MAGYAR NOVELLA – 1938.

       Már ködösek a reggelek, néha fagy is éjszakánként, de a Nap elő-előbukkan, még küld némi meleget a Földre. Igazi ősz van, sőt, az idén igazán ősz van! Átmenet a nyár és a tél között. Mindenszentekkor és Halottak Napján, befelé fordulva elmélyültünk gondolatainkban, a megemlékezés napjait éltük; s azután, november 4-én, égő gyertyát tettünk az ablakba - amiként akkor, 1956-ban.

       De nekem a november egy hajdani ragyogó napot is felidéz. Ezt szeretném most elmesélni, elindulva a közelmúltból a régmúltba.

       Pedagógiai pályafutásomat 1991-ben fejeztem be. Egy karéj élet múlt el megint. Belenéztem az elmúlás szemébe, mert életem könyvében nyitva maradt egy oldal: egy régi nap, amelynek történtét soha nem taníthattam. Amiként Karinthy Frigyes az Előszó című költeményében megfogalmazta: "Nem mondhatom el senkinek,/ elmondom hát mindenkinek."

       Még csak 4 éves voltam akkor, 1938 novemberének első hetében. A helyszín a Felvidék egy kis faluja volt: Udvard. A változékony időben az őszi Nap egyszer még özvegyiesen mosolygott, máskor viszont már ragyogó arculatát mutogatta. Mint azon a bizonyos napon. A rakoncátlan novemberi szél sem rángatta az ősz szoknyáját, a természet is ünnepi arcát kellette.

       Valahogy kisodródtam a határba a falubeliekkel. Utánoztam a felnőtteket: ujjongtam, és örömkönnyeket hullattam, mert az emberek mámorosan éljeneztek körülöttem. Aztán megláttam egy virágból épített diadalkaput, amely alatt átjöttek a fáradtan menetelő magyar bakák. Rohamsisakjaikat virágkoszorú fonta körbe, lábaik elé virágszirmokat szórtak. Az emberek térdre estek, átölelték a katonák lábát, s a magyar Himnusz zengett a levegőben.

Az "Öregisten" ekkor csodaszépen ragyogó könnyeket látott, amelyek mind gyémánttá változtak a magyar történelemben.

Prózai szavakkal leírva, ez volt az első bécsi döntés valósága.

Négyévesen valójában akkor én ezt nem tudhattam, nem is értettem, de az élmény, az a kép megmaradt az elmémben.

"...Elmondom hát mindenkinek..." - mert ha én már nem leszek többé, akkor emlékezzenek erre azok is, akik e sorokat elolvassák. Olyan jó lenne tudni, hogy ez a néhány sor nem csupán lábjegyzet lesz, hanem egy piciny része a kollektív tudattalannak a magyar nép történetében.

Koromnál fogva az én életemben többé már nem remélhetek ilyen elementáris erejű élményt. Nehéz perceimben viszont gyakorta elolvasom Szép Ernő: Recept című versét. Olvasóimnak is ajánlom, mert ez bizony sokszor segít.

POST FACTUM

(A TÉNY BEKÖVETKEZÉSE UTÁN)

Apollóniának hívták az első osztályos tanító néninket. Hurkapálcikából és nemzeti színű papírokból készített nekünk kis zászlócskákat. Minden reggel az első óra előtt felállt az egész osztály, minden gyerek kezébe vette a saját kis zászlócskáját, és a tanító néni intésére elkezdtük lengetni ezt a kincset, majd a következő mondókát kántáltuk: Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország Mennyország!"

Ilyenkor gyermeki ésszel azt hittük, hogy mi is már a Mennyországban élünk¸ angyalkák voltunk és röpdöstünk, szálldostunk, glóriával a fejünkön az "Öregisten" körül, pontosan úgy, ahogy azt a templom freskóik láttuk.

Gyermekek voltunk, akkor még nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy a Mennyország ajtajának kilincseit már nagy fekete kezek rángatják, fekete felhőket küldenek ijesztésül pokoli ördögök. A fekete felhőkből majd hatalmas fekete bombák fognak hullani a szép magyar határba, oda, pontosan oda, ahol a bevonuló magyar bakák bakancsainak nyomát már régen elmosták az özvegyek és árvák könnyei.

A rózsabimbós diadalkaput az idő vasfoga szétmarcangolta, az én számra pedig egy súlyos és hatalmas lakatot tettek gyilkos hazug emberek, az ismerős gonoszok.

A lehulló fekete bombák óriási krátereket vájtak a földbe, amelyek azonnal megteltek talajvízzel, a víz felszíne visszatükröződött, mi gyerekek pedig a víztükör fölé hajoltunk, nézegettük arcocskáinkat, és közben lengettük a kis magyar zászlócskáinkat: "Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország Mennyország!"

Hol vannak a katonák?

Hol vannak a katonák?

Simonyi Mária Helena

*   *   *

Simonyi Mária Helena a Felvidéken, Érsekújváron született, Udvardon élt szüleivel a II. világháború végéig. 1946 novemberében kezdődött meg a szlovákiai magyarok erőszakos kitelepítése, amire az akkori magyar kormány áldását adta 1946 nyarán. Így került Szombathelyre, ott érettségizett. Történelemtanári diplomát Budapesten, az ELTE-n szerzett 1957-ben. Kiváló tanáraira emlékszik: László Gyula archeológusra, Szabó Árpád klasszika-filológusra. 38 évig tanított általános iskolákban. 1991-ben ment nyugdíjba. Tanári munkájáról tanulmányt is írt. Jelenleg Juhász Gyula életének történeteivel foglalkozik.

___________________________

SZÉP ERNŐ:
RECEPT

Se meghalni, se nem élni,
Lemondani, de remélni.

Ülni, föl-fölkelni, járni,
Várni, várni, várni, várni.

Elalúdni és álmodni,
Álmodozni, gondolkodni.

Vágyni, vágyni, elepedni,
Hagyni a szívet repedni.

Nézni, nézni, elámulni,
Csak bámúlni és elmúlni.

Örűlni az égnek reggel,
Beszélni a gyermekekkel.

Heverészni és sétálni,
Fütyörészni és tréfálni.

Mindenkit mosollyal csalni,
Mulattatni vigasztalni.

Elfáradni és pihenni,
A könnyeket kiengedni.

A könnyeket könnyen venni,
A szenvedést elszenvedni.

Tenni venni, jönni menni,
Képzeletbe messze lenni.

Túl gondolni a világon,
Túl az óperenciákon.

___________________________________________