovagló és hajtótanárképző intézet Örkénytáborban, ahol a katonatisztek ezt tanulták! Ha jól emlékszem, Várady Jenő fiatal honvédhadnagyként sajátította mindezt el, amit ő edzőként továbbadott a tanítványainak. Megtiszteltetés, hogy személyes jó viszonyba kerülhettem vele. A magyar fogathajtók a nyolcvanas években sorra nyertek világbajnokságokat. Ha visszatekintünk az 1945 utáni sportsikerekre, akkor mindig találunk egy-egy katonát, aki meghatározó szerepet töltött be a két világháború közti időszakban, a magyar sportéletben.

– Mi lesz a megszerzett tudással?

– Egy rövid ideig tanítottam sporttörténetet, művelődéstörténetet a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán –, és vannak olyan egykori tanítványaim, akik sporttörténésszé váltak, és velük természetesen alkalmanként együttműködök. Vannak olyanok, aki úgy félig-meddig tanítványok is. Például Killyéni András, aki Erdélyben él, Kolozsváron. Informatikus mérnök végzettsége van, a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán szerezte meg a doktori fokozatát, egyik vizsgáztatója voltam, és azóta is nagyon szoros kapcsolatban vagyok vele. Egykori kollégáimmal, vagy a sporttörténettel magas szinten foglalkozókkal, Szikora Katalinnal, Szabó Lajossal vagy a korábbi időszakkal foglalkozó Kertész Istvánnal nagyon jó a kapcsolatom. Tehát vannak, akik nálam sokkal alaposabb kutatásokat folytatnak a magyar sport múltjának feltárása, bemutatása érdekében.

Vennes Aranka

***

Az Iván Kovács László Szabadegyetemet az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetsége indította el a 2023/24-es tanévben, neves történészek közreműködésével. A mártír Corvin közi parancsnok nevével fémjelzett szabadegyetemet a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár fogadta be; biztosítva konferenciatermét és a szükséges technikát - ami által online is részt lehet venni az előadásokon. Az előző tanév fő témája a forradalom és szabadságharc volt, a 2024/25-ös évfolyam viszont tágabb kört ölel fel: Trianontól a rendszerváltoztatásig. Az eddigi összes előadás megtekinthető a Világszövetség honlapján, ahol minden más információ is megtalálható a Szabadegyetem menüpontban: 1956mszvsz.hu címen