ŐSZI GONDOLATOK

Már látom a leheletét; rozsdán, csípősen, ropogva olykor gorombán... - itt van. Sokan nem szeretik, de azért jön. Kihez hívatlanul, kihez váratlanul, kihez csak úgy beszökik - amiként Ady fogalmazott.
Fercsi gazdával járjuk a gyümölcsösömet, szakértői szemmel vizslatja az oltások, szemzések eredését. Megállunk a minap kettéhasadt őszibarackfa mellett. Kalapját hátratolva mondja bölcsességét: tudod, Gyuri barátom, ahol falu van, ott temető is van, ez az élet rendje. Ezt már csak így találták ki - bök az ég felé.
Hogy én se maradjak le a bölcsességgel, megtoldom szavait: igen, igen, ez rendben is van, az elmúlás bekövetkezik az emberek életében is. Valójában ott van a baj, ha a halál éhséggel, fegyverrel párosul.

Közben a pincéhez érünk, nem is kínálom, csak töltöm a bort. Nem szeretik a "fölös beszédet" errefelé. Isten-Isten - csapjuk össze a poharunkat, majd lassan kortyolgatjuk a hegy levét.
- Aztán jössz-e tavasszal metszeni? - kérdem Fercsit.
- Hát nem is tudom - jön a válasz. - Hetven felett már nem ígérget az ember. Már nem úgy áll a kezemre a metszőolló, mint rég. A saját barackosomat is el kéne adni. Mi csak dolgozunk az asszonnyal pirkadattól napnyugtáig, de a haszon a kufároké, nekünk csupán a morzsa marad. Manapság meg külföldről tukmálnak ránk "napot nem látott" gyümölcsöt. Vannak, akik szeretnék, ha pusztulna a magyar, szerintük sokan vagyunk, valójában kellene a hely az idegeneknek.
- Látod, Fercsi, én ezért nem adom el a földet, pedig én sem fiatalodom. Megbeszéltük a családdal: a magyar föld nem eladó. Meg aztán a jó levegőn a bosszankodás sem olyan borzasztó...
Búcsúzáskor utánanézve, a nemrég még egyenes háta mintha görnyedni kezdene. Az így, ősszel korán fekvő nap sápadt sugarai búcsúzóul megsimogatják öreg barátomat. Remélem, Fercsi barátom szokásos őszi zsörtölődését hallottam, és tél végén, mikor fázósan, de megszerelmesednek az ég madarai, és ennek füttyel adnak hangot; a fagyos, kopogós úton, tarisznyával a vállán baktat majd a gyümölcsös felé.

Így, egyedül maradva, leülök a sparhelt elé. Nyitott ajtaján nézem a parázsló fát. Egyszer-egyszer fellobban a tűz, mint fejemben az emlék. Akkor is ősz volt, lehettem tizenhárom-tizennégy  éves. Valószínű szombat délután volt, mert nem kellett iskolába menni. Illegális Regnum Marianum cserkészcsapatunkkal éjszakai túrára készültünk. Frici bá' - ki "civilben" pap volt, találta ki a kirándulást. "Lesz, aki most hall először szarvasbőgést" - mondta. Kettesével-hármasával közelítettük meg a hűvösvölgyi Nagyrétet, nehogy felfigyeljenek "bűnös, államellenes" kirándulásunkra a belügyi szervek. Már sötétedett, mikor Frici bácsit körbeállva elkezdtük az imát. A Teremtő segítségét kértük a kirándulásunkhoz. Libasorba fejlődve elindultunk az erdei úton. Ahogy tapostuk a száraz avart, fel-felrebbentek a bóbiskoló rigók, és mérgükben rikoltoztak. Mikor már a csillagokon, és a holdon kívül mást, fényt nem láttunk, énekelni kezdtünk. "Fiúk, fel a fejjel, a harsona zeng / Álljunk csatasorba vidáman..."

Ahogy haladtunk tovább, egyre felszabadultabban szállt a cserkész induló:

"Fiúk fel a fejjel, az óra közel!
Kel a magyar éjben a hajnal!
Most kell az erős kar, a férfiú mell,
Ezeréves acél akarattal!
Zúg, mint a harci trombita,
A Lomnic és a Hargita,
Értünk kiált, felénk süvölt,
Az ősi föld, a drága föld!"

Ahogy menetben énekeltünk egyre sűrűbben kapkodtuk a párás, friss levegőt. Valósággal érzékeltük ahogy kicserélődik agyunkban az oxigén. Közelebbről-távolabbról hallatszottak ugatás, bőgésszerű hangok. Ez a szarvasbőgés, világosították föl a tudatlanokat a tapasztaltabbak. Megtudtam, hogy a bőgés a párválasztás része szarvaséknál. Ha ez verekedésbe torkollik, akkor a gyengébb életképtelenebbek elpusztulnak.
Éjfélt mutathatott a hold állása mikor összeálltunk egy kivágott farönk előtt. Frici bácsi "megterített" a tábori szentmiséhez. Két ministráns is akadt mellé. Életem talán legszebb éjféli szentmiséje volt. Közelebb éreztem magamhoz a Teremtőt, szinte a kezünket fogta. A szentmise végén összekapaszkodva énekeltünk az ég, a csillagok felé. Mikor hazánkért énekkel fohászkodtunk a Boldog Asszonyhoz, szememből megállíthatatlanul elindultak a könnycseppek, lehullva a nyirkos avarra...
Közben a parázs elhamvadt a sparheltben, és szürke füstjével tovaszálltak emlékeim is.

vitéz Ország György