ÖTVENHAT ESZMÉNYEKET, BÜSZKESÉGET AD

1989-90 fordulóján sok volt '56-os forradalmár-szabadságharcos hazatért az emigrációból, hogy szavát hallassa vagy közéleti szerepet vállaljon. A demokratikusan választott kormány nehéz helyzetben volt, átlátta-e egyáltalán az egymás után alakuló szervezetek működését, szándékait? Erre kérdésre próbál választ találni a következő interjú:

BESZÉLGETÉS DR. BOROSS PÉTERREL

- Három évtized távolából hogyan tudná összefoglalni az akkori helyzetet? - Kérdezem dr. Boross Pétertől, a Szabadságharcosokért Közalapítvány volt kuratóriumi elnökétől, aki annakidején belügyminiszterként, majd miniszterelnökként országos ismeretekkel rendelkezett.

- Minden nagyon gyorsan és tulajdonképpen váratlanul történt. Nagyon korán létrejött a TIB, a Történelmi Igazságtétel Bizottság. Megalakult a POFOSZ, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége. Nem sok idő múltán szervezetet hoztak létre az '56 előttiek, a PEK-et, a Politikai Elítéltek Közösségét. Aztán jött a külföldiek által alapított '56-os szervezet. Természetes módon ébredtek fel azok, akik megszenvedték a megelőző évtizedeket. Kiemelném Fónay Jenő nevét, aki elsőként ugrott, azért mondom így, mert reggeltől estig hívott engem különféle javaslatokkal. Akkor Antall József - hogy úgy mondjam - rám bízta ezt az ügyet, mint érintettre. Közel három és fél évtized telt el addig, sokan eltávoztak már az élők sorából. Én is a hatvanon felüliek közé tartoztam.
Fónay Jenőt azért említem, mert annakidején én még azt hittem, hogy vele együttműködve, egy szervezet tudunk megalkotni, mint amilyen a hadviseltek szövetsége volt a két háború között. S hogy az '56-osok és az '56 előtti politikai üldözöttek egyetlen erős érdekképviseletet létesítenek. Azonban aztán érzékelnem kellett, hogy akik Nyugatról jöttek vissza, saját szervezetet akarnak. Nem akartak másokkal közösködni. Nagyon sokan törekedtek vezető szerepre. Ez a hajlam különböző szervezetek megvalósításához vezetett. A recskiek, a gulágot elszenvedők is önállósodtak; az '56 előtt elítéltek nem nagyon akartak az ötvenhat utániakkal összejönni, így lett jellemző a sokszínűség. Viszont elég hamar kialakultak, sajnos, bizonyos személyi torzsalkodások, harcok.

- Miként lehetett egyensúlyt teremteni?

- Hogy az együvé tartásnak mégis legyenek keretei, a kormány létrehozta a Szabadságharcosokért Közalapítványt, 1992-ben. Azokból a komoly szervezetekből, amelyek tényleg működtek is, jött össze a kuratórium, és a saját költségvetésünk elosztását lényegében ők döntötték el. A kuratóriumnak én lettem az elnöke. Azt megelőzően, belügyminiszterként, sokat tárgyaltam vezetőkkel. Jónéhány olyan javaslatot kaptam volt ötvenhatosoktól, volt politikai foglyoktól, amiket továbbítottam a kormányzatnak. De egyénenként is jöttek tagok javaslatokkal. Az volt a feladatom, hogy mindezt egy egységes rendszerbe hozzam össze, nehogy véletlenül egymás ellen induljanak.
A Nemzetbiztonsági Hivatalhoz, amit kezdetben én felügyeltem még államtitkárként, ha jól emlékszem, öt POFOSZ-tagot felvetettem, hogy legyenek a helyszínen. A III/III-as főcsoportfőnökség ugyan megszűnt, de maradt a bizalmatlanság. Ezért volt fontos, hogy ott legyenek; lássák, bízhatnak abban, hogy nem folytatódik az, ami a korábbi időszakban volt, ez megnyugtatta őket, hiszen a Kádár-rendszerben nagy részüket figyelték, besúgó-hálózatot építettek rájuk. Amikor már nem én felügyeltem a titkosszolgálatokat, ha jól emlékszem, a szabaddemokraták követelésére eltávolították őket.

- Volt '56-osok többször nehezményezték, hogy ők nem kaptak pozíciót. Megkeresték-e, ilyen igénnyel?

- Voltak olyan ambíciók, amivel nem lehetett mit kezdeni. Egy, 1956-nak igazán meghatározó személyisége államelnök akart lenni. Talán ennyi évtized után kimondható, hogy Rácz Sándorról van szó. Utána a fővárosi főpolgármester is akart lenni. És nem a pártokkal keresték a kapcsolatot ebből a szempontból, hanem deklarálták az ilyen természetű igényeket. Ezek súlyos problémák voltak, mert személyiségüket nagyra kellett értékelni, dehát azért ez nem úgy megy, mert a kormányzati munka komoly felkészültséget igényel. Pongrátz Gergely kormányzati szintű szerepre vágyott. Ez már csak azért sem történhetett meg, mert sok '56-os föllázadt volna ellene; éppen azok, akik méltatlannak tartották azokat a mondatokat, majd a könyvet, amit a nagyszerű, remek, kiváló Iván Kovács Lászlóról ő megírt. A Corvin közt Iván Kovács László hozta össze. Ő volt a vezetője egészen november 3-ig. Ez volt az az időszak, amikor már kimentek a szovjetek a fővárosból, de még nem jöttek vissza. Akkor ott sokan összejöttek fiatal legények. Iván Kovács László a tűzszünetet komolyan akarta venni, Pongrátz Gergely pedig nem. Neki ott volt még négy testvére, szavazást szerveztek, amelyben Gergelyt választották meg parancsnoknak.

- Tapasztalt-e olyan eseteket, amikor az idő megváltoztatta-megszépítette a múltat?

- Rengeteg ilyen ügy volt. Találkoztam hiúsággal, hőstörténetekkel, emberi gyengeségekkel. Akadtak olyanok, akik '56 után családot alapítottak messze, Amerikában, nekik meséltek hőstettükről, a gyerekeik már büszkén ezt adták tovább másoknak, hogy milyen hős volt a papa. Miközben az nem egészen úgy történt, vagy éppen nem volt igaz. Azért ezeket nem hagytam szó nélkül. De csak barátilag figyelmeztettem.

- Évekig hallottam föl-fölvetni, hogy a kuratórium célja a különböző szervezetek összevonása. Elképzelhető-e, hogy létrejöjjön egy egységes szervezet?

- Már igyekvés sincs rá. Tudomásul kell venni, hogy ezek a szervezetek megszülettek, működtek, e szervezetekhez kapcsolódtak azok, az a következő generáció, amelyik most szervezeti elnöki szerepkört tölt be. Nem hiszem, hogy most ez egy különösebb érdek lenne, és legyünk tárgyilagosak, nyolc szervezetnek nyolc elnöke van, egy szervezetnek egy elnöke. Ez nagyon nehéz dolog lenne, a vezetőségeknek a pozícióját most felszámolni. Nincs is értelme! Itt most már alapvetően olyan szervezeti vezetők vannak, akikkel szót lehet érteni, akik fegyelmezettek. Az alapítványnak be kell tölteni azt a szerepet, hogy együvé tartja őket, és egyben, annak az elmúlt kommunista időszak sok szakaszból álló megbántottjaiknak a szellemiségét egységesen egy antikommunista felfogásrendben gyűjtse össze, és nem az számít most már, hogy kit ítéltek el 1951-ben, és kit ítéltek el 1956 után.

- Ez korábban határozott választóvonal volt!

- Ez is választóvonal volt. Más és más sorsok voltak, mert '56 után leülni négy évet vagy az 1940-es évek közepétől nyolc évet szenvedni a szovjet gulágon, tényleg nem azonos. A generációk is mások voltak! Viszont időnként még mindig jönnek bejelentések olyan személyektől, egy-egy elöregedett, magányos tagtól, hogy egy másik illető ezt és ezt csinálta, nem is volt ott '56-ban, mint ahogy mondja. Ilyennel mindig számolni kell. De ez a fajta belső morgolódás oly mértékben ritkul a huszonöt évvel ezelőttihez képest, hogy most már nem érdemes vele foglalkozni.
Közel harminc év után lemondtam a kuratórium elnöki tisztéről, mert már megterhelő volt, 93 évesen. Elmondhatom, hogy az alapítvány betöltötte a hivatását, hogy kellő súllyal valami egységet teremtsen. Rendszeresen vannak rendezvények, amiket nem egy-egy szervezet hoz létre, s ezek elérik a parlament felső házát is, ahol csak egységesen szabad megjelenni. Azok a szervezeti vezetők, akik bekerültek az alapítványba, ezt tudomásul is vették, ezért működik a mai napig.

- A kuratóriumnak volt olyan terve, hogy fiatalokat, például leszármazottakat, bevon a szervezetekbe, hogy tovább is tudjanak létezni, és tovább örökítsék a hagyományokat, az emlékekeket. A POFOSZ-nál volt erre nagyon jó példa hosszú ideig, de vajon ez most hogy alakul?

- Immáron természetesen egy kihaló generációt követő új nemzedékkel lehet tovább működtetni az alapítványt. Dr. Sömjéni László, aki most az utódom lett az alapítvány élén, név szerint ismer mindenkit, mindenkinek a gyengéjét, mindenkinél a belső ellentétek hullámhosszait. Én remélem, hogy kifelé ugyanúgy rendben fogja tartani ezeket a sajátos, sokrétű, egymás szenvedését nehezen méltányoló, különböző csapatokat; a komoly vezetőkkel megtartja azonos szinten. Vannak most olyan vezetők, akik az édesapjuk révén kerültek hozzánk, lelkesen dolgoznak az ügyért, pedig mondjuk, még meg sem születtek '56-ban. Most lett kuratóriumi tag dr. Horváth László, aki fiatal középiskolásokkal foglalkozik, úgy mint régen a kadétokkal. Mindig, minden október 23-án a Műegyetem melletti megemlékezésre hoz egy sereg középiskolás diákot.
Maguk a szervezetek ifjúsági tagozatot önállóan már nem nagyon tudnak működtetni. A POFOSZ egy nagyszerű szervezet, és a Lengyel János egy nagyszerű ember, de a nyolcvanon túl van. Nem nagyon várható az az operativitás, ami egy ilyen ifjúsági csapat mozgatását jelentené, de van ilyen: önállóan és mindig nagyon szépen koszorúznak ott olyanok nevében is, akik nemhogy '56-ban nem éltek, hanem még 1990-ben sem! Tehát diákok, egyetemisták és középiskolások, vannak érdeklődők. A korosztályom képviselőiből néha előjön, hogy elvárják tőlük: úgy éljék meg a múltat, mint ahogy mi megéltük. Teljesen irreális igények. Mert nekik ez történelem! A kilencszázhúszas években sem élték meg a 1848-49-es szabadságharcot, mert az már távoli múlt! A lényeg, hogy a következő generációk tiszteljék őket is, tiszteljék azt a teljesítményt, amit '56-ban a magyarság egyetemesen elért; s ami az egyik egy fájó, de dicsőséges történelmi emlékezet része.

- A magyar kitartó nép, mert több mint százegy évvel Trianon után most is él a magyar, és erősödik. Ötvenhat emlékét hatvanöt év után is őrzi. De ennek az örökségnek mi a jövője?

- Ennek az örökségnek - mint az eszmeiség alakulásában meghatározó szerepet betöltő eseménynek, tragédiával összekapcsolt nemzeti hőstettnek - azért van egy olyan szerepe az utánunk következőknek, hogy eszményeket, élményeket nyújt, büszkeséget ad. A magyarságba vetett hit és bizalom erősödésének eszköze, erre okosan emlékeztetni. Az iskolai oktatásban ez is egy nehéz ügy. Akik ma történelemtanárok, ugyan már melyik egyetem papírjával léteznek ma? Andics Erzsébet - szovjet-magyar történész, kommunista politikus - tanított itt történészeket. Nem egyszerű dolog. Én látom a jó szándékú történészekben azt a törekvést, hogy világosan akarnak látni és láttatni; tudják, mi az igaz és mi a nem igaz, és az eszmények jelentőségével is tisztában vannak. Ugyanakkor van olyan történelemtanár-egyesület, amely a mai napig baloldali demonstrációk részese. Hát vajon mit tanítanak az iskolában ezek a személyiségek? Itt még van rendezni való feladat.

Vennes Aranka