MESSZE VITTE A JÁSZSÁG HÍRÉT

Jászszentandrás gondozott kis település Jász-Nagykun-Szolnok megye észak-keleti peremén. Lélekszáma még a két és félezret sem éri el, ám nevezetességek itt is akadnak. Az egyik a közel százhúsz esztendős Szent Kereszt Felmagasztalása római katolikus plébániatemplom. De aki gyógyfürdőt keres, azt is talál. Olyan vidék ez, ami fölnevel és megtart. Sőt, megbecsül. Dávid Sándor élete is ezt példázza. 2007-ben szülőfaluja jászkapitánynak választotta. E tisztségben a mai napig fáradhatatlan. A fafaragó népi iparművész messze földre vitte a Jászság hírét. Alkotó munkásságát az idén Jászságért Díjjal ismerték el.

DÁVID SÁNDOR ÉLETMŰ-DÍJA

- "A Jászságért" Alapítvány Kuratóriuma levelében így fogalmazott, hogy díjat a jászsági hagyományok megőrzéséért végzett sokoldalú, példaértékű tevékenységéért és életművéért kapja a civil alapítványtól. Mit érzett, amikor ezt olvasta? - Kérdezem az alkotótól.

- Furcsa érzés volt - mondja Dávid Sándor. - Kaptam már elismeréseket, Szolnok megye Művészetéért díjat, nevelőmunkámért miniszteri dicséretet, két alkalommal. De ez olyan váratlanul jött, hogy sokáig nem tudtam magamhoz térni. Egyébként is, szinte az egész életem úgy zajlott le, hogy én inkább adni szerettem. Most pedig én kapok, nem is kis ajándékot!

- Ön is gyermekkorában kezdett el faragni?

- Ez nagyon érdekesen alakult! 1956-ban voltam nyolcadikos. Tovább akartam tanulni, de az első felvételi nem sikerült. A bátyám asztalos tanuló volt itt, a faluban, egy mesternél, és én gyakran megjelentem a műhelyükben. Volt egy segéd, aki 1957-től mesterként iparengedélyt váltott ki. Csúr Istvánnak nevezték, és gyakorta összejöttünk, beszélgettünk. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem asztalos tanulónak menni? Még az év februárjában elszegődtem hozzá inasnak. Nem nyolc órát dolgoztunk, hanem sok esetben tíz-tizenegy óra volt, késő este, amikor abbahagytuk! Majd reggel újból kezdtük, korán. De még így is három év kellett ahhoz, hogy a szakmát normálisan megtanulja az ember. Kerékpárral jártunk be Jászapátiba, a szakképző iskolába, és amikor vége lett a tanításnak, délután, be kellett menni a műhelybe. Dehát az egy más világ volt!

- Hol szeretett volna továbbtanulni?

- Egyik barátommal úgy beszéltük meg, hogy karosszérialakatos szakmát tanulunk elsőként. Nem sikerült egyikünknek sem. Nem tudom, mennyire játszhatott közre az, hogy édesapám 1956-ban bizonyos dolgokat tett. Talán annyit előre bocsátok, hogy ő a második világháborúban megsebesült. Amikor én születtem, ő akkor sérült meg a Brjanski erdőben, Ukrajnában, akna robbant a közelében. Mégis szerencsés évnek számítom az 1942-t. Mert ő megmaradt, én pedig megszülettem. Nagymamám özvegyasszonyként nevelte apuékat - a három fiút. Kemény kéz kellett hozzájuk, mert ilyen vidéki, makacs gyerekek voltak. A nagymamámnak nagyon kevés földje volt, néhány hold, és az 1950-es években a beszolgáltatást nem tudta teljesíteni, így kikerült a szégyentáblára, ami a tanácsháza előtt volt. A lényeg az, hogy 1956-ban ezt a versenyhíradó táblát, apu a tanyáról jövet befelé sáros csizmával szétrugdosta. Igen ám, de a rendőrök az öccsét verték emiatt a kocsmában! Apu odament, és mondta, hogy "engem verjetek, én voltam!" De fordítva sült el a dolog, mert jól helyben hagyta a rendőröket! Ezt nem felejtették el neki, s az eset rám vetülhetett.

- Mi történt az ipari iskola elvégzése után?

- Hevesre kerültem, ahol egy évet dolgoztam, amikor bevonultam katonának Szolnokra a repülősökhöz. Nagy élmény volt! Életemnek legkedvesebb két éve a katonaság, 1962 és 64 között. Ott kiképeztek repülőgép-szerelőnek, arra is volt lehetőség, hogy műrepülésre felvittek bennünket. Nagyon élvezetes volt számomra! Leszerelés után Hevesen helyezkedtem el, az Építő- és Faipari Ktsz-ben, és beiratkoztam a faipari technikumba. Még el sem végzetem, amikor a Háziipari Szövetkezethez kerültem, mert Tompáné Juliska néni - aki megalakította a szövetkezetet 1951-ben - bejött az iskolában, hogy ajánljanak neki valakit a faipari részleg vezetéséhez. Engem javasoltak. Az országban talán az egyetlen szövetkezet, ami megmaradt Háziipari Szövetkezetként a mai napig!

- Miért éppen önt választották ki?

- Hegedűsnének nevezték az igazgatót a technikumban, és ő javasolt, hiszen hevesi a szövetkezet, én pedig a szomszéd településen lakom. S szerinte nagyon alkalmas voltam erre a feladatra. Én pedig rábólintottam, hogy jó, próbáljuk meg. Egy évig voltam részlegvezető. Az egyik feladatom népi bútorok tervezése volt, úgy faragás nélkül. Tehát csak a vonalvezetése, a külső megjelenése volt magyaros.

- Honnan szerzett ismereteket a népi bútorokról? Igaz, vidéken született, ott nőtt föl, de a tervezéshez több tudás kellett, nemde?

- A környezetemben azért nagyon sok népi bútort láttam, meg hát csak voltak szakkönyvek. Megjelentek a háziipari szövetkezetnél olyan személyek, mint Domanovszky Gyuri bácsi, művészettörténész, etnográfus, a történettudományok kandidátusa. Nagyon-nagy név volt! Amikor látta az én terveimet meg az intarziákat - akkor már készítettem azt is -, annyit mondott Juliska néninek, hogy ezt a gyereket el ne engedjétek, mert őstehetség! Igen ám, de megkerestek Jászapátiról, az Ipari Szakmunkásképzőből, hogy kellene nekik faipari szaktanár. A képesítésem még nem volt meg hozzá, de mint technikus elkezdhettem az elméleti oktatást. Viszont szükség volt a pedagógiai végzettségre. Továbbtanultam Pesten, a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán, műszaki tanári szakon. Tizenhat évig tanítottam, nagyon élveztem. Délutánonként, amikor már volt egy kis szabadidő, akkor a gyerekeknek vittem be faanyagot, vésőket, és elkezdtünk farigcsálni. Hogy úgy mondjam, jónéhány fiatalt "megfertőztem", később sem hagyták abba!

- Sok-sok könyv veszi önt körül, verseskötetek szép számmal, ám bővében vannak népi motívumokat bemutató szakkönyvek is! De melyiket forgatta gyakorta?

- Malonyai Dezső: A magyar nép művészete című kötetét és Kapoli Antal somogyi fafaragó könyvecskéjét, mert láthatóak bennük népi bútorok, faragások formái, pásztorfaragások, egyebek. Vagy a magyar népművészet vastag könyve, ami nemcsak a faragásokkal foglalkozik, hanem a kerámiától a szőtteseken, hímzéseken át különféle magyar népművészeti témákkal. Sokat tanultam Jankovics Marcell jelképekkel foglalkozó könyveiből. Kő Pali barátomtól pedig, hogy merjünk új gondolatokat megfogalmazni ebben az anyagban. Jártam kiállításokra, a Dunántúlra, Budapestre, a környékre, Mezőtúrra. Amikor elkészült egy-egy faragott garnitúrám, akkor elvittem kiállításokra. Pesten, a Váci utcai népművészeti boltban is értékesítettem bútorokat. Alkotói munkám legszigorúbb kritikusa a családom, főleg a feleségem, de mindig mellettem áll.

- Miként hatott önre, hogy olyan rendkívüli tehetségekkel dolgozott együtt, mint mondjuk Makovecz Imre?

- Rendkívül jó érzés volt... Meg is borzadtam most is... Kemény, igazi magyar ember volt. Makovecz Imrével nagyon sokat beszélgettem. A társa, Mezey Gábor tervezte meg azokat a bútorokat, amelyeket én a Makovecz-művelődési házakba készítettem el, így Jászapátira és Jászkisérre. Kő Pali barátommal nagyon érdekes barátság alakult ki. Sokat dolgozott fával, például a mohácsi emlékhelyen. A szentandrási templomba járt misékre, még utolsó évében is.

- Azokat az alkotásokat, amiket én láttam öntől, azért érdekesek számomra, mert nem szigorúan a hagyományos népművészeti motívumokat alkalmazta, hanem mintha tovább húzott volna egy-egy vonalat, vagy másként görbítette. Valami pluszt adott hozzá. Jól látom?

- Igen, jól látja. Még az "átkos" idején történt - a tanácselnök, illetve a titkár megkeresett, hogy a házasságkötő terembe - mert akkor már nem nagyon volt divat, hogy a templomban esküdnek a fiatalok -, valamit találjak már ki oda, annyira sivár az a terem. Elkészítettem egy makettet, méghozzá úgy, hogy a szuszéken alkalmazott formát emeltem ki, nagyítottam fel, kicsit módosított formában. Jelentéstartalommal ruháztam fel: vagyis a férfi- és nőalak nagyított, de méretben változó pozitív és negatív figuráit állítottam egymás mellé. A pozitív figurák az egymásra találást jelenítik meg, hogy eljutottak az esküvőig. Míg a negatív figurák a párkeresés útját szimbolizálják. Maketten mutattam meg a zsűrinek. Nem értették a szándékot, nem fogadták el. Az egyik zsűritag utólag megkérdezte, mi akart ez lenni? Amikor elmagyaráztam, azt mondta, vigyem vissza, újra zsűriztetni. Akkor már jóvá hagyták! És dicsérettel! Javasolták, hogy mindenképpen állíttassák fel. Tehát nehezen fogadják be az újszerű elgondolásokat, ami pedig végülis beleillik a magyar népművészetbe.

- Köztéri alkotásai mellett készített népi kisbútorokat, tárgyakat, redemptiós emlékműveket - ez utóbbiak a Jászkun kerület 1745-ben visszavásárolt jogaira figyelmeztetnek. Emlékhelyeket díszítő oszlopai, kopjafái állnak - többek között - Szolnokon, Jászberényben, Jászágón, Lengyelországban, a Délvidéken. Székelykapuja Jászalsószentgyörgy büszkesége. Itt, a falujában a római katolikus templom Aba-Novák freskói elé szembemiséző oltárt faragott. Sok-sok munkája közül mégis melyik áll önhöz a legközelebb?

- Szentandráson a szembemiséző oltár! Szívesen megemlítem Jászapátin a kápolna berendezését; a hevesi házasságkötő terem berendezését. De minden "gyermekem" kedves, minden új munka új kihívás. A restaurálások közül is sorolhatnék nagyon sokat. Nagy szerelmem, nagyon-nagyon szívesen művelem. Sok került külföldre. Én egy picit jártam egy templombelső restaurálási kurzusra, és hozzájött a bútorasztalos alapszakma, amit jól megtanultam. A legtöbb munkámat felkérésre készítettem, olyankor szinte aludni sem tudtam egy-két éjszaka, mert ez foglalkoztatott, hogy megfeleljek - elsősorban saját magamnak!

- Jónéhány helyen áll faragott kopjafája, emlékműként is. A kopjafa miért fontos önnek?

- A vizualitás egyik formája a kopjafa vagy emlékmű. Fába faragott jelekkel sok mindent elmondhatunk. A magyar történelem tele van olyan eseményekkel, amikre emlékeznünk-emlékeztetnünk kell; hősökkel, akik tiszteletet érdemelnek. Ilyen emlékoszlopról beszélünk, mint amilyet Lengyelországba készítettem az első világháborúban elesett magyar katonáknak, akkor nyilván nem egy személyre vonatkozó jeleket használok. Délvidékre, a Vajdaságba is készítettem egyet a bajsai magyar ház udvarába. Szép ünnepségek ezek, mikor ott felállítjuk. Nagyon-nagy tisztelője vagyok a lengyeleknek, nagyon jó barátok vagyunk. A Vajdaságban pedig ott vannak a magyarok, hála Istennek jó a szerbekkel is a kapcsolatunk.

- Mindig hozzátett valamit a tudásához az évtizedek során. Az irodalom, a versek, az írás mikor kapott fontos szerepet? Hiszen feleségével évtizedekig szerkesztették a helyi újságot, a Jász-Szót.

- Ipari tanuló koromban az általános iskolával szemben volt a műhelyünk. Nagyon kedves magyartanárom, Kunráth Sándor, átjött, hogy Sanyikám, olyan jó előadókészséged van, láttalak színpadon. Ugyanis karácsonyra, húsvétra, ünnepekre mindig előadtunk valamit. Szólt egy versmondó versenyről, és azt mondta: hoztam neked két költeményt; indulj már el ezen a versenyen. Dehogy akartam! Az mondta: itt hagyom, olvasd el. Jól van, mondtam, akkor a rövidebbiket. Nem, mondta, a hosszabbikat! Ez Simon Istvánnak a Buchenwaldi rapszódiája volt. Ahogy elkezdtem olvasgatni, egyre érdekesebbé vált számomra, előadás szemszögéből. Most lépek egy nagyot, tehát elkezdtem versmondó lenni itt a faluban, sőt, képviseltem a megyét, a tájegységet országos versenyeken. Többször bejutottam döntőbe, arany fokozatot is kaptam... Amikor katona lettem, Hollósi Frigyes is odakerült. A szolnoki fiúk ismerték, mert segédszínész volt. Felállították egy hokedlira, hogy mondjon nekünk verset. Én meg akkor éppen ügyeletes voltam, tehát karszalaggal ott hallgattam. Mit ad Isten, a Buchenwaldi rapszódiát kezdte! Megakadt két alkalommal. És akkor én kisegítettem! Utána odajött hozzám, hogy honnan ismerem ezt a verset? Elmeséltem neki. Nagyon jó barátságba kerültünk, alakítottunk egy kis kultúrcsoportot is, még egy drámafesztiválra is elmentünk a katonatiszti főiskoláre. Valahogy az irodalom mindig itt volt az életemben. Az újság felelős szerkesztését harminc-egynéhány év után átadtuk, de írunk bele, családilag is. A feleségem még mindig intézi az adminisztrációs ügyeit.

- Van-e, akinek átadhatja a tudását?

- Családon belül nincs. Három felnőtt gyermekem, hat unokám közül a legidősebbek más irányba indultak. A fiam megtanulta a faragást, de hála Istennek elfogadta a tanácsunkat, régész-néprajzos végzettséget szerzett. Most éppen valahol Paks környékén ásnak. A fiú unokák még picik. Látok bennük olyat, hogy a kezük nagyon jó irányba mozdul mindig, amikor a játékokhoz nyúlnak vagy szerszámokhoz.

- A kéz formája is megmutatja, hogy alkalmas-e?

- Így van, igen.

- Kinek révén öröklődött a tehetsége?

- Nem könnyű visszavezetni, miután parasztcsalád gyermeke vagyok, fölfelé is mind mezőgazdasággal foglalkoztak. De egyikükre szívesen emlékszem, az anyai nagyapámra. Ő számtalanszor készített saját részükre keményfából széket, sőt aratásra mindig faragott magának papucsot... Hogy én meddig győzöm, nem tudom. Munkám, hála Istennek, most is van, majdnem nyolcvan évesen, tehát tudok dolgozni. Egészségért imádkozom, hogy maradjon még így...

Vennes Aranka