TÚLÉLNI A TEGNAPOT  II.

A tárt kapu mellett szinte észrevétlen szerény tábla jelzi, hol járok: Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet. Elvonják a figyelmet a hatalmas ősfenyők, amik a gondozott parkban törekszenek az ég felé, emberemlékezet óta. Balra az 1840-ben épült, oszlopos, nyitott tornácos Radics-kúria áll, azzal szemközt a pedig az 1700-as évekbeli "párja" - állandó kiállítóhelyként - őrzi a múltat. Ám a jelen helyszíne a földszintes, hosszúkás szocreál épület, amely valamikor magtár volt, most a Csillagvirág Népművészeti Egyesület székhelye. A közösségi szobán túli helyiségből váltakozó ütemű, kopogó hang hallatszik. Barna hajú asszony ül másfél méretes szövőszék mögött, két lábbal úgy mozgatja a fapedálokat, mintha lépkedne rajtuk, kezével pedig a csévét "küldözgeti".

II. RÉSZ
NEMCSAK HÍRMONDÓNAK MARADT

- Az egész életemet végigkíséri a szövés - néz föl a szőttesről Vermes Lajosné, Katika, de nem áll meg egy pillanatra sem. - Komoly szakma, amit tényleg meg kellett tanulni. Én gyereklányként kezdtem, és azóta is teljes egészében bennem él. Szinte együtt kell mozogni a lábnak, a kéznek, hogy pontosan akkor üssek oda a bordával, hogy beszorítsam a vetülékfonalat, amikor a lábam mozgás közben van. És az egész munkának ez ad ritmust, amit olyan jó hallgatni!

- Pedig ahogy elnézem, nem lehet könnyű, mégis mindig mosolyog közben!

- Nem könnyű, mert figyelni kell, mérni kell pontosan a csíkoknak a távolságát, hogyha például két függönylap egymáshoz kerül, akkor ezek egy síkban legyenek; vagy pedig egy futónál, ahogy elkezdem, a másik végén ugyanannak a motívumnak ugyanúgy kell megjelennie. Ésszel is dolgozunk, nemcsak kézzel-lábbal. De bizony elkoptak a kezek, a lábak, ám mégis úgy vagyok, öt évtized után, mint a legtöbben: ha beülünk a szövőszékbe, mintha kicseréltek volna. Mert közben olyan szép alkotás jön létre, amikor a szálból kialakul egy gyönyörű szövet, azt annyira jó nézni!... Volt, amikor csak szőttem, volt, amikor a szövést irányítottam. Tudásomat igyekszem megosztani, a Csillagvirág Népművészeti Egyesületen belül a szövő szakkört vezetem. Ez az életem!

Kedves arcú, őszes hajú asszony lép mellém, Pataki Miklósné, Margó, és magyarázni kezd:

- Amin Katika sző, azon már csak tapasztalt szakember dolgozhat, ez a gyorsvetélős szék, ehhez már komolyabb felkészültség kell. Itt egy másikfajta, kis szövőszék - mutat az ajtó mellettire, ami úgy méterszer-méteres lehet -, azon gyerekeket szoktunk tanítani, akik szívesen kipróbálják. Mert hogy a ház mindig nyitva áll, szívesen fogadunk felnőtt- vagy diákcsoportokat. Kipróbálhatják, legalább egy pár centit készíthetnek, és így meg tudják tapasztalni, hogyan alakulnak ki a szövetek...

- Bocsánat, hogy közbevágok, de itt mindenki ilyen lelkes, elhivatott?

- Igen! Bár én nem úgy indultam, hogy a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben fogok dolgozni. Pesten, a Képzőművészeti Gimnáziumban végeztem, textil szakon, de takács-szövést nem igazán tanultunk. Amikor Jászapátira hazamentem, akkor úgy gondoltam, nem szeretnék Pesten továbbtanulni, vidéki lány akarok maradni. Eljöttem ide, és az akkori elnök, Tompa Béláné, Juliska néni csak annyit kérdezett, hogy tudok-e rajzolni? Feleltem, azt tudok. Azt mondta, jó, a többire majd megtanítanak, és azonnal fölvett... A legjobb mesterektől tanultam, ugyanis helybe jöttek a professzorasszonyok. Bakay Erzsébet például, vagy pedig olyan etnográfusok, mint Hoffer Tamás, Flórián Mária és Varga Mariann. Az alkotótársaimmal elvégeztük a hároméves népművészeti akadémiát, ami szintén jó alapot adott, és vizsgáztunk is belőle. Úgy éreztem, hogy ezzel pótolva van a pesti főiskola. Nem is kívánkoztam máshová, mert itt nagyon jó közösségre találtam, ahol mindig újat és újat lehetett tervezni. Lehetőség nyílt arra, hogy tovább fejlődjünk, minden adott volt; kiállításokon, pályázatokon vettünk-veszünk részt. S ahogy lehet látni, tényleg nagyon szép környezetben vagyunk... Már én régóta nyugdíjas vagyok, de még nem tudtam elszakadni ettől a helytől. Pedig mindig mondja a család, hogy jó lenne, ha befejeznéd! De szeretek itt, és még szükség van rám. Amíg erővel bírom, addig próbálom átadni azt, amit tanultam!

Egyenes tartású asszony jön felénk, határozott léptekkel. Ő a szövetkezet elnöke, Báder Miklósné. Visszatérünk a közösségi terembe, mindenhol színes szőttesek, ablakokon, asztalokon. Letelepszünk az egyik mellé. Megcsodálom a terítőt, amin szakajtóban friss pogácsa. Kínálják is jó szívvel, ám én inkább jó szóra várnék; azért jöttem, hogy megismerjem a csöndes csodát: miként maradt talpon a hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet? Méghozzá az országban egyedül a 75 közül! Már a kifejezés ellen is tiltakozik az elnök asszony, mert hogy - szerinte - nincs itt semmiféle csoda. Rendben, akkor menjünk vissza az időben.

- Gyermekként, csupán a kapun keresztül nézhettünk be - meséli, majd hozzáteszi, hogy - némi kis irigykedéssel, hiszen a háziipari közösség mindig más volt. Nagyon összetartó, ami nyilván, Tompa Bélánénak, az alapító elnöknek, az alapítóknak és a köréjük épült kis csoportoknak volt köszönhető. Hiszen itt tartalmas ifjúsági élet folyt, a lányok pályázatra készültek, kézilabdáztak, tánccsoport, énekkar működött, volt tehát minden, ami a kultúra része. A hetvenes évek elején erősödtek meg a brigádmozgalmak. Ebben a házban olyan brigádok dolgoztak, akiknél nem a politika volt a lényeg, hanem a kisközösség-építés, az együttlét öröme. Együtt jártak moziba, elmentek színházba, összehozták a családokat, közös rendezvényeket szerveztek. Olyan családias volt a hangulat, hogy tán a nap huszonnégy óráját itt élték volna le. Ma is szívesen végignézzük a brigádnaplókat, amikben ott vannak a nevek, és ott vannak azok az értékek, amelyeket ők maguknak teremtettek.

- A szövetkezet nemrégiben túllépett a 70. születésnapján. Mit jelentett a léte, megalakulása az ötvenes években? Mit jelentett azoknak, akik hozták magukkal a népi kultúrát? - Faggatom tovább az elnök asszonyt.

- Abban az időben, Heves környékén, földművelésből, mezőgazdaságból éltek az emberek. Nagyon-nagyon fontos volt minden családban, hogy legalább egyikük-másikuk bejuthasson egy olyan helyre, amely már, idézőjelbe téve, "ipari tevékenységnek" számít. Az ötvenes évek második felében nemcsak a szomszédos Átány településen és a közeli Tarnaőrsön, hanem a mátrai falvakban is megalakultak a részlegek. Hevesen fiatal házasok tanulták meg a szövés mesterségét, méghozzá az alapító elnökünktől, akinek a nagyszülei takácsok voltak. Mátraderecskén és Bodonyban eszváta szövőszékeken folytatták a családból hozott örökséget. A szövetkezet fontos feladata volt a munka biztosítása. Volt olyan időszak, amikor ötszáznál is nagyobb volt a létszámunk. Ma száztíz szövetkezeti tagunk van, a mindennapos munkában viszont mindösszesen 48-an dolgoznak, közülünk 14-en otthon végzik a hímzést-kézimunkát és a szűrrátétes termékek készítését.

- Az imént említette, hogy gyerekként csak kíváncsian, kicsit talán irigykedve nézegetett befelé. Végülis mikor lépett be ezen a kapun?

- 1970-ben, mint a szövetkezet politikai felelőse. Ez volt akkori beosztásom neve, s a feladatom volt a bedolgozókkal való foglalkozás, és hogy segítsem a közösségek munkájának további erősítését. Nagyszerű emberek, szakemberek közé kerültem! Nagyon jól éreztem magam ebben a közegben! Aztán jött a nehéz időszak, az elnökváltás időszaka, amikor az alapító elnökünk nyugdíjba ment. Ez volt 1975-ben. Több ismert embert felkértek a környezetünkből, hogy vállalja el a vezetést, azonban az addigi eredmények túl nagy vezetői feladatot igényeltek, így a visszautasítás várható volt. Én az utolsó lehetőség voltam, aki akkor szültem a második gyermekemet. Féltem a feladattól, és féltettem a családom is. Mindannyian ismertük Juliska néni szakmai és művészeti felkészültségét, az ő vezetési gyakorlatát, így talán hihető, borzasztó bátorság kellett ahhoz, hogy valaki a helyébe lépjen. Ez a bátorság bennem sem volt meg! A szakemberek és a férjem segítettek ezt pótolni, akik azt mondták: ha nem vállalod, akkor az azt jelenti, hogy nem bízol bennünk! Így hát nem maradt más választásom, huszonhét évesen bekerültem ebbe az elnöki pozícióba. Soha nem éreztem magam egyszemélyi vezetőnek, mindig közösségi vezetésre törekedtem. Szakemberek segítségével eredményesen dolgoztunk, azt gondolom, kiemelkedően, a nyolcvanas években. Mindig ott voltunk a hetvenöt népművészeti szövetkezet között az első csoportban, akik a munkájuk eredményeként megérdemelték az elismeréseket...

- A rendszerváltozás környékén, amikor sorra szűntek meg ezek a szövetkezetek, gondolom, megtorpantak önök is: hogyan tovább?

- Nehéz volt megélni, hogy a környező szövetkezetek feloszlottak, vagy kisebb egységekre osztódtak - idézi fel a múltat Pataki Miklósné, majd az elnök asszony felé fordul -: Te is emlékszel rá, Veronka, nálunk is felmerült az, hogy akkor mit gyártsunk, hiszen folyamatosan szűkültek az értékesítési helyek? Maradjunk a népművészetnél, ami minket addig éltetett? Ami kenyeret adott nekünk? Minden helyzetben tudtuk, hogy mi a teendőnk, akármi volt körülöttünk; nekünk tűvel, cérnával, szövőszékkel kellett dolgozni. Ahhoz, hogy a népművészeti tárgyak készítését megtarthassuk, egy másik szakágat kellett felvállalni, hogy ezt fent tudjuk tartani. És talán ennek a közösségnek, aki együtt maradt, köszönhető, hogy ma még ezeket a tárgyakat itt láthatjuk - mutat körbe -, és újra előállíthatjuk. Ahhoz, hogy egy gyönyörű recski hímzést elkészítsünk, nekünk konfekcióban bérmunkát kellett vállalnunk.

- Miután már a népművészet nem tartotta el önöket, önöknek kellett a népművészetet eltartani?

- Nagyon nehéz időszak következett - bólogat Vermes Lajosné -, mivel a szövetkezetben a legnagyobb szakág a szövés volt. Két műszakban dolgoztunk, szép létszámmal, hatalmas nagy szövödénkben. Bizony, a kétműszakos szövés egy műszakra csökkent, és az is kevesebb létszámmal működött. Viszont a varró szakág megerősödött, és az segített bennünket, hogy mi továbbra is tudjunk alkotni; tudjuk a pályázatainkat, a terveinket elkészíteni, hogy továbbra is bemutathassuk azokat az új termékeket, amik annak a lakáskultúrának vagy a mai lakáskultúrának is megfelelnek, és tényleg piacképesek.

- Itt nemcsak a túlélés, hanem az értékmentés is nagyon fontos volt! - Hangsúlyozza Báder Miklósné. - Mindenkiben felmerült, hogy miként lehet továbbadni, megmenteni azokat az értékeket, amelyek a szövetkezeteknél évtizedek alatt felhalmozódtak. Például a Matyó Népművészeti Szövetkezet dokumentációs tárát megkapta a Matyó Népművészeti Egyesület, a sárközit a Hagyományok Háza vásárolta meg. Kalocsán az egyéni alkotó foglalkozott a dokumentációkkal, és alkotásaiban később feldolgozta azokat. Szabad szellemi foglakozásúként több népművész önállóan alkotott, mások kft-ben próbálták a még meglévő hazai- és külpiaci igényeket kiszolgálni. Nem maradtunk teljesen magunkra, hiszen volt egy szakmai szövetség, amelyet Tóth János közgazdász és Keresztes György jogász vezetett, de valami mégis nagyon hiányzott. Korábban nyitott kapuk várták a szakmai érdeklődőket minden szövetkezetben. Természetes volt, hogyha valamelyik szövetkezet valamit kikísérletezett, akkor azt továbbadta. Megosztottuk tudásunkat, időnként az erőnket is. Ezek a kapuk lassan bezáródtak.

A további folyamat ma már ismert, a privatizáció "eredményeként" az ötvenhárom népművészeti boltból amelyek évtizedeken át nem csupán kereskedelmi tevékenységet végeztek, hanem kiállításokkal és mesterség-bemutatókkal tették ismertebbé a népművészeti termékeket - sajnos, egy sem maradt meg! Ez is erőteljesen hozzájárult a szövetkezetek megszűnéséhez! Mi voltunk a legnagyobb hálózat azzal, hogy ott, ahol egységeink vannak-voltak, galériákat hoztunk létre, hogy ezekben kínáljuk a termékeinket, és egyben bemutassuk az előállítás folyamatát is. Természetesen országos szinten is felemeltük a szavunkat. Népművészekből álló delegáció kíséretében adtuk át petíciónkat az Országgyűlés akkori elnökének, Dr. Szabad Györgynek; a szövetség képviseletében kopogtattunk a Pénzügyminisztériumnál, a kulturális tárcánál. Mindenki meghallgatott bennünket, de a folyamatot senki nem állította meg! Az embereknek kenyérre volt szükségük, jöttek a nyugati üzemek betelepítései, ahová a volt szövetkezeti tagok "bemenekültek", az otthon-dolgozók többsége viszont munka nélkül maradt.

Vendég érkezik: Sveiczer Sándor polgármester. Pestre indul, előtte betért a szövetkezetbe. Azt mondja, nem túl gyakran látogat ide, leginkább rendezvényeken találkoznak.

- Heves város életében az elmúlt évtizedekben meghatározó közösségformáló, közösségteremtő volt a népművészeti szövetkezet - fogalmaz a polgármester. - Most is meghatározóak hagyományőrző- és hagyományteremtő munkáik, amiket meg lehet vásárolni, akár itt a mintaboltjukban, akár a Budai Várban, a Mesterségek Ünnepén, karácsonyi vásárokon. Olyan tárgyakról beszélünk, amik Heves város történelmének szempontjából nagyon fontosak. Amikor még kisiskolás voltam, akkor is jártunk ide, később is, hiszen mindig voltak olyan városi rendezvények, amiknek a Radics-udvar adott otthont. Hagyományőrző rendezvények, kiállítások, koncertek, felolvasó estek számára ideális helyszín. Eddig bármilyen esemény volt, sok száz embert vonzott. Az önkormányzat és a háziipari szövetkezet között élő a kapcsolat, hiszen a hagyományőrző napokon, a művelődési központ, illetve a város rendezvényein mind próbálunk úgy együttműködni, hogy meg tudjon jelenni a szövetkezet munkája. Báderné Veronka és munkatársai azok, akik a fő szervezésben részt vesznek. Mi is próbálunk egy kicsit segíteni, de azért a munka oroszlánrésze az az övék!

- Az önkormányzat nagyszerű partner abban - veszi át a szót Báder Miklósné -, hogy amit mi megtervezünk, annak megvalósítását eszközeivel támogatja, de anyagiakban, természetesen, ő is nagyon keveset tud tenni. A mi közösségünk felajánlotta, hogy alakítsuk ki a Radics hagyományőrző udvart, találjuk meg a forrást a Radics-kúria felújításáoz. Hiszen mi, itt belül, egy kézműves regionális képzési központot képzeltünk el, amelyre természetesen pályáztunk is. Az írásos értesítés szerint megnyertük, azonban fedezet nem maradt rá...

- Ahogy a háziipari szövetkezet a gyerekekkel foglalkozik, akiknek tovább kell adni ezeket a hagyományokat: szövés, fonás, fafaragás, a Marci-táborok - sorolja a polgármester -, mind nagyon fontos dolgok. Ami tőlünk telik, megtesszük a Csillagvirág Népművészeti Egyesülettel közösen, hogy ezek minél tovább megmaradjanak, és minél tovább tudják vinni Heves város és környéke jó hírét. Az 1951-ben alakult  szövetkezet a termelési feladatokat látja el. Egy közegben, azonos célokkal dolgozik vele a Hagyományos Értékek Megőrzéséért Alapítvány, építészeti és tárgyi örökség továbbvitele, fejlesztése a feladata. Ezért volt az, hogy a Radics-kúriát átvette, felújítását segítette, mint ahogy a Recski Tájház Palóc Galéria is az alapítvány tulajdonában és működtetésében van. Ezek felújítását pályázati forrásokból tudták megvalósítani. A művészeti tevékenységet, a termékfejlesztés lehetőségét a Csillagvirág Népművészeti Egyesület vállalta át, és így együtt dolgozva, ez a három szervezet teremt akkora erőt, ami, azt gondolom, hogy mindannyiuknak lehetőséget ad saját területén is megtalálni a feladatait, de a céljaik azok nagyon egyértelműen közösek.

Sveiczer Sándor elköszön, hiszen indulnia kell. De mi tovább folytatjuk a beszélgetést Báder Miklósnéval, Pataki Miklósnéval, a népművészet mesterével, Vermes Lajosné népi iparművésszel, aki tavaly, augusztus 20-án kapta meg a Király Zsiga-díjat. Ő így összegzi a közelmúltat:
- Az volt a szerencsénk, hogy több szakágban tudtunk dolgozni, és a több szakág az azt jelentette, hogy hol a szövés ment nagyon jól, hol a filckészítés, hol a varró szakág, és aminek nehezebb volt a helyzete, azt mindig kisegítette és felhúzta a másik szakág, ahol éppen jól ment a termelési és értékesítési folyamat. A jelenlegi piaci igények figyelembevételével mára a szövés, hímzés, varrott áru és ajándéktárgy készítés került előtérbe. A szövetkezeti formában működő vállalkozásnak központja Hevesen van, ezen túl bedolgozókat foglalkoztatnak Heves környékén és a mátrai településeken. Olyanok vagyunk-voltunk, mint egy nagy család, ahol az egyik családtag segíti a másikat. Ez mindig jó érzéssel töltött el bennün­ket, mint szövetkezeti tagokat, mint alkotó embereket. Talán ez volt az, ami ide kötött bennünket, és itt tartott a hosszú évtizedeken át...

Pillanatnyi csönd áll be, majd az elnök asszony szólal meg:

- Évtizedek óta hangzatos mondatokat hallunk a népi kultúra elismeréséről. Ezt a gyakorlatban nem érezzük. Egy életen át - és most a szövetkezet életéről beszélünk - nagyon sokan dolgoztak azért, hogy ez a palóc hagyományos tárgyi kultúra ma is bemutatható legyen. Ez a nemzet értéke, de a nemzet a saját értékének fennmaradására kevés támogatást fordít. Abban bízik, hogy továbbra is lesznek elkötelezett emberek, egyesületek, kis közösségek, akik ezt megteszik. Ez a korosztály sokat tett a hagyományos kultúra fenntartásáért, fejlesztéséért, és ma is törekszünk átadni gyermekeinknek, unokáinknak nemcsak a tárgyi tudásból, hanem valamit a lelkünkből is, és ennek a lányok is nagyszerű példái - mutat társaira -, de azt gondolom, ez már kevés lesz. Egy zsűrizett népművészeti tárgy ma is 27 százalékos fogyasztási adóval terhelt! Miközben mi az alkotóházakat fenntartjuk, működtetjük, küzdünk azért, hogy a Radics-kúria ne menjen veszendőbe. De vajon meddig bírjuk? Miért nem kap ez is akkora figyelmet, mint az országban lévő más fontos érték? Fel kell ébrednünk ahhoz, hogy ne járjunk úgy, mint északi vagy a nyugati szomszédaink, akiknek most kicsit mélyebbről kell feltárni az értékeket, újra-tanítani a kézműves kultúrát!

Azt a csodát akartam megismerni Hevesen, aminek révén talpon maradt és működik a népművészeti szövetkezet, egyedüliként. Ám elhivatottsággal, szaktudással, kemény munkával, hittel és összetartozást őrző szeretettel találkoztam itt. Olyan emberi értékekkel, amik által a lehetetlen is lehetségessé vált. És ebből lett a csoda, ember-teremtette csoda.

Vennes Aranka

(Jakab Tibor és Báder Miklósné felvételei)