SZARVAS-BOGARAK AVAGY JÁRVÁNY-ZÁRVÁNY

Megtorpantam a forgalmas-zajos külvárosi úton, ahol a járdaszéli zöld sáv olyan keskeny, hogy a fák épp csak megállnak rajta. A kopott fűben egy szarvasbogár csetlett-botlott! Fiatal lehetett, mert hosszúsága legfeljebb az öt centit érte el, koronájával együtt, ami tudvalévő, testük kétharmada. Ugyan már, miként kerülhetett ide? S mitől lett ilyen gyenge? Igaz, mostanság van a szarvasbogár-szerelem ideje, tán küzdött, és csatát vesztett a nőstényért vívott harcban? Bár agancsra emlékeztető rágója sértetlen volt. Ámultam-bámultam őt, mert alig-alig találkozhatunk már velük. (Lehet, bogaras vagyok, de csak nem tudom megszokni, hogy: azokkal.) 

Aztán továbbléptem, reménykedve, hogy csupán csak megcsodálják majd, mint én, s megkímélik életét. Eszembe jutott, hogy gyermekkorunkban - mindahányszor a budai hegyekben jártunk - még egy-egy óriásira nőtt példány látványa borzongatott. Óvatosan, a toránál fogtuk meg így nem tudta becsípni az ujjunkat. Ám, hogy kipróbáljuk erejét, képesek voltunk őt bosszantani, szarvukat pálcikákkal piszkálni, míg mérgükben össze nem szorították a pici ágacskát.

Ahogy úton-útfélen elnézem magunkat, e piszkálódási képességünket sikerült átmentenünk felnőtt korunkra is. Kisebb, közepes és nagyobb dolgokra egyaránt érvényes ez. Egészen megszokottá válik, hogy valaki sávot vált az autójával, s jelzés nélkül bevág a másik elé. Ezzel együtt jár természetesen, hogy neki áll feljebb, s jó esetben csupán válogatott gorombaságokat kiabál hátrafelé, s nem éppen büntető fékezéssel teremt veszélyhelyzetet. Sajnos az is napirenden van, hogy a párhuzamosan, jó tempóban haladó kocsik között fölényesen szlalomozik egy-egy ifjonc, alighanem az érettségi ajándékkal.
Ám, aki mindezeket nem bírja idegekkel, utazzon tömegközlekedési eszközzel! Ez utóbbira leginkább a tömeg jellemző, főként nyáron. Kár lenne ilyenkor kabaréba menni! Igaz, még úgysem nyitottak ki teljesen a színházak a pandémia miatt.
A járműveken választékos párbeszédek szórakoztatják az utazókat. Kirobbanó módon. Mintha egyikünk-másikunk alig várná, hogy véletlenül bokán érintse valaki, s végre utat engedhessen a májusi hőség miatt reggel óta tartogatott, egyáltalán nem meleg szavainak. "Gyökeret vert a lába? Ide szól a jegye? Miért nem megy beljebb? Más is fel akar szállni! Üres a közepe!"... Meg az eleje, de azt ugye még piros-fehér szalag zárja le.
A hatás nem marad el. Egyre bővül a kommentelők köre, s a legteljesebb mértékben érvényesül a demokrácia-adta szólásszabadság. Mint jónéhány napja a 15-ös buszon, amelyik a Csanády utca felé haladva akadt el. Az egyik ház elé ugyanis beparkolt egy mentőautó. Mögöttem egy idős úr dühödten szidta a vezetőt, hogy miért nem tesz kerülőt? Fél óra múlva bezár a Spar a Lehel tér sarkánál, s neki nem lesz mit ennie! Tolasson vissza, s kanyarodjon balra! - utasította. (Egyirányú utcában?!) A vezető nem szólt, de pár perc után telefonált. Olaj volt a tűzre! Hogy csak telefonálgat, és most már tolatni sem tud, mert mögötte autók állnak! Egy középkorú hölgy a hátsó fertályon kiabálni kezdett, hogy hívja a rendőröket! Valóban kopogott is a készülékén. (Mindenkori tiszteletem a rendőrök iránt ekkorra már együttérzéssel bővült.) Hiába próbáltuk páran csitítgatni őket. Végre a vezető visszafojtott ingerültséggel közölte, hogy  a menetirányítóval beszélt, tehet-e kitérőt, s várja a választ. Többen nem vártunk, hanem leszálltunk.

Egyik nap a Corvin Áruház előtt egy erőteljes hangú idős úr, a hulladékgyűjtő tetejét pultnak használva, kínálgatta portékáját, néhány apró csecse-becsét. Majd elsodorta őt mindenestül a 7-es busz bűvöletébe került hórihorgas fiatalember. Nem szégyelled a pofád, te szemét! - küldte utána haragját az árus az éteren át.
Betartottam a kétméteres távolságot a piaci sorban. S gyönyörködtem a standon a szépen rendezett gyümölcsökben, zöldségekben. A hézagot hirtelen kitöltötte egy nő, aki kapkodó tekntetét körbe járatta, majd bependerült közvetlenül az előtte álló mögé. Én előbbre léptem, mire visszafordulva rám kiáltott: tartsa be a követési távolságot! No, gondoltam, ezt a helyzetet is kihagyom!
Ugyan melyikünk gyűjteményében ne lennének ilyen vagy ezekhez hasonló történetek? Nem igazán lehet nevetni rajtuk, mert hajszolt korunk újszerű műfajába tartoznak. Afféle hétköznapi tragikomédiák, amelyek az egymás iránti figyelem-türelem-megértés hiányáról s a megfogyatkozott önuralomról tanúskodnak. De valójában mi az oka mindennek? Járvány-zárvány a lelkekben? Vagy "anyaghiba"? Néha azt érzem: ennyi évtized után most érik be a szocializmus "gyümölcse"; a tan: bújj be a kertedbe, házadba-lakodba, ne törődj a másikkal, csupán te számítasz, te vagy a legfontosabb!
Remélem, egyszer majd csak lepotyog az a gyümölcs, s újat hajt a fa, mert ez is formálódik! Hogy megpróbáljuk magunkat a másik helyébe képzelni, s legalább nem visszaszólni, szidalmazni. Mikor lehetne ezt leginkább megtanulni, ha nem most? Amikor magunkba vagyunk szorítva: én, te, ő, mi, ti ők? Hiszen az említett eseteknek nemcsak szenvedő alanyai - akarva-akaratlanul - okozói is lehetünk. S ez alól jóformán egyikünk sem kivétel.
Tudom, nehéz indulat nélkül mérlegelni. Ám meg lehet tanulni. Munkahelyen, otthon, iskolában. Ha van kitől! Netán saját magunktól, némi gondolkodás után!?
Különben ismét újratermelődik - ki tudja, meddig még - e magatartásbeli hiba, amely utóbbi szóhoz olykor hozzáteszik: szarvas. Majd kiböki a szemünket, s mi mégis csak egy ilyen kis bogáron vesszük észre.

Vennes Aranka