SZÖSSZENETEK

      Tapsolnak, énekelnek a gyógyítóknak, hálából, azért az emberi szóval ki nem fejezhető rendkívüli szolgálatért, amit mostmár bő esztendeje értünk tesznek. Azóta, hogy megtámadott bennünket a vírus. Hónapok óta pedig oltanak és oltanak rendületlenül, figyelnek ránk - közben rengeteget tanulnak, mert számukra is új ez a helyzet...

EMBER-TUDOMÁNY

...Erősen próbára tevődik a szakmai tudás mellett az az egész kultúra és emberség, ami az orvosban működik. Az orvoslás ugyanis több kell legyen a gyógyításnál, igazi ember-tudomány, ember-ember közötti, nagyon különös kapcsolat. Rengeteg energia, nagyfokú befogadó készség szükséges, hogy meg tudják a betegeket hallgatni.

      Mindeközben fáradnak, mert igazán pihenni sem tudnak, fogy az energiájuk; ma itt, megszokott helyükön, holnap esetleg másutt kell szolgálatot teljesíteniük, ahová éppen átirányítják őket, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. Vajon a tapsok, az énekek - az anyagi megbecsülés, amit mostanában kapnak - elvezet-e ahhoz a belső csendhez, amiben a megfogyatkozott energia újra töltődik? Hogy másnapokon és hétvégeken ismét oltsanak és oltsanak.

      Amikor a diplomájukat átvették, a gyógyításra tettek esküt. Megnyugvás és öröm számukra, ha segíthetnek. Ám a gyógyításhoz mi is kellünk! Például úgy, hogy megfogadjuk a tanácsukat. Beállunk a sorba, és felvesszük az oltást, mert csak együtt vagyunk erősek a vírussal szemben!

LEFELÉ A FELFELÉ?!

      Kizúdul a tömeg a metrókocsikból. Egyszer csak egy fiatal nő úgy elvágódik, mintha meglódították volna, még csúszik is a kövön a lendülettől. Távolabbról látom, hogy még fekve marad.

      A többiek merev arccal bámulnak a felfelé vezető lépcsősorra. Meg sem látják, elvágtatnak mellette. Az a tagbaszakadt, magas férfi is, aki éppen a közelébe ér. Oda sem figyel. Száguldunk, rohanunk, nem vagyunk tekintettel egymásra. Nem létezhet sürgősebb tennivaló, nagyobb gond-baj a miénknél. Miközben "fölfelé" törünk - mondjuk magasabb pozícióért, anyagi javakért is - lefelé tartunk illedelemből, mások iránti tiszteletből.

     A fiatal nő lassan feltápászkodik. Az arcán rémület - és megalázottság.

Pedig nem neki kell szégyenkeznie.

A CIPŐ ÉS A NYELV

      Tétova óvatossággal merem már csak mondani: tudok magyarul. Bár anyanyelvem ez, sőt, az apanyelvem is. Ám megesik, hogy el kell gondolkodnom, mit is jelent, amit hallottam? Csak egyetlen példa. Az ifjú tv-tudósító ekként kezdi: "Csordultig telt a terem a konferencia résztvevőivel." Elbizonytalanodom. Akkor a pohár telik meg zsúfolásig? És mi van szívünkben az érzelemmel? Olykor ostoba tanácsot ad a "helyesírási program" a számítógépen. Külön választja az összetett szavakat; sőt felkínálja, hogy az igét és az igekötőt írjuk külön. Aztán a "nemcsak-hanem" szópárosból szó-hármast csinál. (Még szerencse, hogy a "mint-mint" szópárból nem lehet hármat kihozni.) Hová lettek a kötőjelek, a vesszők?!

      Az alanyi-tárgyas ragozásról, az alany-állítmány egyezőségéről, a ragokról-végződésekről már ne is beszéljünk!

      Lassan már mindezen mindenki csak röhög. Nem kaptam "modern" nevelést, mert ilyenkor otthon rám szóltak: röhög a ló! Nevet, kacag, kuncog, göcög, heherészik, hahotázik, vihog, gurgulázik, vihorászik, derül, és így tovább - mindezek már alig léteznek.

     Szűkül a szókincsünk, kopik a nyelvünk - halljuk sokszor a szomorkás megállapítást. Na, és? - jön a válasz innen-onnan. A cipőnk is kopik!

Valóban így van. Csakhogy: az egyikben járnunk, a másikban élünk.

Vennes Aranka