TÖRTÉNELEM ÉS MŰVÉSZET A FIUMEI ÚTI SÍRKERTBEN

Amikor a sírkert bejáratához érek, ahol a Nemzeti Örökség Intézete - a NÖRI - található, éppen nagyszámú diákcsapat igyekszik kifelé. Gyakran lehetünk tanúi, hogy fiatalok csoportja  befelé vagy már kifelé tart, hiszen az itt megszervezett rendezvények, műsorok, tematikus séták vonzzák az érdeklődőket. Miközben nálunk még mindig szinte tabutéma a halál, a Fiumei úti sírkertben nagy a mozgás. Mondhatni, élet van a temetőben.
Eléggé szokatlanul hangzik együtt ez a két fogalom! Móczár Gáborral, a NÖRI főigazgatójával azzal kezdjük a beszélgetést, hogyan lehet feloldani ezt az ellentmondást, és miért vállalta el ezt az igencsak nehéz feladatot?

MÓCZÁR GÁBOR FŐIGAZGATÓ A NEMZETI EMLÉKEZETÉRT

– Engem végtelenül inspirál az, hogy a történelmi emlékezettel tudok foglalkozni – fogalmaz. – Nemcsak a Fiumei úti sírkert tartozik hozzánk, hanem országosan körülbelül hétszáz temetkezési helyen 6200 államilag védett sír, valamint a Salgótarjáni utcai zsidó temető és az Új Köztemetőben található Nemzeti Gyászpark is. De legtöbben a Fiumei úti sírkertről ismernek minket, ami egy valóban nem hétköznapi temető. Ez egy olyan csodálatos nemzeti emlékhely, amiben visszatekinthetünk a magyar történelem elmúlt kétszáz évére. Ezért is szoktuk mondani erre helyre, hogy több mint temető. 1849. április 1-jén nyitották meg a mai Fiumei úti sírkertet, és az isaszegi csatában, április 6-án megsérült és a Rókus kórházban elhunyt honvédeket temették ide először. A következő ismert személy, akinek ez a végső nyughelye, Egressy Béni volt 1851-ben, majd Vörösmarty Mihály 1855-ben. Dísztemetővé csak 1885-ben, jóval a kiegyezés után nyilvánították. Már ekkor elkezdődött egy parkosítási folyamat, vagyis a lejárt és felszámolt sírhelyek egy részét nem temették újra, hanem ligetes, fás területeket kezdtek el kialakítani. Zárójelben jegyzem meg, hogy gyakran a lejárt sírok esetében a csontokat a földben hagyták és csak a sírköveket távolították el. Tehát tulajdonképpen a parkos területeken is holtak maradványai fölött járunk.

– A NÖRI egyrészt a sírkert megnyitása, másrészt a '48-as forradalom és szabadságharc 175. évfordulója miatt kiemelten foglalkozott az idei 175. jubileummal. Bár több 1848–49-es emlékmű található az országban, de egyetlenegy sincs, ami minden, a szabadságharcban harcolt sebesült, hősi halált halt, vagy azt túlélt, és a szabadságharc emlékezetével foglalkozó személyről emlékezik meg. Az idén, május 21-én, Budavár visszavételének évfordulóján, a Magyar Honvédelem Napján avattuk fel azt a központi emlékhelyet, ami a Kossuth- és a Deák-mauzóleumhoz vezető út találkozásánál áll. De egy másik fontos, az évfordulóhoz kapcsolódó feladatunk volt, hogy a Batthyány-mauzóleum teljes környezetét megújítottuk az aradi vértanúk kivégzésének százhetvenötödik évfordulójára, és számos olyan sírfelújítást is elvégeztünk a nemzeti sírkertben, amely kifejezetten az 1848–49-es emlékezethez kötődik.

– Kettős jubileum az idei. A szabadságharcot és a temetőt is összeköti a 175 év...

– Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a temető rengeteget változott ennyi idő alatt. Van egy tablókiállításunk, ami még egészen jövő tavaszig látható. Azt mutatja be, hogy egy-egy helyszínen, tíz különböző ponton milyen volt a temető; mi állt ott akkor, mi az, ami változott. Hogy nézett ki például Deák Ferenc szarkofágja, amit a második világháborúban egy ágyúbelövés megsemmisített, vagy hogyan nézett ki az 1914 végén épült piramis alakú emlékmű, melyet a világháború harcaiban elesett katonák emlékére emeltek. Az I. világháború a korábban egységesnek hitt, testvériségben élő európai népeket rádöbbentette arra, hogy micsoda értelmetlen ellenségeskedés zajlik, ezért építettek ebben az időszakban Európa-szerte ehhez hasonló emlékműveket az első világháború áldozatainak.

– Amikor bő három és fél évvel ezelőtt elvállalta ezt a megbízatást, mennyire ismerte a sírkertet?

– Mivel a nagypapám, aki 1948-ban halt meg, itt van eltemetve, gyerekkoromban nagyon sokat jártam ide. De természetesen más szemmel néztem a temetőt. Mikor vezetőként idejöttem, tudtam, hogy ez a nemzeti emlékezetnek méltó, kiemelt helyszíne; hogy a Nemzeti Örökség Intézetéhez tartozik a Nemzeti Gyászpark, és természetesen azt is tudtam, hogy sok minden mással is foglalkozik az intézet a Fiumei úti sírkert fenntartásán kívül. De például nem tudtam, hogy ennyiféle tematikájú séta van, nemcsak itt, a Fiumeiben, de a mögöttünk lévő régi zsidó temetőben is. Azt sem tudtam, hogy milyen sokszínű kulturális rendezvények vannak. Amikor elkezdtem itt dolgozni, az a Covid-időszak utolsó néhány hónapja volt. A teljes zárlat mellett az online térben voltak láthatóak a rendezvények, a vezetések, a kulturális programok. Lassan felfedeztem, hogy mi lehet ennek a temetőnek a legfontosabb küldetése a Nemzeti Örökség Intézetével együtt: a történelmi emlékezet helyszíneit összekapcsolni az oktatással, mert a temetőt egyfajta történelmi keretbe ágyazva lehet igazán jól bemutatni. Megjeleníthető itt a reformkor, az 1948–49-es szabadságharc, az azutáni időszak, a kiegyezés kora, egészen napjaink történelméig.

– Az 1990 előtti rendszernek egyik eszköze volt, hogy a társadalmat leválassza a valós történelemről; kisajátítson költőket, írókat. Miként lehet helyükre tenni őket a nemzeti emlékezetben?

– A legjobb példa erre József Attila hányatott sorsa a halálát követően is. Közismert a költő baloldali mozgalmakhoz, a munkásmozgalomhoz való kötődése, mely alapján akár baloldali költőként is lehet definiálni, de ma már azt gondoljuk, hogy költészete olyan nemzeti kincs, amit nem lehet egyetlen ideológiának sem kisajátítani. József Attilát először eltemették Balatonszárszón, a vonatbaleset helyszínén, majd utána idehozták, a művészparcellák mellé. A kommunista időszakban áttemették a Munkásmozgalmi Mauzóleum mellé. A rendszerváltást követően újra visszatemették arra a helyre, ahol már az édesanyjával, a nővérével és a húgával együtt nyugszik. Akkor állították azt az emblematikus síremléket, ami egy szimbolikus rozsdás vaslemez. A legutolsó, "Íme, hát megleltem hazámat" című versének sorai láthatók a síremléken. Tehát az, hogy József Attilát háromszor áttemették, és a negyediken – most már bízunk benne, hogy végső nyughelyen van –, nagyon jól mutatja: nem szabad engedni, hogy az egyes korszakok ideológiája a nemzet emblematikus halottainak emlékezetét kisajátítsa.

– Egyébként érdekesség, hogy 1957-ben nyilvánították Nemzeti Panteonná a sírkertet, így az államszocializmus időszakában a temető tulajdonképpen nem volt zárva, de nem volt méltó állapotban, nem őrizték igazán. Például a Batthyány-mauzóleumot is ekkor, 1986-ban törték fel és rabolták ki. Zárójelben megjegyzem, a Habsburg-kriptát is a Várban, a Nemzeti Galéria alatti részben, valamikor a nyolcvanas években fosztották ki, és rombolták le.
Volt egy javaslat is a kommunista párt asztalán, hogy az elvtársak a saját fontos halottaikat ide temetve kialakítják a saját panteonjukat. Ennek legmonumentálisabb példája az 1958-59-ben épült Munkásmozgalmi Mauzóleum épülete. A nemzeti emlékezetben a kommunista vezetők magukat hasonló magas szintre akarták emelni; oda, ahol a nemzet történelmének korábbi szereplőit őrzi az emlékezet.

– Egyre emelkedik azoknak a rendezvényeknek a száma, amikkel önök – úgymond – életet visznek a temetőbe. Miként tudják ezt beépíteni a mindennapokba?

– Hogyha bármiféle kulturális rendezvényt, koncertet, színházi előadást, kis kamaradarabot, irodalmi estet, sírfelújítást követő ünnepi vagy évfordulós megemlékezést szervezünk, a művészeti programnak kötelezően kötődnie kell valakihez vagy valakikhez, akik itt nyugszanak. Verseikből, novelláikból, regényeikből, színdarabjukból, róluk megjelent írásokból merítünk ilyenkor. Erre kiváló példa az a kötet, ami Vecsei H. Miklóssal, a Poket-sorozat megálmodójával közös munkánk: a "Sírok, írók a Fiumeiben" című kiadvány, aminek nemrég volt a bemutatója. Ebben 50 itt nyugvó jelentős írót, költőt mutatunk be egy-egy szemelvénnyel az alkotásaikból. A kötetben az olvasók egy térképet is találnak, ami által meg lehet találni az egyes szerzők síremlékét. A NÖRI másik kezdeményezése, hogy idegenvezetőink mellett egy-egy ismertebb személyt hívunk - úgynevezett - tematikus sétára, amelyen a saját szakterületéről vagy a sírkerthez kötődő személyes élményeiről mesél az érdeklődőknek. Vendégünk volt pár éve Bereményi Géza író-költő, színházi- és filmrendező, aki a Teleki tér környékén nőtt fel, és aki végül a Poket kiadványunk nagykövete lett.

– Szaporodnak a QR-kódok is a sírkertben. Mit jelentenek a mai technika-adta lehetőségek?

– A temető bejáratánál áll egy olyan parcellakő, aminek a tetején egy QR-kód van. Ha valaki az okostelefonját odatartja, óriási adatbázishoz jut: megtalálja, kik azok a híres halottak, akik itt nyugszanak a Fiumei úti sírkertben. Emellett ahogy járunk a temetőben, láthatunk kis fehér kerámialapokat a parcellaköveken, szintén QR-kódokkal, amelyek azokat a parcellákat mutatják, ahol értékes képzőművészeti alkotások vannak. Tehát nem feltétlenül az ott nyugvók miatt fontosak a sírok, hanem a rajtuk lévő művészeti alkotások miatt is. Hiszen a Fiumei úti sírkert Magyarország legnagyobb szabadtéri szoborparkja. Több mint hatszázötven olyan műalkotás található itt, amiket művészettörténeti szempontból jegyeznek. A XIX. század második felében, a kiegyezést követően kialakult az a vagyonos réteg, akik saját síremlékeikhez a korszak jelentős szobrászművészeit kérték fel. Olyanokat, mint például Zala György, Stróbl Alajos vagy említhetem Horvay Jánost, aki a Kossuth-szoborcsoportot alkotta – amit egy dombóvári kitérő után újraalkotva – ismét elhelyeztek a Kossuth téren. Érdekességként még annyit, hogy Horvay János a saját síremlékét előre elkészíttette, saját szobra áll a saját sírja fölött.

– A 175 év emberi ésszel föl sem fogható, de mi az, ami a leginkább fontos a jubileumi évben?

– Itt áll például Fadrusz János híres keresztje, aminek több példánya is létezik ma Európában. A története pedig az, hogy ő egy artistát szeretett volna megbízni azzal, hogy a keresztre felkötözve legyen a modellje, de az artista annyira nem bírta ezt a fizikai terhelést, hogy visszalépett. Végül Fadrusz saját magát kötöztette fel a keresztre, és mindenféle irányból lefényképeztette magát. Ezek alapján készítette el azt az egészen szuggesztív erejű, nagy keresztet, ami aztán a saját síremléke fölé került. Tehát ilyen szempontból is ajánlatos nézni a temetőt, mindig van néhány olyan történet, amit érdemes megismerni. Hiszen ezek a történetek visznek közel a sírokban nyugvó személyiségekhez is. E históriák néha kicsit vidámabbak, néha nagyon komolyak, de mindig bepillantást engednek abba, hogy valójában ők is hétköznapi emberek voltak. Ezek alapján fogja a látogató megjegyezni azt a néhány fontos információt, amit az eseményekkel és a személyiségekkel kapcsolatban szeretnénk átadni.

– Milyen tanulságokkal járt ez az emlékév?

– A tanulságokat még most nem kezdtük összegyűjteni, de egy biztos, hogy az emlékév jobban ráirányította a figyelmet az iskolás korosztály fontosságára. Az emlékév tiszteletére szerveztünk március 14-én, október 5-én és október 22-én olyan diáknapokat, ahol több ezer gyerek jött el a sírkertbe. Ezeken a napokon a temető több különböző helyszínén egy-egy munkatársunk félóránként tartott előadást az adott helyszínről vagy az ott nyugvó személyekről. Az a tapasztalatunk, hogy az iskolákból kimozdulva tudjuk igazán megszólítani ezt a korosztályt. És ez az igazi célunk, amit az idén elindult Nemzeti Emlékezetpedagógiai Program által valósíthatunk meg. Ez a program szeptembertől ugyanis közel kilencvenezer gyereket vitt el – az országban található nyolcvanöt nemzeti- és történelmi emlékhelyből – negyvenhét olyan helyszínre, ahol van komoly látogató-fogadó infrastruktúra és múzeumpedagógiai tapasztalat. Fontos szimbólumnak érzem, hogy ez éppen a temető és a szabadságharc 175 éves évfordulóján indult el. A jövőre nézve is nagy terveink vannak azzal kapcsolatban, hogy a felnövő ifjúság történelemtudatosságát erősítsük, a tanárokat ebbe az irányba állítsuk. Hiszen a közös múltunk ismerete nemcsak a jelenünket, hanem az egész magyar nemzet közös jövőjét meghatározza.

Vennes Aranka

fotók: NÖRI