MINTHA MINDIG IS LETT VOLNA

Keressük a helyünket ebben a mostani, elbizonytalanított, vírus-kergette világban. Mert az ember minden alkalmazkodásra képes. Az iskolák interneten keresztül oktatnak; a találékony színházak online előadásokat tartanak, a múzeumok pedig online tárlatvezetést, a zenekarok is a világhálót hívják segítségül.
De mindez nem elég. Mert hiányzik a nézők, a hallgatók tekintete, arckifejezése. Úgyszintén a taps, mint visszajelzés. Más esztendőkben tömegek gyűltek össze például a Nemzeti Múzeumnál, március idusán. Nem tehetjük meg ezt az idén, éppen mások és magunk védelmében.
Ilyenkor kell visszaidézni a múlt idők emelkedett ünnepeit, hogy azokból erőt merítsünk; s elmondani Petőfi Sándor költeményét is, ami összenőtt március 15-vel.

Beszélgetés Tolcsvay László zeneszerzővel

- Hogyan jutott eszébe annak a fiatalembernek - aki akkor még csupán 23 éves volt -, hogy          megzenésítse a Nemzeti dalt? - Kérdezem Tolcsvay László zeneszerzőtől.

- 1968-ban érettségiztem, amikor a Tolcsvay trió megnyerte a Ki mit tud? vetélkedőt.
Hatvannyolc, nagyon jelentős, forradalmi év volt. A mi lázadásunk abban nyilvánult meg, hogy folk-beat-et játszottunk. Klubunk volt a Bem-rakparton, később, a hetvenes évek elején, már fenn a Várban. Az én generációmnak ezek voltak a találkozási pontjai. Abban a Kommunista Ifjúsági Szövetség által birtokolni vágyott szisztémában, mi ezekben a klubokban éreztük az összetartozás rebellis fontosságát.

1973-ban az én generációm nagyon feszítette a falakat. A fiatalok "végiglátogatták" a '48-as emlékhelyeket, elmentek a Batthyány-örökmécseshez, a Bem-szoborhoz, Táncsics egykori börtönéhez, teljesen önszántukból. Én a Várban nőttem fel, és ott laktunk, amikor '73 tavaszán, szinte terror készültséggel várta ott a rendőrség a megemlékezni vágyókat, hogy megakadályozza az ünneplést. Szétverték és bezsuppolták őket. Nem vagyok egy harcias ember, de ez úgy felháborított, hogy éreztem: nekem is meg kell szólalnom. Tudtam fejből a Nemzeti dalt, leültem a papám zongorájához, és rövid idő alatt megszületett a muzsika. Ebben a légkörben, a Várklubban hangzott el először a Nemzeti dal. Azt hiszem, a dal ereje - túl a zseniális költeményen - ennek a szabadságvággyal teli beat-korszaknak és az akkori 23 éves lelkem valódi érzéseinek köszönhető.
Az évben, Petőfi születésének 150. évfordulója alkalmából, megkeresték a zenekarokat, akiknek hatásuk volt a közönségre, akkor már mi is ezek közé tartoztunk, hogy írjunk Petőfi-versekre zenéket. Én azt gondoltam: hát, tessék, ez is egy Petőfi-vers! Emlékszem, az Országos Rendező Irodában egy bizottság előtt kellett először előadni. Kiszaladt a vér a cenzorokból. Óriási botrány volt! Természetesen nem engedélyezték.

- Petőfi tehát nemcsak '48-ban, '56-ban hatott; verse és az Ön dallamai igencsak összetalálkoztak. Ha csupán 1981-ben mutatták be, miként történhetett, hogy már az eseményen tömegek énekelték?!

- Zugfelvételeken terjedt, így juthatott el a Szabad Európa Rádióhoz is. Itt hallhatták. 1981-ben, a régi Sportcsarnokban volt a Koncert című film forgatása - az Illés-együttes, Tolcsvayék és a Trió, a Fonográf és Koncz Zsuzsa közreműködésével. Ott elénekeltem - a közönség pedig velem együtt! Akkor döbbentem meg, hogy ezt a dalt már mindenki tudta! Fantasztikus érzés volt. Akkor megéreztem, hogy fontos pillanatot élek át: ez a dal most már mindenkié! Arra nem számítottam, hogy ilyen hosszú életű lesz, hogy méltóságteljes helyzetekbe is fog kerülni! Ez volt életem dalban kifejezhető legbátrabb pillanata, ha úgy tetszik. Lemezre, filmre került. Azt lehet mondani, elszabadult.

- Önálló életre kelt?

- Olyan lett, mint a népdal az emberek szívében, többen azt mondták: olyan, mintha mindig is lett volna...

- Lehet-e azt mondani, hogy a pályáját már jóval korábban kezdte?

- 1962-ben kaptam meg azt a lökést, amitől nem klasszikus muzsikus, hanem beat-zenész lettem. Hatéves koromban kezdtem zongorázni, a testvérem pedig csellózni, zenetanár édesapánknak volt zenekara a háború előtt, még utána is egy ideig, talán ezt a hagyományt is követtem. Már kisgyermek koromban kiderült, hogy van egy olyan adottságom, ha zenét hallok, le tudom írni a szólamokat. Szét tudom választani, hogy ki mit énekel, játszik. a korai zenekarokban mindig én hallgattam le a számokat- olyanokat, amiktől az ember szíve repesett -, a luxemburgi rádióból felvett rissz-rossz magnófelvételekről, és én osztottam ki a szólamokat. Zongoráztam, elkezdtem tanulni blues-harmonikázni, később gitározni, s egyszer csak azon vettem észre magam, hogy abba a zenekarba, amit a "nagyfiúk" alakítottak a testvéremmel, Bélával, bevettek engem is, tizenkét évesen. A Toldy gimnáziumban - ahová később jártam - rengeteg muzsikus volt, és egyszer megkeresett az egyik fiú, hogy a testvéremmel menjünk le a Wanderers együttes próbájára, mert hogy be akarnak venni bennünket. Azzal a zenekarral már ilyen hivatásos vagy "profi" helyzetbe kerültem, ugyanis ők a Nagykörúton, a Horizont nevű tánciskolában játszottak. Klasszikus beat-korszak béli helyzet alakult ki: gyakoroltunk, muzsikáltunk, gyakoroltunk, muzsikáltunk... Onnantól kezdve én már más dologgal olyan nagyon nem is törődtem az életben.

- 1974-től már a Fonográf együttes tagja lett. Bejárták majdnem egész Európát, és Ázsiát Híresek lettek.
- Az életem egyik legmeghatározóbb szakaszát a Fonográf-együttes jelentette. Sok lemezt készítettünk együtt. Ez a zenekar kiteljesítette mindazon zenei törekvéseimet, vágyaimat és összhang utáni áhítozásaimat, amire én valaha is "felesküdtem". Kiváló zenei összetétel volt, nagyon inspiráltuk egymást, nagyon jó barátok voltunk. Mégis a Fonográf története megtorpant a 80-as évek elején. Olyan zenei elképzeléseink kezdtek lenni, amikről úgy éreztük, hogy egyedül vagyunk hivatottak megvalósítani. Én is elhatároztam, hogy készítek egy szólólemezt, ami olyan számokból áll, amiket magamnak írnék, és nem egy zenekarnak.

Ez volt a "Várd ki az időt". Saját zenei világomat próbáltam ebben megvalósítani. Ehhez tartozik, hogy az egész életem alapvetően megváltozott, fordulóponthoz érkezett. Ezek a dalok tulajdonképpen pillanatképek az akkori életemről.

- Kitárta a lelkét? Annak ellenére, hogy kockázatos volt, szabadjára engedte?

- A lelkem szabadsága mindennél fontosabb a számomra, és azt szeretem, ha az emberek szabadnak érzik magukat. Amikor a rockzene kezdett elüzletiesedni a 70-es évek végén, a 80-as évek elején, akkor igenis azt éreztem, hogy a szabadságomon csorba esik. Ha nem én mondom meg, hogy mit zenélek, hanem minden számomra elfogadhatatlan elmélet szerint szólnak bele a zenémbe. Már nem arról kezdett el szólni ez az egész, amiben fölnőttem, amit szerettem benne: a szabadságot, a lelkesedést, az összetartozás-érzést és a szeretetet. Mindenféle egyéb szempontok rárakódtak. Amikor a Fonográf megszűnt, nagyon szomorú voltam, mert egy életszakasznak vége lett. Ami őszintének, szépnek és világosnak látszott, az besötétedett.

- De a zenéje mégsem erről szól! Önben nem szűnt meg ez a korszak?

- Bennem nem! Ekkor jött - ki kell mondanom - spirituális segítség az életemben, amikor az a változás történt a lelkemben, ami addig soha. Harminchat éves koromban rádöbbentem, hogy az embernek csak azon érdemes munkálkodni, ami az életet széppé és igazzá teszi. És ez nem más, mint a hit. Mire tiszta lett a szívem, feladatot is kaptam. Akkor, 1986-ban kerestek meg a Szabad Tér Színháztól, hogy én írjam meg a mi generációnknak a rock-miséjét, mert most éppen kicsit lazítanak, most lehet lépni. Az akkori politika kénytelen volt engedni, mert azt hiszem, az embereknek elegük lett a "vidám barakkból". Üres volt a lelkük. Hideg volt a szívük. Igaz, nekem egy látnok barátom azt mondta 1982-ben, hogy 89-ben vége lesz ennek az egésznek. Nem hittem el neki... Velem az történt, hogy a lelkem a szabadságot ismét megtalálta ezzel a lehetőséggel. Rögtön eldöntöttem azt is, hogy nem lesz csak simán "beatzene vagy rockzene a templomban"; ez nem elég. Elhatároztam, hogy nemcsak azokat a szövegeket fogom használni, amit a liturgia - én magam katolikus vagyok - előír, hanem megint valami "forradalmi" dolgot fogok csinálni. Hozzá fogunk írni olyan fohászokat, ami az 1986-os Magyarország lelkületének a képe. 

- Ebből született a Magyar Mise rock-oratórium, 1987-ben. De miért úgy kezdődik, hogy "Egyedül vagyok, állj mellém!"?

- Ebben az "állj mellém "a lényeg. Úgy folytatódik, hogy "nem mondja senki, mit kellene tennem, nem tudja, hogy miben kéne hinnem". Tehát az örök tanácstalanságban és elnyomásban élő ember lelkülete nyilvánult meg az Introitus-ban. Rengeteg segítőtársam volt a lelkem építésében, akik könyveikkel - mivel már nem élnek - segítettek rajtam, mint Teilhard de Chardin vagy Hamvas Béla, Kuklay Antal atya, aki gyönyörű könyvet írt Pilinszky költészetéről A kráter peremén címmel. Ezt olvastam el először. Nagyon inspirált és ebből született meg bennem az a gondolat, hogy a Magyar Mise mi mindent mondjon el az embereknek. Ám voltak olyan segítőtársaim, akik a mai napig barátaim, mint Müller Péter. Rengeteget beszélgettünk, így kikristályosodott bennem, hogy azokat az érzéseket, gondolatokat kell megfogalmazni a liturgikus verseken túl, olykor profán szavakkal, amik érvényesek lehetnek. És akkor a szertartás szerint megkívánt pontos zenei tételeken - Kyrie, Gloria, Credo - keresztül jutottunk el oda, ami a mű, koronája a Sanctus: szent az Isten; mi emberek akkor cselekszünk helyesen, ha tudomásul vesszük, hogy van, ami bennünket összeköt. Még azt is demonstrálni akartam a zenében és nagyon boldog vagyok, hogy ez sikerült: opera-, rock- és népdalénekes képes együtt játszani egy műben. A Magyar Mise margitszigeti bemutatóján az Amadinda ütőegyüttes, Dés László, Gőz László ifjabb Csoóri Sándor, Demjén Ferenc, Pitti Katalin, a testvérem, és Begányi Ferenc - aki sajnos már meghalt - én, egy száztagú kórus, és még a rockzenei élet számos kiválósága: a Muzsikás-, a Téka együttes egy része adták zenei lelkületüket a Műhöz. Ez a felhajtó erő érződik abban a lélekben, és ez volt benne a "forradalom", hogy egyszerűen bele mertünk énekelni a "poshadt" a levegőbe: mi az, ami az egész életünket boldogabbá tehetné. Az, amivel a mise végződik: "keressétek egymásban a békét". 

- De nem az ellenkezőjét tesszük folyton?

- Az ellenkezőjét! Én örök lázadó leszek ilyen szempontból: nem vagyok hajlandó semmiféle agresszióra! Biztos voltam, hogy szükséges a fohászokat, mellékszövegeket - a műben elhangzó verssorokat - beleírni, mert az emberek ezt fogják megérteni. Olyanok ezek, mintha ők mondanák mindazt, mintha belőlük jönnének. Az egész lelki építkezés, ami a Mise, velem megtörtént. Így mondhatom, hogy nemcsak "papolok". Az, hogy "egy átvirrasztott éjszaka után magam mögött hagytam a várost egy új nap hajnalán" - nagyon egyszerű két sor. De én akkor tényleg magam mögött hagytam a várost, egy olyan helyre kerültem, ahol már semmi más nem volt fontos, csak a lelkem, a szeretet, és ezen keresztül az örökkévalóság érzése, ami azóta is munkálkodik bennem. Én, mint egy népmesei hős, általbucskáztam a fejemen 36 éves koromban, és egy másik ember lett belőlem. Illetve, ma már tudom, hogy én eredetileg is ilyen voltam, csak közben a lelkem kóválygott mindenfelé. A hit biztossá tette az életemet, és ez hallatszik ebben a műben. A szeretet diadala ez a Mise. Mind a mai napig hat.

- Hogyan születhetett meg ezután a Doctor Herz? Aminek szintén nagyon-nagy sikere volt, mert háromszázszor adták elő a Madách Színházban.

- A Magyar Misét hallotta Ádám Ottó, a Madách Színház akkori igazgatója. Megkeresett, hogy Müller Péter adott neki egy musicalszöveget, és felkért a zene komponálására. Így aztán én írtam az első magyar musicalt a Madách Színházba. Hát, harminchárom évvel ezelőtt, és tíz évig ment. Arról szólt, amiről az imént meséltem - és elhangzik Doctor Herz szájából, hogy "teremtettem magamnak egy világot, és ezt nem adom semmiért". Bródy János írta a verseket, Müller Péter pedig az egésznek az alap szellemisége, Jupitere. Most már az egész ország tudja róla, amiket akkor csak én tudtam és a szűk baráti köre, hogy az emberi léleknek fantasztikus ismerője. Rendet tud teremteni az emberek kusza gondolataiban és tanácstalanságában. Egy "lélek-dramaturg". Nagyon sokat köszönhetek neki. Többek között ezeket a gyönyörű szövegkönyveket. És az igazi barátságot.

- Az ön zenéje sajátosan újfajta magyar műfaj: magyar népdal és rock-muzsika együtt, mikor kezdődött ez az összefonódás? 

- Kedvenc, szeretett szolfézstanárnőm, Lujzi néni, vezetett be a zene birodalmába, aki Kodály tanítványa volt, és ezzel a csodálatos metódussal tanított. De ez még nem lett volna elég. Bartók: Gyermekeknek-sorozata az, amivel leghamarabb találkozik, aki zongorázni tanul. Akkor vettem észre magamon, hogy a romantikus darabok kevésbé vonzanak, mint Bartók Béla harmonizációja. Annyira megragadott engem, hogy a népdalokat egy különös, XX. századbeli harmónia-rendszerbe is lehet ágyazni. Amikor elkezdtem komponálni, megpróbáltam a rockzenét ezzel a tiszta és a szívünkből fakadó zenével ötvözni. Meggyőződésem, hogy a beat-zene, rock-zene szintén "népdal", csak ismerjük a szerzőjét, egyfajta városi népzene. Azért képes az emberek lelkében ugyanazt az érzést gerjeszteni, mert ugyanazokkal az eszközökkel él, amivel hajdanán a népdal. S ugyanúgy formálódik is. Nem tudom, hogy mi lesz a sorsa ötven-hatvan-száz év múlva ezeknek a daloknak, de azt sem gondoltam volna, hogy egy-egy dalom harminc-negyven évekig eltart. És lám, mégis. Mi ez, ha nem "népzene"? A rockzene - meggyőződésem - olvasztótégely, ami képes magába foglalni a különböző népek lelkületét. Már ezerszer bebizonyosodott nemzetközi fesztiválokon, ahogy mi megértjük mások zenéjét, ők is megérzik a magyar lelket a zene mögött.

- Aligha tudna számokat mondani, hiszen rengeteg slágert, dalt írt. Rockoperák, oratórikus művek, táncjáték kötődnek még a nevéhez, a teljesség igénye nélkül: Isten Pénze, Mária evangéliuma, Beszterce ostroma, Testamentom, Bábel, Örök Körök, Rákóczi Fantázia, Ördögölő Józsiás, Vörös és Fekete, Számos kitüntetéssel ismerték el alkotó munkásságát, mint például: EMeRTon-díj, Erkel Ferenc- díj, Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, Magyar Örökség-díj. Mi segíti abban, hogy a több mint öt évtizede tartó sikerek ellenére megőrizze a tiszta alázatot az élethez, a muzsikához?

- A siker közös öröm: a szerző, az előadó és a közönség együttes pillanata. Nagyot téved, aki azt hiszi egyedül csinálja az egészet. Jó érzés is, ugyanakkor rendkívül csalóka, illékony dolog, nem szabad hinni neki. Nekem mindig az adott pillanatban, koncerten, bemutatón esik jól, olyankor azt érzem: értik, talán szeretik, amit hallanak. Amiből igazán építkezni tudok, az a kétség, a javítani, változtatni akarás. Ennyi évtized után tudom, hogy az igazi öröm az, ha a dallamaim képesek, akár csak egy pár perc erejéig, átformálni azok lelkét, akik hallják. Ez a valóságos hatás, amit nem lehet a siker mércéjével mérni. Ezek a dallamok, a komponálás folyamatában, olykor a lelkem - számomra is - titkos rekeszeiből kerülnek elő, és tesznek boldoggá engem is.

- Mostanság lassan már években számoljuk a bezártságot a világjárvány miatt. Mit jelezhet ez a helyzet számunkra, mire adatott ez az idő?

- Szerintem feleszmélésre. Ennél egyértelműbb jelet már nem tud küldeni a Földanyánk, aki azt üzeni, hogy az emberek végre forduljanak egymás felé és ne egymás ellen. Együtt gondolkozzanak. Tarthatatlan, amerre most megy az emberiség. Valamiféle megoldást kell találni arra, hogy milyen legyen a jövőnk. Az orvosok ezért tényleg mindent megtesznek, hihetetlen áldozatokat hoznak. Tavaly még énekeltek nekik az olaszok, megtapsolták őket, mi is. Most már teljesen természetesnek vesszük önfeláldozásukat. Pedig olyanok, mint a világnak az egyetlen működő zenekara. A világ gondolkodó részének össze kellett volna már ülni, képletesen szólva. Minden eszközünk megvan ehhez, itt az internet, mindenki kapcsolatba tud lépni mindenkivel, de nem erre használjuk. Hagyjuk, hogy digitális uniformisba öltöztesse a gondolkodásunkat. Ne csak várjuk, mi történik. Tekintsük ezt a helyzetet alkalomnak arra, hogy felfedezzük magukban a lehetőséget a belső cselekvésre. Mi is a része vagyunk a világegyetemnek, nem mindegy, miként bánunk Földanyánkkal és embertársainkkal. A világban mindig két erő harcol egymással. Az egyiket az archaikus időben úgy hívták, hogy Asa, az isteni szeretet; a másikat Ahrimán, az ármány. Ha valaki negatív a másikkal kapcsolatban, akkor a rosszat növeli. Ha azzal ülök le a zongorához, hogy jó élményt, jó érzést szeretnék kelteni, akkor remélem, a jó fog növekedni. Ferenc pápa azt kéri most, a böjtben, hogy ne mondjunk rosszat senkiről. A kimondott szónak teremtő ereje van.

A vírus azt érte el, hogy rettegünk, félünk egymástól. Arra vágyom, mint gondolom sokan, hogy ismét örülhessünk a másik embernek.

Én most is muzsikálással foglalkozom. Határozott cél nélkül. Lehet, hogy talán egyszer összeáll belőle egy lemezanyag.

Nem vagyok hajlandó világvégéről beszélni, mindjárt jön a tavasz.

Vennes Aranka