VISSZA AZ ÉLETBE – HAJLÉKTALAN LÉTBŐL

Könnyebb a hegyről lefelé jönni, mint fölfelé mászni! Tudja ezt minden túrázó. Bizony az életben ez sokszor fordítva történik: előbb a könnyed lejtmenet, aztán következik a keserves visszakapaszkodás! Sokaknak nem is sikerül. 
Én inkább egy ellenpéldát mutatnék be - tanulságként és biztatásként.
Ismerjék meg Trényi István életét, aki tán feljebb is jutott, mint a kiindulópont... 

Hétfő, délután fél négy felé jár az idő. A 3-as metró begördül az újpesti végállomásra. A sűrűsödő tömegben föltűnik egy gondosan nyírt bajuszos-szakállas, ápolt külsejű idős férfi. Ki hinné, hogy hajszál híján utcára került néhány évvel ezelőtt. Az aluljáróban megáll. Leállítja gurulós bevásárlókocsiját, mindig ugyanazon a helyen, kipakol belőle újságokat, aztán a tetejére elhelyez egy kis reklámtáblát. Ez olvasható rajta: A LÉT A TÉT… Két rövid, szinte pattogó szó. Még az is ott áll: Saját kulturális hetilap. Ára 1 Ft. Kinyitja kis kerti székét, párnát tesz rá, és leül. Vár.
Nem sokáig, mert pár perc múlva beérkezik az újabb szerelvény, és az utasok áramlanak fölfelé. Ekkor feláll, kicsit izgatottan. Mint a házigazda, amikor kedves vendég érkezik. Máris hozzálép egy fiatalabb férfi, és vesz egy újságot. Barátságosan beszélgetnek, hogy miről, azt nem értem, mivel tisztes távolban állok. De mikor arrébb lép, megszólítom. Megtudom, hogy Istvánnak hívják, gyakran megveszi és szívesen olvassa a lapot, mert érdekesnek találja.
Hátizsákkal érkezik egy negyvenes nő, kezében táska, de azért elfér benne még egy újság. Mivel ismét félrehúzódtam, így nem hallom, miről folyik a társalgás, de azt látom, hogy mosolyognak, még akkor is, amikor az asszony elköszön. Tőle is csak a keresztnevét kérdezem: Emerenc. Azt mondja, azért is kedveli a lapot, mert a végén mindig jobb kedvre derítik a benne lévő viccek.
Magas, karcsú, fiatal nő Sára, ő is gyakori vevő. Mondja, változatosan szerkesztett újság; tanulságos idézetek vannak benne és versek is...

Tiszteletre méltó, hogy valaki nem koldul, hanem ad is valamit a pénzért cserébe – kezdem a beszélgetést Trényi Istvánnal, amikor a közeli Szent István téren leülünk egy padra, nem messze a városalapító gróf Károlyi István szobrától. Szerencsére még melenget az őszi napsütés.

– Kéregetés ez is – mondja –, csak a kulturáltabb formája.

Arról faggatom, miért vesztette el mindenét.
 
Röviden indokolja: alkohol és játékgép. Aztán bővebben is kifejti: – Ittam, játszottam, főleg az ital hatására, de hát keményen játszottam. Egy nyomás ezer-kétezer forint volt. Így gyorsan elment a heti fizetés, mert általában heti fizetésem volt…

Hódmezővásárhelyen született. Hetedikes-nyolcadikos korában, általános iskolásként már kőművesek mellett dolgozott, de csak vízhordó legény volt, és boltba járt nekik. Megfigyelte, mit hogyan csinálnak, és megtetszett neki. A munkások ezt látták, aztán befogták őt is. Elkezdték biztatni: na, ezt vagy azt te is meg tudod csinálni! Neki meg volt hozzá kedve. – Ragadt rám a szakma, mint kutyára a bolha – mondja derűsen. Családi házakat építettek, főleg maszekoknál dolgoztak, viszont sosem voltak bejelentve. Még a szocialista rendszerben sem. A rendőrök ismerték őket, de mivel dolgoztak, így velük nem foglalkoztak annyira.

– Olyan környezetben voltam, kőművesek mellett, ahol mindenki ivott – emlékszik vissza. – És amikor bevezették a játékgépet, az is magával ragadott. Nem volt elég az ivászat, még a játékgép is hozzájött. Onnantól nem volt megállás…

Tehát nem jófelé tartott, pedig addigra már megházasodott, családot alapított, és két leányuk született. Pécsre került, majd Pestre, de bejárta jóformán az egész országot. Azonban folyatódott a játékgépezés és az ivászat. Sajnos, a kapcsolatnak válás lett a vége, széthullott a család.

– Kinek kell olyan társ, aki iszik állandó jelleggel? – Teszi fel a kérdést szinte önmagának. Válaszol is mindjárt: – Nekem sem kellene… Sok év telt el így, s később már nem tudtam rendesen dolgozni, "bénáskodtam". Hamar elfáradtam, de akkor is ittam. A derekam, a csípőm, a gerincem, mindenem tönkre volt, nyilván a kőművesmunkának a hozadéka. Alig tudtam járni, borzasztó volt, már nyolc-tíz fájdalomcsillapító volt a napi menüm. A csípőmet meg is műtötték, mind a kettőt, azok most már elfogadhatóak, a derekammal meg a gerincemmel még kezdeni kéne valamit…

Nem szépítgeti a történetét, nem próbálja mentegetni magát; az évek-évtizedek – több mint a fél élete – veszteségeiért csak önmagát okolhatja. És ezt egyenesen ki is mondja. Nyugodt, szinte rezignált hangon, hiszen tisztában van azzal, hogy a múlton már nem tud változtatni. De hogy mégsem került az utcára, amikor már mindenét elvesztette, azt a véletlennek is köszönheti. Is – mondom, hiszen ehhez kell akarat, keresni a menekülés lehetőségét. A szerencse mellé szegődött.

– Amikor már itt, Pesten odajutottam – folyatja az emlékezést –, hogy na, most fogok az utcára kerülni, a kocsmában szóba elegyedtem valakivel. Egy asztalnál ültünk, beszélgettünk, elmeséltem a helyzetemet. Ő elvitt egy hajléktalan szállóra, ahol lakott, a XX. kerületben, a Baross utcában. Tél volt, karácsony előtt egy-két nappal. Egy szobába kerültünk. Ő újságot árult, azt a Fedél Nélküli-t. Bevezetett engem is, ebből volt jövedelmem. Darabját negyven forintért vettük, s árultuk. Amennyi pénzt kaptunk érte, az lett a miénk… Később, amikor a lap megszűnt, az Új Fedél Nélküli-t árultuk. Amikor az is megszűnt, akkor kezdődtek a gubancok. Úgy éreztem, hogy gyorsan ki kellene valamit találni, mert végleg a padlóra kerülök. A szakmámba nem tudtam már visszamenni az egészségem miatt…

Rádöbbent, hogy nincs tovább játékgépezés, nincs tovább alkohol.

– A játékgépről könnyen leszoktam, mert beszüntették – mondja halvány mosollyal az arcán. – Az italról szintén könnyen, mert a szervezetem figyelmeztetett: ha nem hagyom abba, megpusztulok! A magas vérnyomás meg az ivás nem ment együtt, tehát rávitt a kényszer…

Ritkaság és becsülendő, hogy a gyermekei nem taszították el.

– Ők szerettek mindig, mert azért megadtam nekik, amit tudtam. Nem nagyon szenvedtek hiányt semmiben…

Legfeljebb az apukájukban – vetem közbe.

– Hát igen – elhallgat és elnéz messzire. Kisvártatva mégis megszólal: Nem nagyon beszéltünk erről. Erőltették állandó jelleggel, de akkor én elhúztam… Szembenézni önmagammal?... Ami elmúlt, azon már nem sopánkodom. Ami előttem van, az érdekel…

A dátumokkal mindig bajban van, de úgy hét-nyolc éve eszébe jutott, hogy a lakókocsijával, ami ott áll a gyerekeknél a telken, Hódmezővásárhelyen, kezdeni kellene valamit. "Még a régi szép időkben" – így fogalmaz –, tett szert rá, amikor kőműveskedett. Hirdetést adott fel a Jófogáson, hogy helyet találjon, ahová le tudná tenni. Akkor már lenne hol laknia. Nem kellene alkalmazkodnia senkihez, s ő sem zavarna senkit, még fürdési lehetőség is van benne. Többen jelentkeztek, így volt választása: egy III. kerületi üres telek felelt meg neki legjobban. A lakókocsit vonóhoroggal húzatta Pestre, Óbudára. Most abban él. Víz, villany is van, azokat ingyen kapja. Jól járt ő is és a tulajdonos is. Gondozza a környezetet, és azóta nem hordják oda idegenek teherautószámra a szemetet, az építési törmeléket. Hiszen úgy tűnik, hogy egy őrbódé áll ott…
Még maradt az a kérdés, hogyan tehetne szert jövedelemre? Nyugdíja nincs, a segély, amit kap, 42 800 forint. A két Fedél Nélküli újság adta az ötletet: miért is ne készíthetne ő egy saját lapot?!

– Viszonylag sosem állt távol tőlem az irodalom és az olvasás – mondja. – Aztán most meg hasznosítom. Újságokból, könyvekből, főleg internetről veszem a témát, meg küldenek is nekem ötleteket. Könyvtárba keveset járok. Van internet-címem, fönn vagyok a Facebookon, úgyhogy akad forrásom bőven, csak sok fölöslegeset kell olvasni ahhoz, hogy értelmes dolgokat találjak. Alapvető, hogy nekem tetszen, arra gondolok, hogy akkor másnak is tetszhet. Nem az író, költő határozza meg a témát, hanem a mondanivalója. Hogy miről szól a vers vagy a szöveges idézet. Általában ilyen tanító jellegű dolgokat keresek. Nem úgy értem, hogy tanítani szeretnék! Én csak válogatok azokból, amiket okosabb emberek leírtak, és továbbadom…

No, persze, az internet kezelését nem volt egyszerű elsajátítani!
– Amikor elkezdtem ezt az újságot készíteni, az égvilágon semmit nem tudtam az internetről. Annakidején neki kellett álljak megtanulni az internet-használatot. De mindig fizettem azért, hogy valaki tanítson valamit. Általában így működött akkor. Egy számítástechnikai szakember háromezer forintért megmutatott valamit. Azután fizettem a háromezer forintokat, és mindig egy kicsivel okosabb lettem. Amikor volt rávalóm, megint mentem. Így tanulgattam, apránként. Most pedig már csak beírom a keresőbe, hogy milyen témát szeretnék, és kidobja a gép. De vannak régi újságok, azokból is tudok válogatni. Hetente jelenik meg a lap, nehéz négy oldalt úgy megtölteni, hogy mindig más legyen a szöveg. Bár, ami nagyon jó, azt, mondjuk, három–négyhavonta újra beteszem…

Néha négy-öt órát eltölt az aluljáróban, de más helyekre is jár a fővárosban. Azt mondja, várják. Hiányolták, amikor kórházban volt. Szívesen beszélgetnek vele, miközben a lapot veszik. Ő pedig szívesen meghallgat másokat. Többen kedves ismerősökké lettek. Hogy jól ismeri-e az embereket? Hiszen sokkal találkozik. Azt tapasztalja, hogy nem lekezelőek vele. Viszont akad egy-két irigy. – Inkább alkoholisták, analfabéták – mondja. Mert szerintük úgy keresi a pénzt, hogy nem dolgozik... A régi életének szereplői, rokonok, társak a szállóról, kocsmából eltűnedeztek. A lányaival viszont tartja a kapcsolatot. Most is hívják, hogy menjen haza, mivel már betöltötte a hetvenegyet. Dehát addig nem megy, amíg el tudja tartani magát… 

Arról faggatom: miért ez lett az újság címe, mit jelent számára?

Csöndesen felel:

– A szó legszorosabb értelmében azt: nekem a lét a tét…

Vennes Aranka

* * * * *

A lap megrendelhető SMS-ben vagy E-mail-ben:
Trényi István 06 70 418 3101
trenyiistvan16@gmail.com