TÚLÉLNI A TEGNAPOT III.

A Nemzet Sportolója, négyszeres világbajnok egyéniben; kilenc világbajnokság, számolatlan nemzetközi bajnokság, hét Európa-bajnokság, tizenkét magyar nemzeti bajnokság - mind éremmel végződött. Harmincöt alkalommal nyert magyar bajnokságot, közel négyszázszoros magyar válogatott. Ugyanakkor tucatszor bekerült az Európa TOP 12-be. Vendégszerepelt Olaszországban, legigazolt Ausztriában. Arany-, ezüst, bronzérmek, számos magas kitüntetés - köztük a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje, Magyar Örökség-díj, Prima Primissima-díj - jelzik Jónyer István világklasszis asztali teniszező sportolói pályafutását.

AZ ÖNBIZALOM SOK-SOK EDZÉS

- Mennyire volt fontos önnek a siker? - Kérdezem tőle.

- Nagyon! Elég szegény családba születtem, én a gyerekkoromból arra emlékszem, hogy gyűjtöttem papírt, a vasat; vittük a MÉH-be, hogy legyen mit enni. Hiába dolgozott apám, az nem volt elég. Tehát én több zsíros kenyeret meg száraz kenyeret meg görhét ettem, vagyis kukoricadarát, mint más, és valahogy ki akartam ebből törni. Éreztem: valamit tenni kell. Abban az időben voltak nagyon-nagyok a magyar labdarúgásban Puskásék, az Aranycsapat. Mi állandóan gombfociztunk. Én az Aranycsapat tagjainak fényképeit ráragasztottam a gombokra, és mindig nyerni akartam. Olyan nagy szerettem volna lenni, mint ők. Lehet, hogy onnan fakad ez a győzni akarás, hogy mindenben első szerettem volna lenni. Az iskolában kosaraztam, kézilabdáztam, fociztam, tehát, ami labdával volt kapcsolatban, azokat nagyon szerettem. A végén véletlenül lett az asztalitenisz, a legkisebb labda, amit, szerintem, a legnehezebb kezelni a többihez képest. Mert ebben sok a variációs lehetőség, ami fantasztikus. Először is nagyon jó fej kell hozzá, csukló, láb és labdaérzék.

- És előrelátás? Előre látni, hogy az a labda hova fog pattanni?

- Igen-igen. És ezek a labdák meg villámgyorsan jönnek! Nekem nagyon megtetszett ez a játék. Azonban egy nyáron tizenkilenc fórral megvertek. Az iskolában nyári szünet volt, három hónap. Akkor kölcsönkértem a diósgyőri egyesülettől egy pingpong-asztalt. A cseresznyefa alatt fölállítottuk. Reggel nyolctól este nyolcig játszottunk! Délben ebédidő, az ebéd fönn a fán... Kaptunk néha egy-egy fejest, mikor leestek cseresznyék, de azokat gyorsan meg is ettük! Ez a három hónap lendített rajtam akkorát, hogy tíz-tizenöt pontos javulást fejlődtem. Amikor visszamentem az egyesületbe, már én vertem meg őket! Így lettem a csapat legjobbja. És onnantól kezdve tulajdonképpen éjjel-nappal a pingpongról álmodtam, azt csináltam...

- Az első aranyéremre sokat kellett várni, 1971-ben, Japánban, Klampár Tiborral megnyerték a világbajnokságot, férfi párosban. 1975-ben viszont egyéniben lett világbajnok. Felhőtlen nagy öröm volt?

- A győzelem nagyon jó érzés volt, természetesen! Igazából annak a munkának a beteljesedése, amit én paraszt fejjel kitaláltam, amire minden idegszálammal törekedtem, mindent azért áldoztam föl, hogy egyéni világbajnok legyek! Ezt hordoztam magamban, és ennek érdekében minden mást alárendeltem. Tehát például két évig nem ittam Coca Colát, kávét, alkoholt, kiiktattam minden olyan dolgot, ami esetleg befolyásolja a teljesítményemet. Úgy intéztem az agyamban mindent, hogy engem semmi ne zavarjon. Már jártam a TF-re, szakedzőire, amikor ott ezt magamba vettem. A mai napig is az van, hogy engem semmi nem zavar. Nem zavar semmi zaj, a hideg, a meleg, ha valaki balhézik a környezetemben. Volt olyan sporttársam, aki rettegett a repülőn, hogy lezuhan a gép. Azzal nyugtattam, majd leérünk egyszer, így fogtam föl. Nem tudom eléggé kihangsúlyozni azt a tulajdonságomat, hogy mindig akkor vagyok fejben is a legjobb, amikor vészhelyzet van. Azt nagyon jól tudom kezelni. Tehát én autóval Las Vegasban mentem 310-zel, kanyarokat úgy vettem, az se érdekelt, ha felborulok, mert azt mondtam: úgyse borulhatok föl. Így állok neki a kérdéseknek... Amíg az ellenfeleim aludtak bajnokságokon, éjszaka, addig én sportoltam. Ez nemcsak az erőnlétemet, hanem az önbizalmamat is növelte. Az mondtam magamban: hogy akarnak engem megverni, amikor ők alszanak, én meg még mindig harminc kilométert biciklizek, tízet futok, hát akkor? ...

- Ez egy lélektani stratégia?

- Így van. Mondok egy Guinness-rekordot is, a világon ilyen még nem történt. A legjobb német játékost 20:7-re vertem meg. Ez a játékos a legjobb svédeket, a legnagyobbakat - Bengston, Johanson, Perton - megverte. Én nagyon-nagy hátrányban voltam, és neki még egy szett előnye volt. Onnan is meg tudtam fordítani a mérkőzést, mert olyan önbizalmam volt, de azt csak nagyon-nagyon sok edzéssel lehet ilyen szintre fölvinni! Mondogattam gondolatban az ellenfélnek, hogy jól van, fáradjál le, csinálhatsz akármit, akármennyi most az állás, úgyis én nyerek... A világbajnoki döntőn akkor is jött egy ötlet, csak úgy előjött bennem, hogy a taktikán változtatni kell, az utolsó pillanatban. És ezzel már megfordítottam az állást, olyan előnybe kerültem fejben is, ő pedig szinte elvesztette a hitét, hogy esetleg megnyerheti a meccset. Ez így, elmondva, egy kicsit morbidnak tűnik, de ott azt játszani is kellett. Nemcsak utólag beszélek erről ilyen simán, mert ezt belül ugyanígy éreztem.

- Sokan nemcsak a vereséget, de sikert sem tudják feldolgozni. Hogy élte túl a győzelmeket?

- Nagyon jó visszaemlékezni a győzelmekre. De furcsa lesz, amit mondani fogok: engem mindig addig érdekelt a győzelem, amíg megvolt. Talán a Himnusznál még bennem volt, hogy ezért megküzdöttem, megnyertem ezt a meccset, rendben van. Azonban rögtön azután, vagy már abban a pillanatban az újabb feladatra koncentráltam, hogy na, gyerünk a következőre! A győzelem nekem mindig az adott pillanatig volt fontos, még a pénzdíjas versenyeken is, és már a pénz sem érdekelt. Csak az, hogy győzzek. Még a Grand Prix-n is, aminek volt egy olyan érdekes vonzata, hogy autó volt az első díj. Tizenhatan indultunk ezen a versenyen, és minden játéknál ki volt állítva az autó, mindenki beleült, kipróbálgatták, hogy megy, milyen a kormány, milyen klassz belül. Ez egy MG Austin autó volt, Németországban ez volt az első darab, egy sportos változat. Mondtam magamban: gyerekek, csak próbálgassátok. Nagyon sokáig próbálgassátok, mert az autó az enyém lesz. Ezt fejben elrendeztem, mondogattam magamban: Pista, meg kell nyerned! Így is lett, és nagyon sokáig jártam vele.

- Nem sokszor veszített életében.

- Nem sokszor, de föláldoztam mérkőzéseket a cél érdekében, például kitaláltam egy új ütőt vagy pörgetést...

- Az oldalpörgetést, más néven: kiflipörgetést?

- A kiflit is, egy olyan csuklóforgatást, amelyből az ellenfél nem tudja kikövetkeztetni, merre megy majd a labda. A mai napig még csinálgatják, de erővel meg kicsit merev kézzel, nem úgy, ahogy én. Visszatérve a kérdésre, a vesztést sokkal nehezebb túlélni. A mai napig nem értem, hogy amikor Klampár Tiborral 2:0-ra vezettünk a két legjobb kínai ellen, hogy kaphattunk ki 20:11-re. Még a mai napig - hogy mondjam - nem tudtam földolgozni, hiszen mind a ketten úgy pörgettünk a védő ellen, hogy nem hibáztunk! Világbajnokok lettünk volna!

- Sportszakmai tudásából át tud-e adni valakinek valamit?

- A gyerekeknek igen. Sajnos azonban a szövetségben nincs rám szükség, de Klampár Tiborra, Gergely Gáborra sincs. Holott mi olyan dolgokat éltünk át, tapasztaltunk mérkőzés közben, amit ebben a sportágban senki más. Biztos vagyok abban, hogy a versenyzőket profi szinten tudnám menedzselni, lelkesíteni, hogy - anno - mi hogyan csináltunk. Amikor azt mondtam például az edzőnek, Berczik Zoltánnak, hogy már nem bírom, akkor így bíztatott: Pista, még öt perc! Igaz, hogy abból egy óra lett, de nyeltem egy nagyot, és folytattam. Tudtam, ha végigcsinálom, azzal már sokkal beljebb leszek egy nagyobb eredmény eléréséhez. Másszor viszont én adtam lelki erősítést. Amikor egyéniben világbajnok lettem Kalkuttában, volt egy meccsünk párosban is, két francia ellen. A döntőbe jutás volt a tét. Akkora sátorban játszottunk, amiben elfért tizenötezer ember. Én nagyon rosszul éreztem magam egy gyomorrontás miatt. Egyszer csak elkezdett esni az eső, be a sátorba is. Azt mondtam, így nem lehet játszani! Leállították egy fél órára, és elvonultunk az öltözőbe, de én ott rögtön elaludtam. Olyan mélyen, hogy fogalmam nem volt, hol vagyok, amikor a Berczik keltegetett, hogy Pista, gyere már játszani! Kértem, hagyjon még öt percig. Azt mondta, játszani kell, mert az ellenfél vezet. Kimentünk, és a Gergely Gabi szervált - mintha most lett volna -, én pedig négy olyat pörgettem, hogy simán bejutottunk a világbajnoki döntőbe, és aztán megnyertük így a világbajnokságot is. Ez nem lehetett véletlen!

- Mire gondol?

- Nekem mindig - mérkőzések vagy világbajnoki döntők előtt - volt egy imakönyv a kezemben. Azt olvasgattam. A hit az egész életemet végigkísérte. Voltam elsőáldozó, bérmálkoztam, a szüleim a hitben neveltek. A Jóisten mindig segített, ahányszor csak kértem. Volt nagyon sok olyan periódusom, amikor ugyan az utolsó percben, de segített.

- És a köszönöm?

- Az mindig megvan. A mai napig is hívő ember vagyok, eljárok misére. Nagyon sok templomot, papot ismerek. Elmegyek templomszentelésekre. Sinkovits-Vitay Andrásnak egy templomban volt a születésnapja, a hetvenedik. A pappal éjjel egy óráig beszélgettünk, és meghívott, hogy mondjak ebből beszédet a sport és az Isten a kapcsolatáról, hogy ez miként alakult ki bennem. Ezt igazából nagyon nehéz kifejezni, mert belülről kell érezni. Azt, hogy a Jóisten itt van velem, és fogja a kezem.

- Meglehet, hogy hatéves korában is ez történt? Amikor oda mert állni egy szovjet tank elé?

- Ez afféle gyerekbravúr volt! 1956 novemberének első napjaiban történt. Ennek az volt az előzménye, hogy édesanyám elküldött tejért. Akkoriban alumínium kannában hordtuk a kimért tejet. Levettem a tetejét, és úgy mentem át a szemközti boltba. Abban a pillanatban ehhez az átjáróhoz tankok érkeztek. Megdöbbentem, mik ezek? Életemben nem láttam ilyeneket! Megálltam az út közepén, és elkezdtem körbe forgatni a kannát, de olyan lendülettel, hogy a tej nem folyt ki belőle, még akkor sem, amikor szájával lefelé volt a kanna. Lássák, milyen ügyes vagyok. Megálltak a tankok! A mamám kiabált, hogy lelőnek! Én pedig azt mondtam, magasan van a cső, elmegy a golyó, fölöttem! Anyám aztán odarohant értem, és hazavitt. Este, otthon berakott a szekrénybe, rám tette a ruhákat, és bezárt, hátha jönnek majd az oroszok, és keresnek, hogy hol az a fiú, aki megállította a tankokat. De nem jöttek.

- Erre az esetre később hogy emlékezett vissza?

- Nem nagyon jött elő, de amikor hetvenéves lettem, eszembe jutott. Volt ugyanis egy sportújságíró, aki azt kérte, meséljek olyan érdekes dolgot, amit amúgy nem nagyon szoktam elmondani. Ez akkor jutott eszembe. Ő pedig megírta. Ezután kaptam Orbán Viktor miniszterelnöktől egy levelet, születésnapi jókívánságokkal. A köszöntésben ezt állt: Tisztelt Jónyer Pista! Aki hatévesen megállította az orosz tankokat, az mi lehet? Csak világbajnok!

- Egy összejövetelen rosszul lett 2021. szeptember 27-én, és mentőt kellett hívni. Ezután úgy fogalmazott, hogy ez egy figyelmeztetés volt: vissza kell egy kicsit venni a tempóból...

- Igen-igen. Aznap volt a nagy figyelmeztetés, amikor beválasztottak a halhatatlanok közé. Nagyon sok élménybeszámolóra mentem, és épp az elnökünkkel, Nagy Tímeával utaztunk Felsőgyarmatra, 330 kilométer. Hajnalban, korán kellett indulni, nem reggeliztem, onnan azonnal, 180-nal vissza Budapestre, az Albert Flórián Múzeum megnyitójára, majd egy éttermi megnyitóra, ahol olyan öröm ért, mert ott volt Növényi Norbert meg Bárdosi Sanyi és sok jó barát, akikkel jót beszélgettünk. Viszont egész nap nem ittam, nem ittam. Egyszer csak szédelegni kezdtem, meg kivert a veríték. Leültem, öt perc múlva jól voltam. Hát akkor megyünk tovább. Igen ám, de még egyszer elkapott a rosszullét, de akkor már mentőt kellett hívni! A mentősök mondták, hogy Jónyer úr, 90/50 a vérnyomása! Bevittek a Honvéd Kórházba, este fél nyolctól másnap reggel fél nyolcig ott ültem. De egy óra múlva én teljesen jól voltam, az ágyról leszálltam, egyedül sétálgattam ott. A Jóisten ott volt velem akkor is. Úgy érzem, hogy a tenyerén hordott. Ezért aztán a könyvem címe is az lesz, hogy Isten kezében vagy Isten tenyerében.

- A múlt mennyire van jelen a mindennapjaiban?

- Nálam ez úgy működik, hogy például ha találkozom Klampár Tiborral vagy Gergely Gabival, vagy együtt vagyunk mindhárman, szinte le tudnám játszani újra meg újra a világbajnokságok, Európa-bajnokságok mérkőzéseit; szinte poénra, hogy mikor mit csináltunk, mit ütöttem. De elmegyek minden sportág nagy eseményeire, amire meghívnak, világbajnokságokra, Európa-bajnokságokra. Világbajnokok, olimpiai bajnokok között vagyok, mindegyikük a barátom. A győzelmük számomra olyan, mintha én értem volna el, engem két-három hónapra földobnak, és én is úszom velük együtt a sikerben. Ez nem újkeletű dolog. Tatán voltam 1972-ben, amikor zajlott az olimpia. Én Balczó Bandinak mindig drukkoltam, és ő megnyerte akkor a müncheni olimpiát. Annyira örültem, hogy kiszaladtam gyorsan, feladtam egy dísztáviratot, mert nekem ő volt a példaképem. Úgy választottam ki őt, hogy szinte nem is találkoztam vele. Hargitay Andris úszó a másik példaképem. Most a dzsúdósoktól jöttem, Atom Antival vagy a Hajtós Bercivel is - vele egy helyen vagyok díszpolgár, Terézvárosban - nagyon jó a kapcsolatom. Úgy érzem, hogy a Jóisten hoz össze a legtisztességesebb és legjobb emberekkel. Nekem nem kell semmit csinálnom ezért. Egyszerűen csak adódik az alkalom. Most is szinte elakad a szavam, ahogy őket említem... Amikor beszédeket mondok, sokszor elcsuklik a hangom, mert azok a sportolók, akikről szólok, nagyon-nagyon közel állnak hozzám. Tudom, hogy mit csináltak, le tudom mérni a saját munkámon keresztül, hogy körülbelül ugyanennyit - vagy lehet, még többet - tesznek azért az eredményért, amit elértek.

- Az a tisztelet, szeretet, ami önből árad a többiek felé, az visszajön?

- Visszakapom, így van. Ez éltet a legjobban...

Vennes Aranka