SZERELMEM, HAWAII!
Mi, magyarok, mindenhol felbukkanunk a nagyvilágban! Ki marad, ki visszajár; és van, aki csak belekóstol.
Az én történetem - egy rövid külkereskedelmi és zenei pálya közti vajúdás után - a '69-es táncdalfesztiválról indult. Augusztus 19-én délután még az Erkel Színházban hallhattam egyik szerzeményemet Bencze Mártától: Mindig így lesz ez most már? Hamrán Aurél és Halmágyi Sándor írták a szöveget. Egy órával később már a honvédségtől igyekeztem kijelentkezni, de majdnem besoroztak a helyszínen, zsebemben a zenészeknek is járó szolgálati útlevél, kanadai vízum és egy - hamis - szerződésellenére. Másnap délben, az amszterdami átszállásnál barátom, Hamrán Aurél, a Fortuna együttes dobosa, bokázva tisztelgett: Leléphet!
Így tettem...
Bár az eredeti terv szerint a nyugati keresetből egy budapesti lakásra és egy autóra fizettem volna be...
Végül Brit Kolumbiában kötöttem ki. Nyolc hónap után Edmonton-ba szólított egy szerződés, majd északon, az albertai olajmezőkön szerepeltünk. Közben megismertem jövendőbelimet, kiváltam az együttesből, és ettől kezdve kanadai zenészekkel kerestem meg a mindennapi kalácsra valót. Nagy örömömre felvettek az egyetemre, ami az óhazában nem adatott meg. Sőt, korábban a sikeres felvételim a krakkói egyetem nyelvészeti tanszékére is indoklás nélkül elutasítást nyert az illetéktelen pesti minisztériumban.
Cselló főtanszak helyett - egy kartörés után - zeneszerzés, majd végül a jobb anyagi biztonsággal kecsegtető zenepedagógián végeztem. Az egyetemi évek alatt heti hat éjjeli zenélés, műsorkísérés biztosított jövedelmet, a második gyermek is úton volt; nejem pedig a Wardair légitársaság Edmonton-i vezérigazgatóságán dolgozott, ami nagyon jó utazási kedvezményekkel járt. Akkortájt csak öt év után lehetett kérvényezni a kanadai állampolgárságot, és noha egy vezetői jogosítvánnyal is átléphettünk déli szomszédunkhoz, a vietnami háború miatt eszem ágába se jutott ilyesmi. Feleségem, aki gyermekkora óta kanadai állampolgár, többször is járt Hawaii-ban céges ügyeket intézni, és csodálatos dolgokat mesélt a szigetekről.
1972-ben, Edmonton-ban a Tiki-Tiki nevű polinéz étterem házizenekarába kerestek basszusgitárost. Bingó! Esténként kétszer másfél órás műsort kísértem. Előtte, közte és utána tánczenét szolgáltattam, a műsor alatt hawaii nyelven énekeltem kísérőszólamokat. A táncos betétek alatt pedig letérdelve (na, ez először nehezen ment egy reformátusnak) kivájt rózsafából készült farönkökön vasfa ütőkkel, betanult ritmusokkal - dobbal (pahu) és kettős tökkel (ipu heke) gazdagítottam az előadást.
A Tiki-Tiki bambusznádas bútorzata, nádfedeles mennyezete, a személyzet polinéz öltözéke, a csobogó patak, fölötte híddal, a tucatnyi kitömött papagáj, továbbá a menü hiteles egzotikus hangulatot varázsoltak a vendégeknek egy hideg északi országban. Heti hat napon át telt ház volt! Teo Keawe volt a műsor sztárja, énekelt, mesélt, táncolt; egy kislemez is készült a CBC felkérésére, ehhez én hangszereltem a vonósokat. Henry, Teo élettársa hetente egyszer beszállt a műsorba, hipnotizőrként. 1972 nyarán végigturnéztuk Alberta és Brit-Kolumbia tartományok északi városait a Royal Hawaiian Show-val.
Később, egy ideig Nat King Cole testvérével, Ike-vel, majd Fülöp-szigeteki zenészekkel játszottam. A biztos munka, a többéves szerződések jól jöttek az egyetemi évek alatt. 1975-ben végre kanadai állampolgárként külföldre utazhattam. A hozzánk közelebb eső Hawaii vált állandó célponttá, de a szigetek közötti, számunkra roppant olcsó járatok is csodás felfedezésekre adtak alkalmat. A Waikiki homokos partján világsztárokat lehetett látni testőrök nélkül, ott sétált tinédzserkorom egyik kedvenc énekese, Pat Boone is lányaival. Tanárként három hónap szabadidőm volt, feleségem viszont dolgozott. Sokszor a hónom alá kaptam mindhárom gyermekünket, és hol Európa, hol Japán, de nagyon gyakran Hawaii volt a célpont.
Egy ilyen villámlátogatáson történt, hogy Lihue repteréről egyenest a Kauai Museumba igyekeztem, ahol egy méltóságteljes, idős emberrel találkoztam. Hawaii - Tales of Yesteryear: A Collection of Legends & Stories című könyvét dedikálta. Pillanatok alatt mély beszélgetésbe keveredtünk. Mint kiderült, nem máshoz, mint Roland Lalana Gayhoz, az utolsó Kauai király, Kaumualiʻi (1778-1824) ükunokájához volt szerencsém. Családjuk története betekintést ad Hawaii gyarmatosításába.
Némi keserűséggel és beletörődöttséggel részletesen beszámolt a család vagyonának a Dole-ültetvényesek általi csaknem teljes felszámolásáról. Idézem szavait: "Ma abban a házban lakom, ahol születtem, csak ez maradt, és ebben is fogok meghalni." Számára is ritkaság volt egy erdélyi gyökerekkel rendelkező látogató, aki az ikafalvi Dombi és uzoni Béldi történelmi székely családok sarja. Beszélgetésünk során párhuzamot vontunk, hogy miként semmizték ki a 20. században Erdély arisztokráciáját, nemességét, és már sokkal korábbtól Hawaii őslakosságát. Soha nem voltam abban a házban, de szeretném megosztani a kedves olvasóval a Charles Gay-ház címét: 9684. Gay Road, Waimea, Kauai.
A zene csodálatos nagykövet, sok ajtót nyit meg, rengeteg lelket meggereblyéz. Csellistaként és nagybőgősként klasszikus- és dzsesszegyüttesekkel szerepeltem, 17 tagú Transylvania 6-5000 nagyzenekarom pedig a konzuli bálok, gálaestek és vasárnapi teadélutánok kedveltje volt. Az állami iskolákban vonós hangszerek tanáraként a csoportosoktatás elkötelezett híve vagyok, amit a Kodály-módszerrel párosítottam. Két mesterfokozat után játszadoztam a gondolattal, hogy a Hawaii Egyetemen doktoráljak, Harold Higa professzor szakterülete egyezést mutatott disszertációs témámmal. Sajnáltam, de az anyagiak döntöttek: azidőtájt két gyermekünk gimnáziumi tanulmányait is finanszíroztuk Japánban, így egy közelebbi egyetemet választottam a doktoranduszi évekre. A zenepedagógiai pálya mellett az aktív muzsikálás, fellépések értékes találkozásokkal gazdagították élményeimet.
Vancouver nemcsak egy világkiállításnak és téli olimpiának adott helyszínt, hanem jelentős ázsiai lakosságával egy különleges kulturális közeg. Tizenöt év után fájó szívvel búcsúztam az óceántól és a nagyváros zenei világától, de feleségem kívánságára Kelownába költöztünk, 400 kilométerrel keletebbre. A kanadai népszámlálási adatok szerint több mint 17 ezer magyar él belső Brit-Kolumbiában, nagyrészük a festői Okanagan-völgyben. Itt aktívan bekapcsolódtam a helyi magyar közösség életébe. Hol elnöki, hol alelnöki pozícióban szolgálok az Okanagani Kanadai Magyar Kulturális Egyesületben. Magyar házunk fenntartását rendezvények, hurka-, kolbász- és töltöttkáposzta-készítés, valamint bejglik és sütemények bevételéből fedezzük. Kanada magyarságának helyi kulturális- és egyházi szervezetei két "ernyőszervezetbe" tömörülve képviseltetnek minden évben a Budapesten megrendezett Diaszpóra Tanács ülésén. Mi a Kanadai Magyarok Országos Szövetségének és a Kanadai Magyar Kulturális Tanácsnak is tagja vagyunk, ez utóbbinak nyugat-kanadai alelnökként is szolgálok.
Hideg téli időjárást, havazást hagytunk magunk mögött 2017 decemberében, Honoluluban viszont 28 fokos meleg fogadott. Ezúttal a nagyvárosi élet zajától távol, Oahu szigetén, az északi parthoz közeli Waimeában kötöttünk le szállást. A rengeteg trópusi virág, a különleges madarak éneke és rikácsolása is azt az érzést keltette, hogy a vadonban élünk. A háziállatok mindenütt szabadon mászkáltak, a gyönyörű, színes tollazatú kakasokkal azonban baj volt! Nem volt érdemes a hajnali felkelést hozzájuk igazítani, ugyanis napi 24 órában kukorékoltak! Azonban bennünket már ez sem zavart a szundizásban.
Sőt, még egy ballisztikus rakétatámadás-riadó sem! 2018. január 13-án, szombat reggel ugyanis Hawaii államban a polgári védelmi szabadtéri szirénák hangja közepette a vészhelyzeti- és a kereskedelmi mobil riasztórendszeren keresztül, a televízió, a rádió és mobil-sms-esek felszólították az embereket, hogy keressenek menedéket, mert ez valós veszély! Teljes volt a pánik! Egy személy szívrohamot kapott és életét vesztette; az egyetemen a lezárt óvóhelyi ajtókat nem tudták kinyitni, egyesek 160 km-es sebességgel fogták menekülőre a Pali-országúton. Harmincnyolc perccel később kiderült, hogy a Hawaii Sürgősségi Ügynökség követett el súlyos kommunikációs hibát. David Ige kormányzó nyilvánosan elnézést kért a téves figyelmeztetés miatt... Mi pedig átaludtuk az egészet! Valamikor délután olvastunk a tömegpánikról egy magyar hírportálon.
De Hawaii akkor is az örök szerelem.
A világhálón nem kell sokáig keresgélni, már a Facebook-on is megtalálható a Hawaii Magyarok csoportja. Két hölgy frissíti az információkat, így kerültünk mi is kapcsolatba egyikükkel, László Judittal. Tőle tudtuk meg, hogy nincs magyar házuk, mégis minden szombat este találkoznak, az időpont a csodálatos naplemente: 6 óra. Könnyű rájuk találni, az Aquariumtól kell egy kicsit visszafelé sétálni a Waikiki-parton. Két-három pad körül ülve-állva beszélgetnek, énekelnek.
Pista-Stefán 15 évig volt az elnökük, ám most is központi személy: csaknem negyven éve főz minden szombat estére, saját költségén, két nagy kosárban melegen hozza az ételt, biciklivel. Kálmán óriáskenyérrel érkezik, ugyancsak szívét-lelkét és pénzét adja a közösségnek. A történelmi ünnepeken műsorral gazdagítják az összejöveteleket. Magyarországi, svédországi és kanadai magyar turistákat is idevonzanak.
Hawaii-hoz hasonlóan a lisszaboni magyarságnak sincs épülete, székháza, ezért több helyiséget bérelnek, de fantasztikus összetartásról, kitűnő szervezőmunkáról és aktív kulturális rendezvénysorozatról számolhatok be Miguel de Pape elnökkel és Martinho Villani alelnökkel, valamint a Kőrösi Csoma Sándor-program ösztöndíjasával, Anna Lindával történt találkozások kapcsán.
Argentínában is jártunk néhányszor. "Utánpótlás" oda ritkán érkezik, nem emigrációs célpont, mint Kanada. Buenos Aires egyik külvárosában, Olivos-ban találtunk rá a Hungária Klubra, egy március 15-i ünnepség keretében 17, harmad- és negyedgenerációs fiatal szavalt Petőfi-verseket, idegenszerű kiejtés nélkül! Külön ifjúsági épület mellett tenisz- és focipálya, vívó szakosztály, fantasztikus könyvtár, tánccsoportok, népzenei együttesből három, magyar iskola, óvoda is működik. A Hungária Klub étterme tartja el a magyar házat már legalább ötven éve. Buenos Airesben a Mindszentynum Cultural Húngara tatarozása folyt éppen, amikor Paál Magdi elnökasszonnyal sikerült találkozni.
Utazásaink során feleségemmel más országok magyar közösségeivel is kapcsolatba lépünk, a központi téma mindig ugyanaz: hogyan lehet a minket követő nemzedékeket bevonni az egyesületek tevékenységeibe, s jövőképpel rendelkező, felelősségteljes vezetőket képezni belőlük? Úgy tűnik, hogy a néptánc, a -zene, a nyelv, az ének, a népi motívumok, öltözékek, ismerkedési lehetőségek és tradíciók ötvözete a kötőszövet. Talán a hawaii magyarságnak is kellene kérvényezni egy Kőrösi Csoma Sándor-ösztöndíjast! A portugáliai példa is jól mutatja, hogy nem szükséges létesítmény, egy "magyar ház" kulturális örökségünk ápolásához. Lelkes szervezőkkel a magyar kultúra sok arcát tudjuk bemutatni, megélni. Mert bizony, mindenhol felbukkanunk a nagyvilágban! Ám, bárhol vagyunk, maradjunk meg magyarnak!
És adjuk tovább - még a hawaii pálmafák alatt is!
dr. Domby Pali
Kanada
* * *
Az Istenek tenyerén című könyvben olvasható teljes terjedelmében dr. Domby Pali írása. Összesen 34 társszerző töltötte meg a kötetet, amit a www.asopacific.com weboldalon lehet megrendelni. Annak ellenére, hogy kolozsvári, romániai a honlap, lehet magyar bankkártyával fizetni, és a postázás Budapestről történik.
