VÉNUSZ SZÜLETÉSE ÉS AZ INTARZIAKÉSZÍTÉS

Az a mondás járja újságírói körökben, hogy "a téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte". Ahogy beszélgetek Feketéné Krázi Tímea intarziakészítővel, meggyőződöm arról, hogy ez a szállóige más hivatásra is igaz! Történt ugyanis, hogy ő egy alkalommal, munkahelye kapujában meglátott egy földön heverő újságot. Nem lehetett nem észrevenni, hiszen a címoldalán Sandro Botticelli: Vénusz születése című alkotása volt látható. Persze, hogy lehajolt érte… előre szaladtam a történetben, miközben már a kezdete is nagyon érdekes!

TOVÁBBADNI A TUDÁST

 – Én nem ismertem az intarziakészítést – meséli Feketéné Krázi Tímea –. Édesapám volt az, aki már találkozott ezzel. Volt neki egy lakatosműhelye, de amikor föladta a vállalkozását, akkor a helyiséget kiadta egy barátjának. Ő régi, főleg biedermeier stílusú bútorokat készített. Abban az időben nagyon keresett volt, leginkább Németországba szállítottak székektől kezdve kanapét, szekrényeket. Szívesen töltöttem ott időt, megtetszett a famegmunkálás. Édesapám látta ezt, s mivel én dongalábbal születtem, azt tanácsolta, válasszak ülő munkát, és megkérdezte, mit szólnék az intarziakészítéshez? Közeledett az általános iskola befejezése, próbáltam keresni, hogy van-e ilyen szak. Sajnos, akkor nem indult ilyen, így egészen másfelé kanyarodtam: elmentem általános kertésznek, és le is érettségiztem. Az utolsó évben derült ki, hogy Zuglóban, az Egressy úton, a faipari iskolában indul érettségizetteknek intarziakészítő szak. Azonnal jelentkeztem, felvettek, és el is végeztem!

– Nehéz volt megtanulni?

– Az az igazság, hogy az iskolában azt próbáltuk elsajátítani, amit a mester mutatott, amit ő kitapasztalt: a technikai részét. Akkoriban orvosi szikét használtunk, azt, hogy kell megfenni, hogy kell azzal vágni. Idő én ezt lecseréltem először egy pengés ceruzaszikére, utána sniccerkésre. Ez azutóbbi nekem bevált. Először én is az asztalosműhelyben dolgoztam nálunk, ahol a bútorokat készítettük. És nagyon jó, hogy azért kaptam önállóságot. Magam uraként próbáltam csinálgatni a dolgokat. Férjhez mentem, és 2005-ben megszületett a lányom, két év után vissza akartam menni a műhelybe, de sajnos a vállalkozás tönkrement, és keresnem kellett másik munkahelyet. Nagyon-nagy szerencsémre a barátnőm által kerültem Újpestre, a KM Par-Ker Kft.-be, ami egy parkettával foglalkozó sztár cég. A főnököm, Kulánda Mihály, nagyon kedvelte az intarziás "érméket", a parkettába beépíthető betéteket. A Hungexpón is voltak kiállítások.

– De hogyan lett ebből számodra intarziakészítés?

– Az áttörést a földön heverő újságkép jelentette. Fölvettem, mert engem nagyon megragadott, bevittem, és megkérdeztem a főnökömet, hogy megcsinálhatnám-e. És megkaptam lehetőséget! Szerintem jól sikerült, bár már itt-ott módosítanék rajta.

– Hallottam már szobrásztól, aki fával dolgozik – de kővel is –, hogy szinte irányítja a kezét az anyag. Te mit tapasztalsz?

– Az ember megismeri a fát, tudja, hogy milyen színű, milyen mintázatú, és amikor eltervez egy képet, akkor azt már a fejében meg is alkotja. De mikor belefogok, akkor látom, hogy hopp, van itt még egy "csavar", még egy jó lehetőség, és akkor változtatok, amit a fa enged. Fantasztikus dolog, amikor kész lesz! Nagyon szeretem, ha közösségi médiában felrakott képem alá azt írják a, hogy ez is szép, de nekem egy másik lett a kedvencem… Akkor tudom azt, hogy azon a vonalon jól mozgok.

– Láttam, hogy előbb megfested vagy megrajzolod az elképzeléseidet. Gyakran megnézed?

– Mindenféleképpen kell egy minta, ami előttem van. De megtörténik, hogy nagyobbra méretezem a képet a mintánál. Akkor át kell rajzolni a körvonalakat. Ha a mintát rá tudom vinni a készítendő képre, akkor géppel, lombfűrésszel kivágom. Ha nem, akkor bizony kézzel, sniccerkéssel vágok. Az sem mindegy, hogy abban a fában milyen mélyre vágok. Két dologgal lehet térhatást elérni egy képnél, az ember tud játszani az anyagnak a szálirányával, vagy a színnel. De van olyan technika, hogy "égetés", kellő mélységig, kellő határig. Nem szeretjük azt mondani, hogy megpörköljük az anyagot, hogy kicsit fekete legyen.

– Azt hiszem, hogy az intarziához nem elég a fantázia, a kézügyesség, hanem nagyon-nagy türelem kell...

– Igen, igen. Az elején nem szabad feladni. Az elején megesett, hogy eltört az anyag vagy nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem. Akkor volt, hogy nagyon kiakadtam… Újra nekifogtam, és megcsináltam! Eredetileg parkettás cég voltunk, de a főnököm gondolt egyet, hogy milyen jó lenne székeket, asztalokat is készíteni, intarzia-berakással. Egy kollégámmal kezdtük el, utána jött még két intarziakészítő, és a főnökömnek a lánya, Anni is, akit tanítottunk, miközben egymástól is tanultunk. Így szereztünk nagyon sok tapasztalatot, mert a főnök hagyott minket alkotni, és ki tudtunk teljesedni.

– Azt vettem észre, hogy egyre gazdagabb a témavilágod, már találkoztam absztrakt intarziaképeddel is. Mekkora bátorság kell megformázni Salvador Dali alkotásait?

– Nem bátorság, inkább kivácsiság, hogy képes vagyok-e rá. Salvador Dalinak a képeit nagyon szeretem, és abból is sikerült egy párat intarziába áttenni. De szeretem a realista ábrázolású képeket is. Szívesen ábrázolok nőket, mert a nőiesség látványosabb, nagyon szépen tudnak kinézni, és olyan különlegesen lehet őket "megformázni", könnyedebb, lágyabb vonalakkal.

– Van itt egy egészen meglepő intarziakép: egy borospohár szőlőlevéllel, -fürttel. Ám a pohárban egy templommal. Hogy jött ez így össze?

– Bodrogkeresztúrra, a Bodó Pincészetnek, Bodó Juditnak és férjének, Bodó Józsefnek készítettem. Ez a borászat igazából azért volt fontos, mert régen itt működött a híres kerámiagyár, és én bodrogkeresztúri kerámiákat gyűjtök. A néhai gyártulajdonosnak a lánya, Ullrich Katalin hívott meg engem, hogy lássam, milyen volt régen a kerámiagyár. Nagyon segítőkész hölgy. Igaz, a Bodó Pincészet borászattal foglalkozik, azonban megpróbálja a bodrogkeresztúri kerámiagyár emlékét egy picit fenntartani avval, hogy kitesznek ott készült kerámiákat.

– De hogy került a templom a pohárba?

– Ez olyan fantázia-szülte kompozíció. Bodrogkeresztúr egy szép kis község a tokaji járásban. Nyolcszáz-egynéhányan lakják, de mégis van három temp­loma. A szőlő, a bor valahogy hozzátartozik az ünnephez, az élethez, s különösen vidéken a templom is. Így jelent meg előttem, ez az összekapcsolódás: a bor az élethez, a templom lélekhez…

– Meddig lehet művelni az intarziakészítést?

– Remélem, sokáig…Nekem van most egy tervem: a jövő évtől szeretném ezt tanítani. Úgy tudom, iskolában már nem oktatják. Alighanem én voltam talán az utolsók egyike, akik még iskolaszinten tanulhattuk, és ez már huszonhét éve volt! De azóta talán ilyen kis restaurálást fakultatív tanulhattak. Mostanában nagyon gyakoriak ezek a workshop-ok, van kerámia workshop vagy textil workshop, és akkor ebből szeretnék majd valami ötletet meríteni, hogy hogyan lehet. Szeretnék például kisgyerekeknek, óvodásoknak egy-egy ilyen kis négy-ötórás foglalkozást tartani, hogy megismerjék a fát. Tehát lenne egy ilyen csomag.

– Hogyan? Gyerekkorunkban mindig azt hallottuk, hogy kés, villa, olló – gyerek kezébe nem való!

– Jól elő kell készíteni, olyan élesebb dolgokat nem adnék a kezükbe, azokat csak messziről nézhetik meg. De, mondjuk, egy reszelőt vagy egy kalapácsot azért megfoghatnak, mondjuk csiszolhatnak egy kicsi szívecskét anyukának. Úgy jött ez az ötlet, hogy nekem volt egy kis tanítványom, Beni, a barátnőmnek a fia, aki elvégezte a faipari iskolát, és kellett egy vizsgamunkát csináljon. Megkérdezte, nem segítenék-e abban, hogy ő ilyen puzzle-szerű mintát szeretne a dohányzóasztalra, és hétvégenként vagy munka után tanítgattam. Figyeltem, elmondtam, hogy mit, hogyan lehet. Először kisebb vágásokat csinált, filéket vágott vagy egyeneseket. Utána egy kicsit íveset, és azután belekezdhetett a munkába; nagyon szép vizsgamunkát készített. Akkor arra gondoltam, hogy lehetne legalább az alapokat megismertetni gyerekekkel. Szerintem az intarziakészítés kihalófélben lévő szakma. Nekem, a művelőjének, mindenféleképpen arra kell törekednem, hogy továbbadjam a következő generációnak.

Vennes Aranka