TÚLÉLNI A TEGNAPOT  I.

Számtalanszor sóhajtunk fel életünkben így: Csak ezen a napon legyek túl! Csak ezen a megbeszélésen, vizsgán, utazáson, konfliktuson, műtéten legyek túl! És még lehetne sorolni azokat a helyzeteket, amiknek előre nem látható kimenetele miatt aggódunk. De mindannyiunk számára adódnak olyan váratlan, súlyos körülmények, amik további sorsunkat meghatározzák, más irányba terelik. Nagy kérdés, hogy abban az állapotban képesek vagyunk-e talpon maradni, abból kilépni? Pontosabban fogalmazva: túlélni, és tovább menni a másik irányba? Akadnak, akiknek nem sikerül. Ám akiknek igen, azoktól sokat tanulhatunk. Róluk szól ez a sorozat.

I. RÉSZ
CSONGRÁDI KATA LÉLEKDALAI

A hatsávos út minden zaját magam mögött hagyom, amikor belépek az ódon házba. Az az érzésem támad, hogy megrekedt az idő Róth Miksa csodálatos üvegablakai mögött. De mintha súlya lenne a levegőnek, az időtlenség rengeteg titka szinte "ránehezedik".

       Csongrádi Kata színésznő-énekes-színdarab író, műsorvezető ide született, és idegyökerezett. Több ez, mint ragaszkodás? - Kérdezem tőle.

- Engem minden ideköt - mondja. - Szeretem ezt a környéket. Itt éltem a gyerekkoromat, az iskolás éveimet, itt ápoltam anyukámat, férjemet, párhuzamosan. Igaz, az időtlenség szemszögéből még nem gondoltam végig, de hozzá adódik talán, hogy ez egy nagyon-nagyon kortalan ház. Rám is azt mondják, kortalan vagyok. Ez lehet az összefüggés.

- Színésznőként kezdted az életpályád. Azt hiszem, mégis akkor lettél széles körben ismert, amikor elénekelted a Millió rózsaszál című dalt. Aztán idővel kitágult a mozgástered. Kevés volt a színpad és a film?

- Nem, a sors így terelt. Énvelem az is jót tett, aki rosszat tett. Mert amikor az Operett Színházban vezetőségváltás volt, és engem főszerepek után vissza minősítettek két-három mondatos szerepekre, akkor eljöttem. Átmentem a szemközti oldalra, a Mikroszkóp Színházba, később a Budapesti Kamaraszínházba.

- Otthon érezted magad egyáltalán a színpadon, a filmben? Mintha valahogy nem kaptad volna meg azt a lehetőséget, hogy megmutasd, ami benned van...

- Így nem mondanám, de nem igazán voltam boldog attól, hogy a pályám elején állandóan szépasszonyokat kellett alakítanom.

- Kacér, laza erkölcsű szépasszonyokat...

- Igen, igen, de ezekbe azért mindig belecsempésztem annyi humort, hogy szerethetőek legyenek, mint a Bozzi úr-beli Lolo figura vagy a Csókolj meg, Katám Lois-Biancája. Ami már nagyon én voltam, az egy drámai főszerep volt: a Zsuzsanna és a vének musical bibliai hősnője. De szerencsére megkaptam például Pannit, a tenyeres talpas szubrettet a Mária főhadnagyban, az Én és a kisöcsém főszerepét, Kelemen Katót, és még sok mindent. Ám a sors tovább terelt. A Mikroszkópon azt mondta Sas Jóska, ha szerepet akarsz, akkor írd meg magadnak! Így rákényszerültem arra, hogy írjak magánszámokat, dalszövegeket. Ezekből aztán lemezek lettek, könyvek, mint például a Nem boszorkányság. Több helyről felkértek, például játsszam el a Kabaré női főszerepét vagy Shakespeare-főszerepeket, operett főszerepeket, de a Sas Józsi nem adott ki. Azt mondta, hogy huszonnyolcat játszom egy hónapban, nem tud engem nélkülözni. De ha annyira akarok színdarabban játszani, akkor írjak színdarabot! Az idő tájt már sikerrel ment A hercegnő és a varázsló című mesejátékom a Karinthy Színházban; Bajor Imi volt a varázsló, én pedig a hercegnő, és mivel a férjemnek éppen akkor volt a 60. születésnapja, ajándék gyanánt az ő slágereire írtam egy kétszemélyes színdarabot - humorral, lírával telítve - a Téves kapcsolást. Andorai Péterrel adtuk elő, hála Istennek, nagy sikerrel. Ezt látta Mészöly Dezső, aki akkor fordította az Erzsébet királyné-verseket, és azt mondta, hogy benned lakik egy Sissy, és írjál ebből musicalt.

- Nem is volt kérdés számodra, hogy ezt meg tudod írni?

- Ez csak kérdés volt számomra! Teljesen kétségbe voltam esve: egyáltalán lakik bennem egy Sissy?! A verseket Dezső bácsitól kaptam dedikálva a születésnapomra, és apránként csöpögtette belém a Sissy-séget, sorban elolvastatva velem az Erzsébet királynéról szóló könyveket. Gyűjtöttem az anyagokat róla, mert szerettem volna egy eredeti látásmódot, azt, hogy nagyon ő szólaljon meg. És Szenteste - amikor ő született, foggal a szájában, mint a táltosok - tehát Sissy születésnapján egyszer csak azt éreztem, hogy oda kell ülnöm az írógéphez. Írni kezdtem, és olyan volt, mintha maga a néhai királyné diktálta volna az egész színdarabot. Az ő versei, levélrészletei, naplórészletei alapján megszületett a Sissy és én színdarab, amit utána 23 éven keresztül játszottam. Emiatt állandó fogyókúra volt az életem, de megérte, mert nagy sikere volt belföldön, külföldön: Augsburgban, Ulmban, Bécsben, Münchenben, Hollywood-ban, New York-ban, svédországi turnén - hogy utána sorra kaptam a többi megbízást. Akkor már a Budapesti Kamaraszínház égisze alatt játszottam a Sissy-t, és az ottani igazgató, Szűcs Miklós azt kérdezte, hogy na, és ki a következő hősnő, akiről színdarabot ír? Hát, mondtam, én nem gondolkoztam ezen. Hát akkor gondolkozzon - mondta ő.

- Mi lett a következő?

- Egy operettparódia, a Huncut a lány, mert szeretem a kontrasztokat. Operettslágerekre épült, de úgy, hogy a mai kornak is megfeleljen, tehát például rappeltünk is benne. Sokszínű a figurát alakítottam és ez is, hála Istennek, sokáig ment telt házakkal. Ebben egy kicsit a Honti Hanna-vonalat képviseltem, de szubrettként is jelen voltam: steppeltem, kánkánoztam, tenyeres talpas cselédlányként illegettem magam, vagy könyvmoly-vénkisasszonyként szemléltem a világot. Dehát - mondta Dezső bácsi a premier után - Bajor Gizi is tízféle szerepet eljátszott annak idején, igaz ő azért, hogy félrevezesse a nyilasokat, és megmentse a rá bízott életeket: katonaszökevényeket, kibombázott családokat és férjét, a zsidó származású Germán Tibor professzort, akit szintén bújtatott. Ez újabb útmutatás volt számomra, hogy kiről írjak. Nagy tanuló időszak következett, mialatt fölkészültem Bajor Giziből. Nem hétköznapi személyiség volt, Herczeg Ferenc úgy hívta őt: a vasárnapi asszony. Mindent tanulmányoztam, ami vele kapcsolatos, és természetesen megkértem Mészöly Dezsőt, aki éppen akkor volt dramaturg a Nemzetiben, amikor Bajor Gizi ott játszott, hogy meséljen róla. Elmentem Horváth Tivadarhoz is, aki partnere volt az egyik színdarabban. Amikor már minden fellelhető dokumentum együtt volt, éreztem, hogy most kell leülni, és megírni a történetét egy színdarabban, amit később Jókai Anna lektorált. Nagyon tetszett neki, még ajánlást is írt hozzá, eljött a premierre is és meggyőződése volt, hogy nemcsak Bajor Gizinek, hanem az én életemnek is mottója lehet a Ne add fel! - ami ennek a zenés játéknak a legfőbb üzenete, és az egyik slágere lett Wolf Péter zenéjével, S. Nagy István a dalszövegeivel.

- Mit jelentett számodra, hogy New York-ban is előadtátok, éppen a World Trade Center katasztrófa után?

- Bajor Gizi halálának 50. évfordulóján, 2001 februárjában mutattuk be ezt a színdarabot a Budapesti Kamaraszínházban, amit megnézett a New York‑i Magyar Színház művészeti igazgatónője, Cserey Erzsi is. Aztán, amikor szeptember 11-én megtörtént a Word Trade Center-katasztrófa, azonnal fölhívott engem: hogy odakint is játsszam el, mert ez az egész Ne add fel gondolatiság pontosan azt fejezi ki, amit az ottélő emberek éreznek, átélnek. Talán öten voltunk azon a Boeing repülőgépen, amelyik kivitt, mert senki nem mert abban az időszakban Amerikába utazni. Én nem féltem, mert azt mondtam, ha nekem ez sors-feladatom, hogy ott ezt előadjam, elénekeljem, akkor a Jóisten meg az angyalok úgyis segítenek! Zsúfolt volt a színház, és amikor a darab végén énekeltem a Ne add fel-t, akkor fölálltak az emberek, és sírva velem énekelték! Onnantól kezdve ez lett a New York-i Magyar Színház mottója. Érdekesség, hogy amikor körbevittek New York-ban, akkor láttam, fekete molinókkal voltak a házak befedve, és rajtuk hatalmas felirat: Never, never, never give up! Sir Winston Churchill. Tehát pontosan összecsengett az akkori New York mondanivalója a színdarabbal!

- Láttam egy fotót, amin együtt állsz Jimmy Carterrel. Mi ennek a képnek a története?

- Az Operett Színházban a Millió rózsaszál lemezbemutató koncertemet látta egy magyar származású amerikai menedzser, aki Jimmy Carterrel dolgozott együtt a Habitat for Humanity alapítványban. Eszébe jutott, milyen jó lenne, ha én kimennék Washingtonba a show egy részével. Angolra fordítottam a dalaimat, felkértem Harsányi Frici kollegámat, aki remekül énekel operettet, és kis zenész-együttessel kimentünk fellépni. Végig konferáltam a műsort angolul, és amikor elkezdtük énekelni a Bless me, my Lord, vagyis az Áldj meg, engem című zenés imát, a közönség velem együtt énekelte. Feljött a színpadra Jimmy Carter meg a felesége gratulálni. Akkor mi ott összekacsintottunk Harsányi Fricivel: mi lenne, ha megtanítanánk a Jimmy Cartert és a feleségét csárdásozni? Megtettük! Akkor készült a fotó. Utána még tizenegy alkalommal szerepeltem kint.

- További színdarabjaid születtek: Énekelj, Déryné; Csoda az élet; Nofretéte. Ez utóbbinak különös, misztikus hatása van. Számomra is emlékezetesek maradtak a cselekmény fordulatai, színpadképei, a fények-árnyak váltakozásai és színei. Mi lett az utóélete?

- Egyiptomot nagyon-nagyon szeretem, és sokat tanulmányoztam. Minden nép őriz sajátos szimbólumokat a történelmében. Például a fehér táltosok az ősi Nap-hitet képviselik a magyarok bejövetelétől kezdve, ezt erősítik az emberekben. Az egyiptomiaknak Echnaton és felesége Nofretéte idejében szintén a Napról szólt a himnuszuk, ezért ennek a musicalnek mondanivalójaként megírtam a Naphimnuszt, ami így szól: "A napsugár nem kérdezi,/ hogy mennyit ér a fénye./ A napsugár nem kérdezi,/ hogy mit kap majd cserébe./ A napsugár nem mérlegel,/ csak tündökölve árad./ Simogat és átölel, /de nem kér érte árat./ Szeress úgy, mint a Nap,/ feltétel nélkül /úgy mint a Nap,/ ami szívedből épül. (...)" Ez a Naphimnusz a szeretet himnuszaként vonult be nagyon-nagyon sok mindenkinek az életébe...és ez a lélekdal lett a magyar fehér táltosok himnusza is.

- Kerültél nagyon-nagyon nehéz helyzetekbe. Legendás volt a kapcsolatotok férjeddel, S. Nagy Istvánnal, megismerkedésetek, szerelmetek, házasságotok. A slágergyáros című könyvedben erről is írtál. De a ne add fel, soha ne add fel, ez az egész életed mottója?

- Az ember a munkáiban önmagát adja, szóval igen. A férjem, önpusztító módon az egyik cigarettát szívta a másik után, és elkátrányosodtak az erei, olyan szinten, hogy hátsófali infarktust kapott. Lemondtak róla az orvosok. Ez a házasságunk tizedik évében történt, és a Szobi utcai kórházban azt mondták, búcsúzzak el tőle, mert másnap reggelre ő már nem lesz az élők sorában, földi erő ugyanis nem tud rajta segíteni. Akkor azt kérdeztem: és az égiek? A megmentése érdekében elindítottam egy imaláncot, hajnalra már több százan imádkoztunk a férjem életéért. A főorvos reggel nyolckor hívott, hogy csoda történt, visszatért a férjem keringése, kinyitotta a szemét, és így szólt: mondja meg a feleségemnek, hogy szeretem. Ezután még huszonöt évig képes voltam életben tartani úgy, hogy közben kétszer adódott ugyanilyen helyzet.

- Annakidején, amikor meghallottad, hogy nem lehet megmenteni, mi volt az első gondolatod?

- Az Istenbe vetett rendíthetetlen hitem. Azt kértem, hogy édes Istenem, legyen meg a Te akaratod, történjen az, ami a férjemnek a lehető legjobb! Ha őneki szenvedés lesz az élete, és Te úgy gondolod, hogy ne szenvedjen tovább, akkor menjen át a fátyol túloldalára; de ha úgy gondolod, hogy még örömet talál a földi létben, akkor segíts abban, hogy meghosszabbítsuk; mi, együtt, az égiek és a földiek szeretetével.

- Mialatt beszélgetünk, csak úgy árad belőled az energia. De, gondolom, hogy általában így történik. Ez nemcsak belső erő, külső is?

- Én úgy fogalmaznék, hogy amit föntről, az égiektől kapok, azt az erőt továbbadom kifelé is. Azonban magamat megfelelő testi, lelki, szellemi állapotba kell hozni ahhoz, hogy én másoknak erőt adhassak. Ez így működik. Az anyagiak soha nem érdekeltek, és én úgy fogalmaztam meg már nem egyszer az életfilozófiámat, hogy adni kell, majd a Jóisten visszapótolja. Soha nem voltam üzletember, nem értettem ehhez, de mindig kaptam valahonnan pont annyi segítséget, ha anyagi nehézség állt elő, hogy meg tudjam oldani azt a problémát, ami éppen felmerült. magamat megfelelő testi, lelki, szellemi állapotba hozni ahhoz, hogy én másoknak erőt adhassak.

- Amikor már tudtad, hogy mostmár csakugyan végleg elmegy a földi világból a férjed, gondoltál a túlélésre?

- A harmadik alkalommal, másfél hónappal a halála előtt volt, amikor teljesen lemondtak róla. A Péterffy Kórházban gépek tartották életben, de mi készültünk az ő 60. szerzői jubileumára az Operett Színházban. Mindenki harcra készen: Koós, Aradszky, Somló Tomi, Gáspár Laci; gyakoroltak, a táncosok és a zenekar. A férjem pedig kómában feküdt. Én hiszek abban, hogy a lélek halhatatlan. Abban is, hogy a magzat hallja, amikor az édesanyja beszél hozzá, ugyanúgy a kómában lévő személy is hallja, érzékeli a külvilágot. Ott ültem naponta a férjem ágya mellett, hiába mondta a főorvos, hogy nincs értelme. Mégis maradtam. Beszéltem hozzá, hogy ezt te nem teheted meg velünk, a színházzal, a közönséggel, a fellépőkkel, hogy nem leszel ott a saját szerzői esteden! Órákig voltam nála, utána mentem táncpróbára, zenekari próbára. Pedig egyáltalán nem volt biztos, hogy ő még életben marad december 22-ig, az ünnepségig; s ha igen, egyáltalán ott lehet-e? De én hittem a csodában - és lőn! December 20-án kinyitotta a szemét, magához tért! Az én felelősségemre mentő hozta ki a kórházból, orvosi felügyelettel, rajta volt szmoking, de a branül a nyakában. Amikor a fináléban felcsendült az Azért vannak a jó barátok - betoltam őt a színpadra! Ő velünk énekelt, és tiszta tudattal megélte azt a csodát, hogy ezer ember állva tapsol neki, és persze a kollégák is fenn a színpadon. Még megengedte az Isten, hogy ezt megadjuk számára!... Egy hónap múlva, a születésnapján ment el.

- Földi emberek vagyunk, hiányzik a másik jelenléte, érintése, még ha tudjuk is azt, hogy a lelke velünk lehet.

- Így van. Eléggé összeomlottam, de követtem az ő utasításait. Azt mondta az utolsó napjaiban, hogy ne sirass engem, mert annak semmi értelme, hanem énekeld a dalaimat. Add tovább a dalaimon keresztül azt, amiért én éltem. Elkezdtem emlékkoncerteket szervezni. Elsődlegesen olyan legendákat kértem föl, mint Aradszky, Koós, Zalatnay, Soltész, akiknek eredetileg írta a dalokat, de a fiatalok, mint Bebe vagy Kökény Attila is előadják a slágereit. Megalapítottam az S. Nagy István Emlékdíjat, amit minden évben olyan énekes kap, aki méltón, sikerrel tolmácsolja az emblematikus S. Nagy-dalokat. A május 8-ai koncertnek a Stefánia Palotában, az a címe, hogy Most élsz...hogyha szeretsz! És mivel minden évben valami újszerűséget szeretek beletenni ezekbe a műsorokba, hogy akik eljönnek hét éve minden alkalommal, azok is valami újat kapjanak, idén a férjem nagy slágerei kiegészülnek az általam írt Hogyha szeretsz... új CD-m dalaival, ami néhány hét alatt platinalemez lett.

- A Lyons club tagjaként gyűjtöttél az ukrajnai menekülteknek, és összejött hárommillió forintnyi adomány. Számodra is segítség, ha adsz?

- Igen. Adni. Csak az segít. Ha én leülnék, és magamat sajnálnám, azzal nem segítek se magamnak, se annak, aki elment, se másoknak. Ha benne ragadok egy kétségbeesett helyzetben, az megbetegít. Összeomlok, mindenféle, még sose-volt betegség jön elő, mert a szomorúság, a kétségbeesés, a félelem fizikai tünetekben is megnyilvánul, tehát ezt nem szabad. És én nem engedek másokat se elkeseredni. Életem egyik mottója, hogy ne magadat sajnáld, másoknak segíts! Ezt szeretném erősíteni a Hatoscsatornán futó Napsütéses Kataságok című TV-sorozatomban is, amelyikből hamarosan interjúkötet jelenik meg. Ezt a mentalitást sugallja valamennyi Covid-magányomban írt, lelkemből fakadó új dalom, amelyekből - a visszajelzések szerint - szintén erőt és reményt merítenek az emberek. Az éltet, hogy adhatok. És, azt hiszem, hogy addig élek, amíg adni tudok másoknak.

Vennes Aranka