MEGIDÉZEM A HOLTAKAT

Az októbervégi napsütésben kimentem, magamba szívni a temető csendjét. Ezek a fránya hónapok egyre sietősebbek, ahogy öregszem. Nemrég emlékeztünk az aradi mártír tábornokokra, de máris itt van huszonharmadika. Drága forradalmunk évfordulója. Még el sem hervadt a virág a Pesti Srácok sírján, és már itt tolakszik a november, és vele jön a Halottak Napja, majd negyedikével a gyalázatos árulás.

Egyedül mentem, magam akartam rendet tenni lelkemben. Azt hiszem sikerült a teljes átélés.
Elindultam temetői sétámra, s gondolatban megidéztem halottaimat. Szinte láttam, hogy ott
állnak a sírjaik mellett, az életbeli testüket magukra véve. Furcsa, hamuszürke, pergamenszerű
bőrrel, rezzenéstelen arccal, nyugodtan várják a végső ítéletet.
Apósom sírjához érek. Leülök mellé a padra - én is, mint ő - a távolba nézek, majd apósom töri
meg a csendet:
- Fiam! Köszönöm, hogy lassan negyven éve vigyázol a lányomra, de te is tudod, lehettél volna
jobb is hozzá.
- Igen papa, igaza van - válaszolom, - de tudja, a fiatalság, a haverok, meg a pia. Tudja, van,
akinek későn nő be a feje lágya.
- Tudom, tudom... de ennyire későn?!
Elköszönök, majd elindulok a 301-es parcella irányába. Amíg odaérek, van időm gondolkodni.
Rájövök, hogy végignyargaltam az életemen, sokkal többször kellett volna megállni, átértékelni
tetteimet. Biztos, hogy sok mindent másképp tennék. Az út mellett több nemzet katonai parcellája.
Még ha a gaz politika hajdan ellenséget is csinált belőlük - és egymásra fegyvert fogtak -, ám itt
békében vannak. Ők már tudják, hogy a békétlenség, a háború hová vezet; van, akinek anyagi
gazdagságot hoz, ám a többségnek szörnyű halált.

A 301-es parcellához érve furcsa kép fogad: arc nélkül állnak száztizenhárman, a névtelenül eltemetettek. Remélik, az utolsó ítéletnél visszakapják arcukat, nevüket. Nagy Imre és pertársai egy csoportban állva beszélgetnek az illegalitás éveiről, közben gyakran elhangzik az "elvtárs" megszólítás. 

A különálló rusztikus kő tövében, a maga által választott magányban ül a Tűzoltó utca volt

parancsnoka, Angyal István. Az idehangzó elvtársazás felháborítja. A zsidó fiatal teljes családja
elpusztult a háborúban, és ő egyedül maradva menedéket remélt a kommunistáktól. A menedék
helyett kötelet kapott. A hóhér Kádár megígérte neki a szabadulást, ha kéri. Ő nem kérte.
Sétálgatva a sorok között, sok az ismerős. Tóth Ilonka meggyötörten, ijedten áll, mint a korabeli
képeken. Mansfeld Péter gyerekfejjel a mártírok között. Két kivégzett bányász beszélget, Nagy
Imréék felé bökve: "Ezek még mindig elvtársaznak, pedig ugyanabból az anyagból fonták nekik is a
kötelet, mint nekünk." A két Kemálhoz érve hosszabban időzöm. A "kis" Kemál hangjában még
mindig érzem a tüzet:
- Emlékszel, éjjel belógtunk, és kidobáltuk a kerítésen a "balosok" titkon elhelyezett koszorúit?
Ha megint eltűnik a koszorú vagy csúzlival meglövik őket, hiába keresik a tettest. Te tudod
egyedül, hogy én voltam.
- Kemál! Te nem változtál! - Mondom neki.
Búcsúzom, majd könnyes szemmel ballagok tovább.
Nagymamámat a sírkő szélén ülve találom, hajlott a háta, kezében bot. Kevés boldog óra adatott
életében. Édesanyja egyedül nevelte, majd zsenge korban kötött házasságot huszár nagypapámmal.
Mi jutott? A háború alatt lebombázott lakás, a Kossuth téri vérengzés túlélése, sok munka, gyerekek felnevelése, majd a kis nyugdíj.

Búcsúzás után hosszú a séta, míg elérek a következő sírig. Az út mellett terül el az apácák
parcellája; összekulcsolt kézzel térdelve, égre emelt arccal imádkoznak.
Kissé fáradtan érkezem meg a kicsiny sírhoz. Kisunokám nem élte meg az egy évet, kis szíve ennyit
bírt, ennyi lett neki rendelve. Perlekedni lehetne a Teremtővel, de nincs értelme. A halál mindig
megrázó, de főleg ebben a korban. Neki legalább jutott sírhalom. Az eltemetett csöppségek kórusa
csilingelő hangon együtt énekel az abortusz-áldozatokkal. Nekik nem adatott koporsó, Nem kéne az
ismeretlen katona sírjához hasonlóan az abortusz ismeretlen áldozatainak sírját is felállítani?! Egy
kopjafát, mely felkiáltójelként magasodna az ég felé?
Közben a Nap álmosan, kicsit fázósan pihenni tér, magára húzza a felhőkből készült paplanját.
Meggyorsítom lépteimet, hiszen még nem végeztem.
Nagypapám, mint régen, elém siet. Törékeny, Petőfi-alkat, de óriási a szeretete. Tanítónő édesanyját
nem ismerte, még egyéves sem volt, amikor elvitte a tüdőbaj. A mostoha galádul bánt a két kis
félárvával. Etus nővére már tizenhat éves korában elszegődött cselédnek egy bankárcsaládhoz. Így
legalább elemózsiával tudta segíteni a nagypapát. Aki később, a háború után postásként dolgozott a
Lipótvárosban. Gondolhatják, hogy mennyi megalázásban volt része! De amikor letette a
postástáskát, és kibújt a pelerinből, gavallér lett. Adta a kétforintosokat a kávés számla alatt.
Esténként hazatért a szoba-konyhába.

Kifelé menet még benézek Etus nénihez és fiához, Viktorhoz, kit az a bankár nemzett.
Alkonyati félhomályban megyek a kijárat felé. Mindkét oldalról engem figyelnek a holtak. Tán
beszélgetni szeretnének? Esetleg figyelmeztetni, hogy mire vigyázzak?
Gondolataimból dudálásra, szitkozódásra riadok. Igen, engem szidnak a türelmetlen autósok.
Szeretnék minél hamarabb letudni a temető-látogatást.
Hátrafordulva nem látom a holtakat, valószínűleg visszatértek a várakozásba.

vitéz Ország György